Szárnypróbálók

Évszám
2011
Beküldő
Guba
- Ezt a gyönyörű vidéket, ahol Sárkányfölde elterül, egy hatalmas lávafolyam táplálja, mely földünk alatt buzog. Ez teszi olyan sárkánybaráttá a helyi klímát. Ezek a kis, mindenütt előtörő lávapatakok belőle erednek. A legismertebb látványosságunk a Központi Kráter szabályos időközönként visszatérő kitörése. Persze ezen kívül több kisebb működő vulkánnal is dicsekedhetünk. És nézd ott a távolban azt a tűzzuhatagot! Ilyenkor éjszaka még csodálatosabb! Rengeteg szalamandra él benne… - lelkendezett egy robosztus termetű ébenfekete sárkány, aki azóta a nyomában volt, hogy megérkezett a Központi Kráterbe. A megszólított azonban nem volt éppen sárkánybarát hangulatban, s cseppet sem érdekelte az idegenvezetés.
Egyszer csak egy tökéletes, gömb formájú tűzlabda süvített el a feje mellett olyan sebességgel, hogy még odébb mozdulni sem maradt ideje. Bal fülének hegyes vége kissé meg is pörkölődött.
- Száz pontot ért volna, ha visszadobod! – dohogta mögötte-fölötte valaki, de ő nem törődött vele, s hátra se nézve törtetett tovább a tömegben.
- Vedd fel a csuklyás köpenyt, amit a királytól kaptál! Az megvéd mindenféle hőhatástól! Valódi sárkánypikkelyből varrták. – magyarázta a nyomában a fekete sárkány– Tajték király bánatos lenne, ha kis szürke porkupaccá változnál… - nevetgélt. A megpörkölődött fülű némán engedelmeskedett a felszólításnak, bár a köpeny alapvetően nagy volt rá, a csuklya pedig minduntalan a szemébe hullott.
- Először jársz tűzlabdameccsen, igaz? – csörtetett a nyomában továbbra is kéretlen kísérője.
- Igen. – jött a durcás válasz – Tündérhonban másféle játékok dívnak.
- Tündérhon? – lelkendezett a sárkány– Te tündér vagy?
„Mindjárt azt is észreveszi….Jaj, de unalmas…” gondolta a tündér lemondóan, de nem szólt semmit. „Hátha lekopik”- reménykedett. Ám a fekete sárkány kíváncsi természetű lehetett, mert továbbra is a tündér nyomában járt és fecsegett:
- Azt hittem, a tündérek színesek, no meg hogy szárnyasok….- a tündér megállt, s dacosan belenézett a naplemente-színű szempárba:
- Igen, színesek. És igen, szárnyuk is van. Sőt kitűnően repülnek. Tízezerből talán egy van olyan, amelyiknek se szárnya nincsen, se nem repül és még csak nem is színes. Az a megtiszteltetés ért, hogy épp ezzel az eggyel találkoztál. – ezzel sarkon fordult, s remélte, hogy gúnyos megjegyzése, mint eddig mindig, meghozza számára a várva várt magányt. A sárkány ugyan kicsit meglepődött, mert a tündéreket finomkodó népnek tartották erre, ez a válasz meg inkább illett egy sárkányhoz, mint egy Másmilyenhez (így hívnak a sárkányok összefoglaló néven mindenkit, aki nem sárkánytojásból kelt ki). Nem találta azonban kifejezetten bántónak, s tovább követte a tündért.
- És mit csinálsz nálunk? Gondolom, nem a Birodalmi Tűzlabdabajnokság döntőjére érkeztél…- ezen remekül elkuncogott a sárkány a maga hegyomlás-szerű nevetésével. Úgy tűnt, beéri azzal is, ha magát szórakoztathatja, mert a tündér rá sem hederített.

- Figyelemre méltó, ahogy megpróbálsz levegőnek nézni egy sárkányt! – zárta el az útját egy földindulás jellegű kacajjal egy olajzöld sárkány. A lemenő nap fénye szinte csillogóvá tette pikkelyeit. Hatalmas mancsai végén tekintélyes karmok meredeztek, hátán és a farkán fénylő fekete tüskesor futott végig. Tajték volt az, a sárkányok királya. Úszóhártyás mancsát (merthogy fajtáját tekintve vízisárkány volt) a tündér vállára tette finoman, hogy megállítsa a menetelésben. Fejével közben a fekete sárkány felé biccentett, aki erre udvariasan meghajolt, majd hatalmas testét a levegőbe dobva tovasiklott az égen. A király újra a tündérhez fordult:
- Ő Gránit volt, királyi testőrségem parancsnoka. Megkértem, hogy vigyázzon rád, amíg nem érek ide. Elkalauzollak egy kicsit…
- Köszönöm, felség, igen megtisztelő. De magam is elboldogulok. Amíg rajtam a köpeny, tudják, hogy a védelmed alatt állok, mi bajom eshetne…- Tajtékot nem lepte meg a barátságtalan modor. A tündér kora reggel érkezett hozzá régi harcostársa, a tündérkirály ajánlólevelével. Valami szárnynövesztő varázslathoz kellene neki sárkánytojáshéj. Sárkánytojáshéj!! Micsoda elképesztő ötlet!! A tündérkirálynak azonban még ezt is megtenné. Bárcsak teljesíthetné a furcsa kérést! A Tüzek Haragja néven elhíresült harcokban, ahol kivívták a mostani békét, a harcosok páncélt kovácsoltattak egykori sárkánytojásaikból mely így viselőjét szinte legyőzhetetlenné tette. Szinte….. E hagyomány alapján az azóta kikelteknek is páncélt csináltattak a tojáshéjukból, amely velük növekszik és alakul. A birodalomban tehát nincs felajánlható tojáshéj. - Hidd el, ha lenne, már megkaptad volna! – Tajték reménykedett, hogy a tündér nem kérdezi meg, mit tesznek a frissen kikeltek tojásaival..
- És mit tesztek a frissen kikeltek tojáshéjával, Felség?!
- Sajnos már legalább félszáz éve nem született sárkányfi a birodalomban...– Tajték egy mélyet sóhajtott olyan szomorúsággal, hogy a trónterem díszes medencéjében bánatosan felbugyogott az oda is bevezetett lávapatak, s vitte-vitte szerte az országban a sárkánykirály fájdalmát. A tündér még saját szomorkodását is félretette egy időre, s meglepetten nézett a smaragdfényű sárkányszemekbe.
- Ha lenne védőtündéretek, ő népünk minden bölcsességével felruházva segíthetné a sárkányokat….
- Hahh, védőtündér!!  Hát mik vagyunk mi? Bamba virágok? Vagy talán ostoba madarak? – hergelte magát Tajték, miközben fullasztó kénes füstöt fújt mindkét orrlyukán.
- A tündéreknek az a hivatása, létük értelme, hogy segítsék a többi népet, legalábbis a növényi népeket és a szárnyas nemzeteket. A sárkányok bölcsessége messze földön híres, de ettől még elkelhet egy segítő…
- Mintha csak a királyodat hallanám! Folyton ezzel zaklat. Megmondtam neki is, hogy előbb fagyjon jéggé a leheletem, minthogy dajkát kérjek büszke népemnek – a vak is láthatta, hogy a király ezzel a maga részéről lezárta a vitát. A következő érv már valószínűleg tüzes torkából érkezett volna, erre pedig a tündér nem rendelkezett megfelelő válasszal.

 „Bosszantó népség ezek a tündérek”- gondolta Tajték.
„ Micsoda bosszantó alakok a sárkányok”- állapította meg magában a kis tündér.

Így ért hát véget a legelső találkozásuk, s Tajték már megbánta, hogy annyira indulatba jött. Ám a védőtündér-kérdés szívügye volt, ráadásul a tündérkirállyal már régóta vitatkoztak erről. A tündér szomorúsága azonban saját szomorúságával találkozott rettenthetetlen szívében, s nem akarta haraggal elengedni vendégét. Úgy döntött, utánamegy, és megpróbálja kiengesztelni. Ám jaj annak, akit egy sárkány próbál kiengesztelni! Mintha egy lávafolyam próbálna virágot szedni a réten…

Zavart csendben baktattak fel a kráter peremére. Elöl a sárkánypikkelyes köpenybe burkolózott tündér, mögötte pedig a gondterhelt sárkánykirály. Innét remek kilátás nyílt volna a lent zajló tűzlabdamérkőzésre, ám az időközben véget ért. „Az elmúlt száz évben nem maradtam le a döntőről! Most meg egy ostoba tündér miatt…” dohogott magában Tajték, de azért csak odatelepedett a nagyokat sóhajtozó tündér mellé. Látványosság éppen akadt, mivel a meccs résztvevői nem széledtek szét: szertelen sárkánymulatság vette kezdetét: tánccal, dübörgő dobokkal, és persze eszem-iszommal.

- Na, ne ülj itt ilyen szárnyaszegetten! – próbálta vidámabbra fogni a hangulatot a király, s gyöngéden meglökte vendégét, akinek ettől a csuklya ismét a szemébe hullott. Egyszerre a fejéhez kapta úszóhártyás mancsait a sárkány –Nem úgy értettem, hogy szárnyaszegett… Megint olyan voltam, mint egy szökőár!
- Ne törődj vele, Felség! – bíztatta a tündér – Megszoktam a gúnyneveket, egy véletlen elszólásra már fel sem kapom a fejemet…
- Nehéz elképzelni a gúnyolódó tündéreket…
- Gúnyolódás vagy sajnálat – egyre megy. Mindenesetre nem lettem vidámabb attól, ha tehetetlennek hívtak: „Micsoda tehetetlen szegény így szárnyak nélkül”. Egy idő után már nagyon unalmas ezt hallgatni. És tudod, nem csak a szárnyakról van szó. A szárnyakkal szín is jár. Azért vagyok ilyen holdsápatag is, mert nincs szárnyam- majd elgondolkodva még hozzátette – Azt hiszem, gyönyörű ciklámen színem lenne. Olyan vakítóan szép, hogy belém bolondulnának az orchideák, és könyörögnének, hogy legyek a virágtündérük!!- a tündér most először mosolygott, mióta Sárkányföldére érkezett – A nevem is Ciklámen lesz, ha orchideatündér leszek. Tudod, nekünk még csak amolyan ideiglenes nevünk van, amíg nem köteleződünk el, azaz amíg nem leszünk valamelyik nép védőtündére.
- Benned egy sárkány veszett el – mondta huncut vigyorral a szája szögletében Tajték – Ha tudnál tojást rakni, nagy álmodó lehetnél!
- Hogy érted?
- Hát semmit sem tanítanak nektek a tanodáitokban a sárkányokról?
- De igen, de csak az utolsó évben. Mert az egyszerűbb fajoktól haladunk a legbölcsebbek felé. Első évben az emberről tanultunk…
- Az álmodó az a sárkány, aki tojást rakott. Ennek az a módja, hogy előtte megálmodja a tojást is, meg a belőle kikelő sárkányfit is.
- Ez csodálatos! Akit elképzeltek, az megszületik!
- Na, azért nem teljesen. Itt nem képzelgésről van szó. Hogy is mondjam: gondolatban kell rátalálnunk a sárkányfira. Ezért van az, hogy sokat gondolunk rá, álmodozunk róla. Ha jól képzeltük el, akkor jön az álom. És az álomból valóság lesz. -

„Egyszer még akkor is ciklámen virágtündér leszek! „ gondolta a tündér.
„Egyszer még akkor is álmodó leszek” – gondolta a sárkány.

- És hogy néz ki a sárkánytojás? – kérdezte a tündér váratlanul megtörve a csendet. Tajték arca felderült.
- A Tojás körülbelül ekkora, persze az álmodó méretétől is függ… és gyönyörű: olyan, mintha eleven tűz égne benne. És a héja….
- A Tojásról beszélgettek? – kérdezte egy hirtelen felbukkanó kisebb barna sárkány vágyakozva – Én is ideülhetek? – A tündér legnagyobb meglepetésére egyre-másra érkeztek a sárkányok, s mind bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Már ahogy a sárkányok beszélgetni szoktak. A mérkőzést követő mulatság végül áttevődött a kráter peremére, ahol Tajték és a tündér ültek. Itt szolgálták fel a parazsat, ide irányítottak egy lávapatakot, hogy ne maradjon táplálék nélkül a sárkánycsapat. Mindenkinek volt véleménye a Tojásról, s mindenki elmondta, hogy az övé hogy nézne ki. Természetesen egyszerre. Igen heves vitákat váltott ki például a tojáshéj vastagságának kérdése. Gránit, az éjfekete királyi testőrparancsnok jó vastag héjat álmodna, mert abból kitűnő páncél készíthető a későbbiekben a kikelő sárkányfi számára. A fürge, hosszúszárnyú sárkányok ezzel ellentétben vékonyabb héjat szerettek volna, melyből rugalmas, könnyű páncélt lehet kovácsolni, ráadásul ezzel helyet is megspórolnának: jobban elférnének a tojásban a hosszú szárnyak. Egymást is győzködték közben a beszélgetők, persze csak afféle sárkánymódra: aki nem értett egyet, arra egy jól irányzott célzással tüzes golyóbist köptek. A golyókat aztán visszadobták, s a vita közben egy kisebb tűzlabdameccset is lejátszottak.
 
A tündér a kezdeti megszeppentségét gyorsan legyőzte, s ő maga is beszállt a társalgásba: egy vörös sárkányhölgynek például a forró talajba rajzolt néhány mintát, mert annak semmi ötlete sem volt a tojása díszítéséhez. Erre Tajték olyan tűzgolyót fújt, amin láthatóvá váltak a tündér által kitalált ábrák. A sárkányok végül sorra járultak királyuk elé, hogy nekik is fújja ki az elképzelt tojásukat, a tündér pedig kisebb-nagyobb tanácsokkal szolgált ehhez.

A napfelkelte végül kettesben találta a királyt, s a tündért, amint nagy egyetértésben és holtfáradtan bandukoltak a palota felé, hogy nyugovóra térjenek.

- Utoljára a Lángvölgyi Ütközet előtt volt ilyen, –lelkendezett Tajték- hogy együtt beszéltünk a tojásainkról. Igaz, akkor azért, mert elég jégbefagyottak voltak a kilátásaink. Teljesen bekerítettek bennünket. Életünk utolsó csatájára készültünk. Aztán fordult a szerencsénk…. –tette hozzá elgondolkodva.
A Nap már megtette útja jelentős részét a kénköves gőzökkel borított Sárkányföldén, amikor a tündér felkelt. Pontosabban felébresztették. Éppen arról álmodott, hogy két erős, ám kecses, szivárványosan áttetsző hártyás szárnya a magasba röpíti, mikor egyszerre a fejére esett egy olajzöld sárkány, s együtt zuhantak a mélybe. A sárkány persze Tajték király volt, aki bedugta orrát az ajtónyílásba, és – legalábbis sárkánymérték szerint – suttogva bebömbölt a szobába:

- Tojással álmodtam!!
- Én meg repüléssel...- morogta a tündér bosszúsan, majd magában még hozzátette: „mégsem zuhanok rá senki fejére, hogy a mélybe hulljon a legszebb álma”.
A nap folyamán kiderült, hogy nem Tajték király volt az egyetlen, aki tojással álmodott aznap. Számtalan sárkány zarándokolt el a királyi palotába, hogy köszönetet mondjanak a tündérnek, amiért hamarosan lerakhatják tojásaikat. Olyanok is voltak, akik éppen azért érkeztek, hogy a közeljövőben tojást álmodhassanak, s ehhez kérték a tündér tanácsát. A kis szárnyatlan nagyon meg volt döbbenve: „Miért gondolják, hogy nekem ehhez közöm van?” kérdezgette. Mindenesetre úgy nézett ki, hogy egyfajta legenda lett a sárkányok között. E naptól kezdve úgy hívták: a Sárkányszívű. A tündér értetlenkedésére Tajték csak annyit válaszolt titokzatos mosollyal: „A sárkányszív folyton a jövendőt álmodja. Fáradhatatlanul.”
 
A főkancellárnak több fogadónapot kellett kijelölnie, hogy a tolongó sárkányok közt ne törjön ki háborúság, s mindenki sorra kerülhessen. Mire a Központi Kráter tizedszerre is kitört aznap (Sárkányföldén ez az időmérő eszköz), a kis tündér teljesen elfáradt, de valahogy mégsem bánta.
Amikor megkérdezték tőle, hogy mit adhatnának hálájuk jeléül, ő csak annyit mondott mosolyogva: „Szárnyakat.”
 
A tojásokat egy közös helyre rakták, egy titkos föld alatti csarnokba, melyet lágyan körülfolyt egy fortyogó lávapatak, s kellemes melegben tartotta a sárkányfikat. A tündér már korábban is észrevette, hogy a sárkányok és élőhelyük valami titokzatos kapcsolatban állnak egymással. Ennek újabb tanújelét látta, mivel amikor a sárkánytojások repedezni kezdtek, vészes dörrenéssel megremegett a föld. A tündér eleinte azt hitte, korábban jött a Központi Kráter rengése, ám tévedett. A sárkányok viszont tudták, hogy elérkezett a kikelés ideje. Az álmodók elsőként érkeztek a kráterbe, hogy ki-ki saját kikelő sárkányfija segítségére siethessen. No és persze, hogy először az ő tüskés-pikkelyes fülébe suttogja a kicsi a nevét. A sárkányfik ugyanis nevükkel a szájukon születnek, ez nem szerepel az álomban, melyben a tojást megálmodják.

- Mokány vagyok! – dugta ki a fejét az első sárkány, akinek égő tűzvörös színe szinte beleolvadt a vörösen izzó tojáshéj színébe.
- Kristály a nevem!- bukkant elő egy igen ritka, vakító hófehér sárkányhölgy. Sorra zúgtak fel a különféle sárkánynevek, s a boldog álmodók tűzcseppeket morzsoltak el a szemük sarkában, ami a meghatódottság jele volt. A kis tündér azonban Tajték király tojására koncentrált, semmiképpen sem akart lemaradni a tündérbetűkkel ékesített tojás lakójának érkezéséről. Végül ez a tojás is megrepedt, s kitört belőle egy elragadóan kecses aranypikkelyes sárkányhölgy. Mintha maga a felkelő Nap változott volna sárkánnyá egy pajkos pillanatában. Némán körülnézett, miközben az utolsók közt érkező Tajték kétségbeesetten igyekezett keresztülvergődni a boldog örömtáncot lejtő sokaságon. „Sosem bocsátom meg, ha elkéstem!!” – fogadkozott gondolatban. Aggodalmával annyira elfoglalta magát, hogy észre sem vette a barlang egyik résében megbújó tündért, aki a szájára tette vékony ujját, hogy némán kérje a kis sárkányt, ne árulja el őt. Nem tiltották meg ugyan kifejezetten, hogy itt legyen, de Másmilyeneknek előtt még a hely létezését is titkolták. Persze a tündér nem volt teljesen Másmilyen, hiszen fogadóórákat tartott a sárkányoknak tojásálom témakörben. Az aranyszínű rámosolygott a tündérre, majd a lihegve előtörtető Tajték felé fordult: - Jáde vagyok, örülök, hogy láthatlak, álmodóm!!

Jáde és a tündér sok időt töltöttek együtt. „Szemmel akarja tartani a tojáshéját!” – tréfálkozott gyakran a sárkányfi. Nyílt titok volt, hogy Tajték egy erre az alkalomra kreált ünnepség keretében hamarosan átadja a tündérnek a jutalmát. Sárkányföldén sosem lehet elég ünnepet tartani. A legújabb mulatság például, melyet remegő izgalommal adtak szájról szájra egymásnak a frissen kikeltek, a Fényes Csíkok Tornája nevet viselte. Tündér mércével még legalább három holdtöltének el kellett telni a megrendezéséig, ám már most nagy izgalommal készültek rá. A sárkányfik majd ott próbálják ki először a szárnyaikat.

- De miért Fényes Csíkok Ünnepe? – kérdezte egyszer Jádét a tündér.
- Jaj, mit tudom én! A lényeg az, hogy felsorakozunk a Központi Kráter peremére, s pirkadatkor egyszerre levetjük magunkat a mélybe. A többség csak levitorlázik majd szépen, ám néhányunknak sikerülhet valóban repülni! – rengeteget beszélgettek arról, hogy milyen lehet valóban repülni.
- Szárnyakat kértél, s kérésedet most teljesítem – a kis tündér igyekezett udvariasan végigvárni Tajték ünnepi beszédét, de alig várta, hogy megkaphassa a tojáshéjat. Már napok óta csak repült álmában - Ez nagy változás lesz az életedben, így a végső döntést is egyedül csak te hozhatod meg. Nem vagyok tündér, hogy a végtelenségig cifrázzam a szavakat, ezért íme, két lehetőséget kínálok neked: az egyik a tojáshéj, amiért ide érkeztél. - A testőrség két tagja közben behozta a még darabjaiban is lángoló tojáshéjat. Tajték folytatta:

- A másik választási lehetőséged ez – s megsuhogtatta pompás szárnyait. A tündér kérdőn nézett rá – A szárnyaimat persze nem adhatom oda, mert nem lecsatolhatók – ezen kicsit elhahotáztak a sárkányok, újfent megdöbbentve a tündért, hogy egy oda nem illő tréfán még a legméltóságteljesebb sárkány is napokig elszórakozik. Miután elkomolyodtak, Tajték folytatta – Felajánlom azt, amit módomban áll: szárnyas népem szívélyes szolgálatát. Nincs a birodalmamban egyetlen sárkány sem, aki ne venné megtiszteltetésnek, ha veled repülhet – a tündér elképedt. „Talán valami bolondgomba-telep nőtt a lávafolyam forrásához, és megmérgezte a tüzét, amit isznak? Méghogy megtiszteltetés!”
– Ha a tojáshéjat választod, Gránit máris indul veled, s a csomagoddal tündérhonba, hogy időben odaérhess a szertartásra. Ha népem szárnyait választod, az én hátamon repülhetsz a tündér király színe elé, hogy védőtündérül kérhessünk.
- Védőtündér?? – ámuldozott a kis szürke tündér – Azt hittem, azt tartod, felség, hogy a sárkányoknak nem kell dajka….
- Nos – mosolygott a király, kivillantva hetvenhét fogát – Talán rosszul fogalmaztam eddig: dajka valóban nem kell, ám a védőtündér bölcs tanácsaira minden népnek szüksége van. Miért épp a sárkánynemzettől vonnám el ezt a lehetőséget?!
A kis tündér határozottan odalépett Tajték elé, majd egy kisebb tojáshéjdarabot vett a kezébe:
- Megtisztelsz, felség! De EZ az én döntésem!
- Jól gondold meg, tündér! Nem akármit kínálok, s nem ajánlanám fel akárkinek!
- A sárkányok barátsága rengeteget jelent a számomra. De meg kell értenetek: a szárnyaim…
- Ugyan már, tündér! – dübörgött fel Tajték hangja mélyen, mint maga az alattuk feszülő vulkán – Eddig is elvoltál szárnyak nélkül. Mit vársz tőlük mégis?
- Ezt nem értheted. Rád sosem mondták, hogy tehetetlen!
- S vajon mit gondoltak azok, akik elhagyták a birodalmamat, mert úgy gondolták, átok ül rajtunk, hogy nem álmodunk tojásokat. És valóban tehetetlen voltam. Egy szárnyas tehetetlen.
– Nem mondok le az álmaimról senki kedvéért!! -a tündér dacosan összezárta száját jelezve, hogy részéről véget ért a vita. Tajték smaragdszeme villámokat szórt, de csendes hangon mondta:
- Ha szárnyaid lesznek, majd azt mondják: „Ő volt a tehetetlen tündér”. Ez talán kevésbé fog bántani? Indulj hát mielőbb, nehogy elkéss a szertartásról! Akkor aztán örökre tehetetlen maradsz – a sárkánykirály utolsó mondatai bántóan mardosták a tündért a hazafelé vezető hosszú úton, s még legalább három holdtöltén át.
Akkor aztán újra útra kelt Sárkányföldére.
- Te itt, tündér? – kérdezte Tajték, de egyáltalán nem volt meglepve, nyilván a határvédők már jelentették neki, hogy jeles vendég érkezett az ünnepségre – Nem lettél ciklámen színű – állapította meg kárörvendően. A tündér figyelmen kívül hagyta az udvariatlan hozzászólást, s egyenesen a lényegre tért:

- Ajándékot hoztam Jádénak. Szeretném neki még a Torna kezdete előtt odaadni.
- Hát akkor az utolsó pillanatban érkeztél- s már-már a sárkány érdes nyelvén volt egy újabb epés megjegyzés, de visszanyelte. Mégis csak segített nekik a tündér, nem haragudhat rá örökre. – Odakísérlek hozzá, mert nemsokára kezdődik a Torna, ő már nem hagyhatja el a helyét. Arról a magaslatról fognak ugrani a sárkányfik.
- Miért hívják Fényes Csíkok Tornájának? – kérdezte a tündér, miközben átvágtak a sárkánytömegen, s mindenfelől örömteli kiáltások üdvözölték a régen látott Sárkányszívűt. Tajték hátra sem fordult a válasszal:
- Majd meglátod. Talán most nem sietsz el úgy, mint legutóbbi találkozásunk alkalmával.
- Nekem hoztál ajándékot? – kérdezte boldogan Jáde, s azt sem tudta, hová legyen örömében, hogy újra látja tündérbarátját. Még a Torna felett érzett izgalma és félelme sem tudta elnyomni az előtörő ujjongást.
- Sose legyen rá szükséged, aranysárkány! Gránit, kérlek, segíts átadni az ajándékomat- a testőrparancsnok, aki eddig némán követte őket, most a karmai közt cipelt súlyos csomagot Jáde és Tajték elé tette. A karmai véletlenül végigszántották a díszes csomagolást, s a szakadás látni engedte annak tartalmát: vakító tűz lobogott a csomagban, s a tűz körül titokzatos és szemet gyönyörködtető tündérbetűk kavarogtak.
- Jáde tojása! – ámult Tajték.
- Jáde páncélja – mosolygott a tündér, s lehámozta a csomagolást az ajándékról – A tündérkovácsok mindent beleadtak, hogy viselőjét szinte legyőzhetetlenné tegye. –

Az ámuló sárkányok szeme előtt húzott elő egy valódi sárkánypáncélt, mely Jáde tojásából készült, s viselőjével együtt növekszik majd. Tajték most értette meg, miért nem lett ciklámen színű a tündér.

- Nem végeztetted el a varázslatot?
- Akartam…. De amint visszaértem Tündérhonba, rájöttem, hogy ott örökké Másmilyen leszek…- mondta szégyenlősen – Ti Sárkányszívűnek neveztetek.
- Te bolond vagy, tündér!!- kacagott a király.
- Inercia! A nevem Inercia. És több tiszteletet kérek, felség! A védőtündéretek vagyok! ….persze csak, ha te is úgy akarod. – tette hozzá, mert igazság szerint csak akkor válhat védőtündérré, ha a sárkánykirály maga kéri.
- Inercia….azt jelenti, tehetetlen. Érdekes nevet választottál….- a sárkánykirály titokzatosan mosolygott, mint aki nagyon elégedett a dolgok alakulásával, majd még hozzátette – És akkor most lemondtál az álmaidról, Sárkányszívű?
- Egy Sárkányszívű? Soha! Éppen csak az álmaim változtak….valósággá.

Közben földindulásszerű dübörgés futott végig a tájon. Ez volt az indító jel a Torna kezdetére. A sárkányfik felsorakoztak a kráter pereméhez. Jáde még egy hálás pillantást küldött Inercia felé, majd elsőként vetette magát a mélybe – aranyló csíkként cikázva a felkelő nap fényében.