Szellemes szösszenet

Évszám
2012
Beküldő
Antahkarana

Szeszélyek, szárnyalás, szenvedés, szabadság?  

Állítólag minden ember szabad szeretne lenni. Én nem tudhatom, hogy Önök mit akarnak, én csak azt tudom, hogy engem régóta foglalkoztat a téma. Nem hagy nyugodni, keresek és kutatok, figyelek, találok. Hogy mit? Embereket, akik tanítanak a maguk módján. Könyveket, filmeket, idézeteket, képeket, álmokat, zenéket. Megállítanak, elgondolkodtatnak, inspirálnak.

A keresést egy egyszerű szokásom megváltoztatásának vágya indította el. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen lavinát fog elindítani az életemben. Észre kellett vennem, milyen félelemmel tölt el önmagam változásának gondolata. Miközben figyeltem a döntéseimet, rá kellett jönnöm, hogy saját szenvedélyeim és vágyaim jóval nagyobb mértékben befolyásolják a viselkedésemet, mint gondoltam.

Helyzetek sorát fedeztem fel, amikor olyat teszek, amit igazából nem is akartam. A mai napig élénken él bennem az a most már vicces, de akkor kínos szituáció, amikor fizetés után rádöbbenek, hogy én igazából nem is akartam majonézt venni, csak a pult tetején olyan jól nézett ki. Most akkor én szabadon döntöttem vagy nem?

A másik kedvenc csapdám a saját előzetes elvárásaim, feltételezéseim. Rendszeresen a bolondját járatják velem! Elképzelem, hogy majd így meg úgy lesz a főnökkel, vagy az interjún, az utazás során, vagy a párommal. Persze, hogy nem! Aztán pedig jön a csalódás. Ami még ennél is jobb, amikor félelemtől vezérelve inkább elkerülöm a helyzetet, nehogy véletlenül fájjon. Egy pillanatra álljunk itt meg. Kedves Olvasó, kérem tegye fel a kezét, ha ismerős Önnek ez a helyzet! Ha éppen ülnek Ön körül, akkor alig hallhatóan hümmögjön egyet-kettőt. Aki nem tett semmit, ott valami huncutság van. Remélem azért, mert már megbölcsült.

Szóval szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy egy börtönben élek. De ezt a börtönt bizony én építettem saját magamnak a félelmeimből és a vágyaimból. Ebből azonban az következik, hogy a kulcs is valahol nálam kell, hogy legyen! No de hol keressem?

Mint oly sokszor a történelem során most sem kell feltalálni a spanyolviaszt. Voltak előttünk bölcsek, akik tudtak valamit. Találtam egy tanulságos történetet, elmesélem. Talán segíthet a saját kulcsunk megtalálásában.

Az elefánt egy napon úgy döntött, hogy útnak indul. A gond az volt, hogy nem igazán tudta, hogy merre menjen. Szerencséjére mellé szegődött a majom, aki megígérte neki, hogy majd ő felvezeti a hegy csúcsára. Szegény elefánt nem tudhatta, hogy a majom csintalan és szeszélyes természete miatt még fog fájni a feje. Elindultak hát kettecskén fel a hegy csúcsára. Hosszú és nehéz útnak néztek elébe. Igen ám, de az elején még nagyon szertelenek voltak mindketten, és hol jobbra, hol balra le-letérnek a számukra kijelölt ösvényről. Pórul is jártak minden alkalommal. Valahogy mindig bajba keveredtek. Sok-sok fájdalmas tapasztalat után már egyre kevésbé terelték el őket az út melletti csábító fák, virágok és gyümölcsök. Megtanulták, hogy csak annyit és olyat vegyenek el, amire valóban szükségük van, és mentek tovább. Az út felénél útitársuk akadt, a nyúl. Neki olyan volt a természete, hogy folyamatosan tekingetett előre meg hátra. Az elefántot és a majmot időnként arra emlékeztetette, hogy milyen hosszú és fáradtságos utat tettek már meg eddig. Ilyenkor aztán barátaink nagy büszkeségükben megálltak megcsodálni teljesítményüket, és megfeledkeztek a lényegről „járj az úton". Más alkalommal a nyúl előre tekingetett, és nagy siránkozásba kezdett, hogy milyen sok van még hátra. Elefántnak és majomnak ilyenkor bánatukban földbe gyökerezett a lábuk. Újfent megfeledkeztek a legfontosabbról „járj az úton". Hosszú idő telt el, mire rájöttek, hogy a nyúlra nincs szükségük, sőt valójában hátráltatja őket. Hát elbúcsúztak tőle. Mentek, mendegéltek tovább rendületlenül. Egyik lábuk, a másik után. Egyszer aztán eljött az a pont, amikor a majom vett búcsút. Az elefántnak többé már nem volt szüksége rá, hogy valaki irányítsa őt. Képessé vált arra, hogy egyenletesen haladjon nélküle is. Egy szép napon végre felért a hegy csúcsára, megérkezett. Mit gondolnak, mi volt ott?

Őszintén szólva, nem tudom. De meg vagyok róla győződve, hogy mire az elefánt felért, már nem is volt olyan fontos. Megtanulta a lényeget. Azt, hogy hogyan járjon a saját útján! Valami ilyesmi a kulcs, ami nyitja a zárat. Azt mondják. Gyakorlásra ajánlják hát a kitartást, törekvést, éber figyelmet, tudatosságot, kiegyensúlyozottságot.

Apropó kiegyensúlyozottság. Akik szelídítettek már meg állatot, bizonyára tudják, hogy csupán szigorú fegyelmezéssel nehéz tartós eredményt elérni. „Nagy akarásnak nyögés a vége" mondták az öregek. A sok erőfeszítés mellett a „nem ártás" elvét is érdemes gyakorolni, először is önmagunkkal szemben. Kell, hogy ismerjem a saját működésem és a világ rendjét, ahhoz, hogy ne tévedjek el ebben az útvesztőben. Képes legyek az életet és önmagamat szeretettel olyannak elfogadni, amilyen. Éberen, nyitottan minden részletre, ott és akkor, ahogyan van. Laza és nyugodt elmével megtenni azt, ami képességeink és lehetőségeink szerint megadatott.

Szép lassan megértem, hogy a szabadság nem egy olyan állapot, ami egyszer majd bekövetkezik és akkor aztán úgy is marad. Milyen egyszerű lenne, de nem! Ez egy döntés és folyamatos cselekvés. Kezdem megérteni a lényeget, vagy csak azt hiszem? De már azt is tudom, hogy még a kételyemmel sem vagyok egyedül. Menetrend szerűen lehet számítani a lustaságra, kifogásra, tompaságra egy életen át. Utána néztem, Buddha is megmondta, márpedig neki hiszek. Jó hír, hogy a kitartó gyakorlás állítólag meghozza majd gyümölcsét, és a visszaesések egyre ritkábbak lesznek. Az elme megnyugszik és elcsendesedik.

De mi van akkor, ha a sok befektetett erőfeszítés mégsem vezet eredményhez? Biztos, hogy ez így működni fog? Nem! Nem biztos, ahogy semmi sem az. Szerencsére most és életünk során mindig lehet szabadon választani a semmit tevés és a küzdés között. Én hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy előbbi eredménye feltétlenül zéró. Tehát a lehető legjobb, amit magammal és a világgal tehetek, hogy próbálkozom.

Szóval a lényeg az elhatározás, és az azt követő kitartó gyakorlás. A derű nem kis csomagban érkezik a postással vagy a futárral. Nekünk kell megteremteni. Döntöttem. Kérem én egy szabad ember vagyok; hopp, itt egy nyúl; illetve csak szeretnék lenni, és mától eszerint fogok gondolkodni, cselekedni.

Mi fog változni? Vajon mások lesznek az emberek, az utcák, a város, a parkok, a filmek? Azt hiszem, hogy semmi sem fog változni, a világ ugyanaz lesz, mint eddig. Egy régi bölcsességgel élve a fa újra csak egy fa lesz. Él bennem a remény, hogy valami mégis más lehet. Én a világban és a világ bennem. Mert eldöntöttem, és mert teszem a dolgom!

 

"Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feltúrja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb utóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni." (Buddhista tanmese)