A szellő és a tölgy

Évszám
2010

A völgyben elterülő várost messziről láttam a verőfényes tavaszi napsütésben. Figyeltem, az élet hogyan zajlik a falakon belül, amíg magam mögött hagytam az erdőt. A madarak énekét, lassan felváltotta a sürgölődő piac zaja, egy kordé kerekének kopogása a macskakövön, a kovácsüllő csengése. Ahogy közeledtem, meghallottam a vízhordó lány énekét, a gyermekét csepülő anya veszekedését, a halas kofa hangját, amint fennhangon kínálja portékáját. A békés zajok vágyat ébresztettek bennem, hogy emberekkel találkozzak, az elmúlt hetek magányos kóborlásai után. Az útelágazásnál, a városfal felé tartó ösvényre fordultam.

- Hová, hová ily serényen?- állított meg a kapuőr.

Nem kötekedni akart, csak munkáját végezte a nagydarab,elhanyagolt férfi. Látszott rajta, hogy régebben, szerető asszony ápolta ruházatát, ügyesen, alig láthatóan javította a hasadásokat, de mostanában elmaradt a gondoskodás. Ügyetlen férfikezek forgatta varrótű járt az öltözetben. Nyakában medál fityegett, két jóravaló gyermek képével. Kardja markolatára egy valaha hófehér keszkenőt kötött, amiben a hímzett monogram más volt, mint az oldalán lógó tarsolyon. Az egész ember árasztotta magából a magány bűzét, az elhagyottak keserű kipárolgását.

- Ki fia borja vagy? Mi amesterséged? – kontrázott harcsabajuszos társa.
- Vándor vagyok. Nem foglalkozom mással, csak a mával. Ha jól tartanak, maradok, ha mennem kell, útnak indulok. Tarisznyám, zsebem üres, de fejem nem üreges. Az út teletömte mesével, míg botom kopogtatta hegyével. Hegyek völgyek énekelték, erdők mezők elregélték.
- Mást is tudsz, mint rigmusokat mondani?
- Mindenkinek, mindennek elmondom a meséjét. – hajtottam fejet a nagydarab előtt.
- Na, te nagyszájú! – vigyorodott el a bajszos – Akkor mondd el az ő meséjét! –intett társa felé.
- Az övét? – érintettem meg finoman a jobb napokat látott férfi vállát.
 Az érintésre elmosódott benyomások áramlottak belém: napsütötte otthon, gyerekek, izgalom, vágy, csalódás,beletörődés furcsa keveréke. Végignéztem rajta még egyszer, és világossá vált minden megérzés.
- Kiét, másét, te bohóc. – tornyosult fölém gorombán, miközben komor társa lerázta kezem a válláról.
- Rendben, de nagyon kiszáradt a torkom, meg aztán meg is éheztem kissé az úton. – pillantottam beszédesen a menyecskére, aki tele kosárral lépegetett egyenesen felénk.
- Egy meséért meghívlak egy kupa sörre, meg egy karéj szalonnás kenyérre.
 Miután a fehérnépet útjára bocsájtotta, beinvitált a kapumélyedésbe, ahol otthonosan megterítette a tenyérnyi asztalt.
- Gyere, neked is jut étel, meg egy kis sör. – szólt ki a némán maga elé meredő őrnek.
 Falatoztam egy keveset, leöblítettem az elém kínált ital felével, rápillantottam az alig csipegető idősebb férfira, és békésen faló társára, majd belekezdtem…

Történt egyszer, hogy hosszú sétában megfáradtan álltam meg, egy félig kidől tölgy mellett. Szomorú látvány volt. Az egykor életerős fa a sziklafalnak dőlt, élt is, halt is…

Elpilledtem az úton, hát ábrándozva leheveredtem árnyékába, a fáradtság és a nyári meleg álomba ringatott, miközben egy kis enyhet hozó, simogató szellőre vágytam…

Álmomban mondta el történetét az egykor királyi pompájú tölgyfa.

-Minden más volt akkoriban. Nem jártak közöttünk mindenféle lények, nem tépázták népemet viharok, zöldebb volt világom.

Ifjú voltam, életerős, hintettem magomat, óvtam a csemetéket. Teltek éveim, - itt akkorát sóhajtott a tölgy, hogy beleremeget a sziklafal, aminek nekivetettem hátam- mindegyik egyformán. Vegetáltam, csak ritkán volt alkalmam mozdulni. Lábamig, majd lassan derekamig értek magoncaim, új szomszédokat hullattak ide a madarak.

Egyszer aztán, furcsa bizsergés vett erőt rajtam. Megmoccant minden porcikám, leveleim forogtak, gallyaim hajladoztak. Minden nap vártam,hogy visszatérjen, mikor a Faisten égre dobja éltető fényalmáját. -Nehezen térek tudatra, hisz látod vándor, recsegős a beszédem, a gondolkodásom.-Elkezdtem keresni, mi cirógat, tölt el ezzel az új, kellemes érzéssel.
Egy reggel megpillantottam! Megéreztem hatalmas koronámban a bujkáló ismeretlent. Gyönyörű, éteri jelenség, csupa áttetsző libbenésből, könnyű sóhajokból állt. Az Ő kacagása, játékos cikkanása ébresztette nedveimet, játszott leveleimmel, megmozgatta piciny hajtásaim. Mire észrevettem, nyitottam volna szám, már ki is játszotta magát, odébbállt…

Incselkedett velem még számtalanszor, de mire tudatom roppanósan megmozdult, Ő már sehol nem volt. Vágytam… Vágytam rá, hogy ne csak felszínesen érintsen, kívántam, hogy öleljen szorosan, csavarja meg gémberedett viszketeg törzsemet, remegtessen meg gyökeremig. Felpezsdültem, majd kicsattantam a kívánságtól. Felgyorsult tudatom, nem bírtam visszaszunnyadni Fa-létembe.

Így jött el az idő, mikor megszólítottam… Először nem tudtunk egymás tempójához igazodni, de a vágy, a hosszas kitartás –én ráérek vándor, nem sietek sehová- meghozta az eredményt. Szóba elegyedtünk, elmondtam neki mennyire jó érzés, mikor koronámban játszadozik. Megvallottam vágyaim, kitártam lelkem. Nagyon tetszett a Szellőnek vallomásom, izgatott lett tőle. Minden nappal mi eljött, többet és többet adott, felgyorsult, már ágaimat is cibálta, lehullottak elhalt kéregdarabjaim, erőtlen hajtásaim helyett újat növeszthettem. Ő is egyre jobban élvezte a játékot, a hatalmát, amit én kértem magam felett. Erősödtünk egymástól. Ő elment és jött…

Egyre gyorsabb és vadabb lett, már nem tudta Fa-tudatom követni, nem tudtam beszélni vele, elragadta a játék, a hatalom érzése. Eljött az idő, mikor már fájt, hogy ropog a törzsem, ha földig hajt. Életerős ágaim törtek le, sebekből nedveztem. Aztán egy nap, reccsenés… és nekidőltem ennek a sziklafalnak itt…

Abbahagyta tépázásomat és odébbállt… Hol voltak már akkor a beszédes csiklandozások, lassú lombrázások… Szólni sem tudtam…

Most nézz körül vándor! Eltűntek magoncaim, szomszédaim, még a fűmanóknak is hűlt helye… Magam alig bírok kapaszkodni a kopár sziklába, amin egyedül maradtam… Mindent elvitt, kitépett, tönkretett, ami valaha boldoggá tett…

-Hát ne kívánd itt most a csalfa szellőt! - morrant akkorát, hogy felébredtem.

A beálló csendet, a fiatalabb őr törte meg:
- Te kurafi! Azt mondtad, az ő meséjét mondod el! – bökött társa felé.
- Hagyd! – tört fel a boltozatos mellkasból egy hatalmas sóhaj, miközben szétmorzsolt egy könnycseppet az arcán – Rólam szólt a mese!

Vendéglátóm arcán az értetlenséget lassan felváltotta a felismerés, fenyegető testtartását feladva hol rám, hol idősebb társára nézett.
- Köszönöm a vendéglátást! – emelkedtem fel, indulásra készen.

A nagydarab rám nézett, és lassan felállva a kezét nyújtotta:
- Isten hozott a városban, kísérje szerencse minden lépésed! …és köszönöm.

Kis idő múlva már a főtéren ruhát csapkodó lányokat, asszonyokat mustráltam. Próbáltam kitalálni, vajon közöttük van-e, a kaput őrző tölgy szellője…