"Soha nincsenek egyedül azok,akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják."
Úgy vettem észre magam körül, hogy az emberek a XXI. század elejére, minden tiszteletem a csekély kivételnek, 2 dimenzióssá szűkültek be: testükkel és álgondolataikkal fejezik ki önmagukat csupán, jobb esetben. Bár ezek az álgondolatok és cselekedetek sem tudatosak mindig. Jung szavaival a nyugati ember nemhogy nem a szívével gondolkodik, de még a fejével sem! A nyugati ember még mindig csak a szájával gondolkodik többnyire.
Talán ezért kiegyensúlyozottabbak és megbékéltebbek a földművelő - állattartó vidékiek, az erdélyi saját háztájiban gazdálkodók vagy a természettel, önmagukkal és sorsukkal összhangban élő keleti emberek, mert ők többnyire a jelenre figyelnek, a mában élnek, gondolkodnak, ahol a teljesebb élmények megélésében a szívnek is jut szerep. A gondolataik többnyire a napirenden lévő feladataiknál, tetteiknél vannak. Milyen szerencse! Nincs is szükségük Freud díványára, kocsmai pultra vagy éppen a gyóntatószék fojtogató és ijesztő magányára!
Szomorúan tapasztaltam, hogy a modernnek tartott ember ezzel szemben, önálló és személyes nagy rádöbbenések, aha ,de ja vu élmények, illetve folyamatos szellemi felfedezések nélkül, és belső bizsergést, simogatást, gyönyört nyújtó érzések és megsejtések hiányában adja elő magánszámait. Ritkán jut el önmagához. Hát még önmagán túlra!
Hol van az a világ, amikor még mindenkinél a belső felismerések és a tisztán megtapasztalható belső erők határozták meg az érzéseket, az igazi gondolatokat, tetteket, az értékeket, a felfedezéseket folyamatosan és állandóan?
A XXI. századi ember úgy éli meg a lélek és önmaga kutatását, a sérelmeivel, szorongásaival és félelmeivel való találkozását, mint a non-stop végbéltükrözést.
A személyes, külön bejáratú fájdalmainak az átélésétől pedig úgy menekül, mintha Hasfelmetsző Jack üldözné: Csak nehogy hozzáérjen! Ne hogy a szerveibe késeket szurkáljon!
Így maradnak az álmodozások, az önbecsapások, a jéghegyek csúcsai. A nehézségek és erőfeszítések helyett a könnyed bálok és csevegések, a felszínes kacagások, és a súlyos ételek, borok ránk nehezedő, testet-lelket elnyomó álmosságai. Pedig Eckhart mester szerint " A szenvedés a leggyorsabb paripa, amely a tökéletességre vezet benneteket."
Tehát kivonultam a városi életformából és a házunktól 3 km-re lelhető, minden nemű és rangú civilizációtól mentes, gyönyörűséges színekben pompázó s szüntelenül megújuló tájba beágyazódó tó mellé költöztem.
Abban reménykedtem, hogy itt majd, a természet hangos csendjében és végtelen nyugalmában, no meg kifinomult egyszerűségében oldódik magányom és csillapszik társalkodásra áhítozó szomjam.
Összetákoltam egy kunyhót, melynek vázát a környék papírfái adták. Ajtónak a tó közelében felfedezett, zúg szemétlerakóul szolgáló kupacon talált, a fém tolvajok sóvárgását elkerülő bádoglemezek szolgálták. A kunyhóm tetejét szintén, az előbb említett helyről elhozott kátránydarabok födték be. A viskó ablaka a nyugati oldalon kifűrészelt pici nyílás lett, amit deszkákból összeszegelt zsaluzattal zártam el rossz idő esetén.
A takaros kiskunyhó belül csupán egy helységből állt. Alja természetes anyaföld, az első tavaszon még zöldellő, majd egyre jobban megkopó fűvel. Ágynak megtette a kenuzásaimból már ismert izolír, párna nélkül és hálózsákkal kiegészítve, ami a jelzése szerint -15 C fokig ellenáll a fagynak. Asztalnak egy otthonról hozott jó 75 cm átmérőjű bükkfa tuskó került, mellé 2, szintén bükkfa kugli kisebb átmérővel székeknek. Hátha kapok vendéget is!
Ruha csak annyi kellett, amennyi egy közepes utazó bőröndben elfér, hiszen nem akartam plázákba, előadásokra járni. Fő szempont a kényelem és a külső meleget adás volt, ugyanis legalább egy évig terveztem a kint tartózkodásomat, tehát tavasztól következő tavaszig. Erre az időre munkahelyemtől fizetetlen szabadságot vettem ki, amelyet mindenki igényelhet a közszférában komoly indokra hivatkozva, és így fennmarad a munkavállalói jogviszonya. Nálam is, mint sok más kortársamnál a házépítés képezte az indokot, igaz én nem a családom, hanem a lelkem igényei számára építettem a fakunyhómat. Se hitelt, se örökös függőséget adó szolgáltatót és aztán egyre jobban fojtó kötelet nem akasztottam a nyakamba. Szerencsére lehet létezni villany és vezetékes víz nélkül, a gázról nem is beszélve!
Tisztálkodásra megfelelt a tó, sajnos már nem volt olyan tiszta a vize, mint 35 évvel ezelőtt, ahogy a közeli falu öregjei mesélték horgászás közben.
A legfontosabbak voltak jegyzeteim, sok-sok érdekesebbnél érdekesebb könyv, a Biblia,
( apokrifek is ) ,papírlapok garmadája, tollak rengetegje és egy pályázaton nyert laptop megfelelő méretű akkumulátorokkal és internet vételi lehetőséggel.
Modern Robinsonként, terveim szerint Péntek nélkül, lelki hajótöröttként vertem tanyát azon a kikeleten az én Waldenem mellett 37 évesen.
Amint kiköltöztem a természetbe, elhatároztam, hogy a belső történésekre fogok alapvetően figyelni. A tó környéke ideális talajt nyújtott ehhez. Távol az emberek és előítéletek kiabálós- rohanós mindennapjaitól, megérkeztem az önmagam felfedezéseinek és a magamba induló utazásoknak a kapujához.
Önkéntelenül, ám napi rendszerességgel figyeltem magam a tükörben korábbi kényelmes otthonomban. Reggelente és estefelé, apámtól átvett és belém ívódott, időt és őszinteséget rabló tevékenységemmé vált ez.
Egyik legelső felismerésem volt itt kint, eme fürdőszobai tárgy nélkülözhetősége.
Itt a fák csiklandozó színeiben, elringató árnyékában és a madarak játékos hangjaiban vettem észre, hogy nincs szükség tükörre.
Mert amikor néztem magamat, az arcomat és fejem kiszögeléseit a fürdőszobában, akkor önmagammal, testi valómmal voltam elfoglalva. Arra figyeltem, ami a tükörben feltárult, mint a vásznon a film. Azt néztem, ami visszatükröződött. Ilyenkor az szokott eltölteni és arra válaszoltam, amit a fémmel bevont üveglap mutatott.
De ha nem nézem magamat a tükörben, akkor mit nézek, mit látok? Akkor mit figyelek? Ha nincs kényszer, hogy önmagamat nézzem, arra figyeljek, ami visszavetítődik, akkor tudok látni is. Önmagamról sugárzott képet kikapcsolva láthatom, ami valójában fontos. Ha nem vagyok önmagammal eltelve, megtelve és elfoglalva, akkor, ilyen kiüresedett állapotban észrevehetem, ami igazán van. Láthatok és érzékelhetek előbbre lendítő, feltöltő élménymorzsákat, érzésfalatkákat.
Szinte mindig korán keltem. Az elmém ebben az időszakban nagyon élénknek mutatkozott. Hajnalban olvastam a legkönnyedebben és tanultam legtöbbet a papírra vetett mondatokból, kifejezésekből. Mintha kitágult volna a tudatom: szívtam magamba a bölcsességeket, emberek százainak gondolatait a friss levegővel együtt. A szavak mögötti megélt igazságok szinte folytak belém. Nem voltam részeg, mégis józan bódultságomban magától értetődő üzenetekként fogadtam be a különböző történelmi korok gondolkodóinak eszmefuttatásait, hatásait. Ámde, mintha bortól ittasan, szellemi kábulatomban és dülöngélésemben megidéződtek volna számomra a kedves és rokon elmélkedők személyei. Valahogy nem távoli és életidegen elveknek, személytelen eszméknek tűntek mondandóik, hanem izig-vérig életet, megtapasztalt eleven hitet sugároztak.
A Bibliából ez idő tájt főként Szent Pál apostol leveleit ízlelgettem, főfogásként Emerson eszméit lakmároztam, majd Lao-ce: Út és erény könyve jelentette az édességet. A desszertbort a friss és éles, ráadásul még kifejezetten hideg szellő adta.
Az egyik kedvencemmé vált emersoni idézet nagyvárosiasnak tűnt a szerény tavi mindennapjaimhoz képest, de gondolati síkon az akkori élményeimnek ikertestvérévé vált:
A rózsák az ablakom alatt nem utalnak az előttük virult vagy más, szebb rózsákra. Egyszerűen önmaguk, ma élnek együtt Istennel. Számukra nem létezik idő.
Csak a rózsa van, mely tökéletes léte mindenegyes pillanatában. Az ember azonban halogat vagy emlékezik: nem a jelenben él, hanem vagy hátratekintve sajnálkozik a múlton, vagy megfeledkezve a körülötte pompázó gazdagságról lázasan kémleli a jövőt. Nem lehet boldog és erős mindaddig, míg a természettel együtt nem él a jelenben, túl az időn.
Aztán a csendes és belső neszektől hangos napok alatt rájöttem, hogy a könnyed és derűs perceinkben (meg általában minden találkozásnál) a gondolataink nagyon sokszor zavarnak. Azt hisszük, hogy arra kell figyelni, az kell, hogy irányítson, amit éppen gondolunk. Pedig a jövő-menő, felbukkanó, vagy fejünkben ragadó gondolatok, képek a szorongásaink, félelmeink, fájdalmaink és egyéb rossz érzéseink elleplezői.
Ha átérezzük, ha tudatosítjuk a pillanatnyi érzéseinket, akkor kiürül a fej, megtisztul a lelkünk csatornája. Ilyenkor értelmünket hatékonnyá teszi az összeszedett érzelmi állapotunk.
Ha a fej és a szív üres, akkor tud jönni a lelkünkből a valódi tudás, a tiszta bölcsesség.
Ilyenkor kapcsolat létesül a valósággal. Érezzük az időn, téren túli világrészt. Jön az áramlat és eltöltenek az örömérzések, a pozitív energiák. Itt az örökkévalóságban nincs idő, nincs tér.
Amikor üres vagy belül, akkor valóban megláthatod a nem létben, mi meglátható, és meghallhatod, mi nem hallható a csendben.
Láttál már, éreztél már gyönyörűen ívelő virágszárat, ami erős, mint a hit, amelynek szára elágazik mint a harangvirág? Meghajlik, és a szárak végein világító kincsként csüngnek, átlátszó égkék színben ragyognak a hó csillagok, mint a szentjánosbogarak.
Hallottad már a csend hangját?
Az aprócska madarak finom, tapintatos és egyenletesen nyugodt, kitörölhetetlen dalolását. Az össze nem téveszthető idilli csivitelés zenéjét átélted-e már? Nem akarsz hallani róla, de a fejedben, a szívedben szól, megkérdőjelezhetetlenül, könnyeket csalogató szépségben. Ilyent csak a csend tud adni a csendben!
Belső úti naplómat azzal folytatom, hogy mit tapasztaltam a természetben időnként, alkalomadtán, újra és újra megújulóan. Aztán egyre gyakrabban az év során.
Amikor a tó mögötti töltésen futni vagy sétálni szoktam naponta, akkor egy meseszép, emberektől, házaktól és egyéb épületektől megszabadított területeken járok. Festői s ihletet adó, az adott évszaknak megfelelő színekben pompázó természeti részletekkel találkozom ilyenkor. Ehhez még hozzáadódik a csend, a csak a természet hangjaitól hangos csend. Hallom, ha van, a szél suhogását, fák halottnak hitt ágainak zörgéseit, időnként madarak trillázó zenéjét. Ilyen alaphangulatban megállok és próbálom észrevenni egy fasor részletét, vagy a tó körüli fákat, amelyek visszatükröződnek a vízben, olyan valósághűen, hogy ha belemerülök ebbe a tavi látványképbe, akkor nem tudom, hogy melyik a valóságos és melyik a tükörkép.
A szemlélt élővilágrészlet hatása alá kerülök.
Ilyenkor, a tájrészletet észlelve úgy érzékelem, mintha vonzódnánk egymáshoz. Mintha közelednénk és távolodnánk egymás felé. Mintha összefolynánk, ott mélyen, belül egymás részei lennénk. Ezt én most észlelésnek hívom, valami olyan együttességbe kerülök bele, ahol vagyok és nagyon eltöltő, kitöltő örömérzés belül. Köztem és a látott tájrészlet között hullámzik ilyenkor valami erő.
Szemlélődésben, a tónál, éppen a fenti tájrészletet és annak tükörképét észlelve a vízben, én és a látott tájrészlet ( a tükröződésével együtt ) egy a Mindenségben. A végtelen nyugalomban ekkor csak az átélt élmény érzékelhető. A testem mozdulatlan kívülről, csak a könnyek csorognak az arcomon, és belül a határtalan, időtlen boldogság állapota.
Mit jelent számomra a szemlélődés? Korábban soha nem érdekelt, nem foglalkoztam vele. Egész egyszerűen egyik napról a másikra, itt kint elkezdtem tudatosítani a bennem zajló érzéseket. Neki álltam odafigyelni arra, hogy éppen mit érzek, hogy vagyok, milyen érzelem munkálkodik a lelkem csatornájában. Amikor már nincsenek külső hangok, elfedő gondolatok, képek, akkor tudok mélyebbre ereszkedni az átélés által, mint a kerekes kút vödre egészen a mélyben rejlő tiszta vizű forrásig.
Éjjelente pedig a Kozmikus térben repkedtem. Hát, ilyen közel még nem jártam a csillagokhoz és a Holdhoz. De lehet, hogy az ég látogatott meg a kis faházban? Ilyen élményben csak a természet ölén van részem.
Más alkalommal a nagyváros zajától távol, az érdekkötődésektől függetlenné válva - a fejembe, ki tudja honnét- érdekesebbnél érdekesebb, szabadabbnál szabadabb gondolatok úsznak elő:
Semmi sem hasonlít jobban a Szellemre, mint az ember lelke. Az ő képére és hasonlatosságára teremtett minket, és leginkább a lelkünket. Tehát akkor a lelkünket kell megismerni, hogy önmagunkhoz, majd Istenhez közelebb kerüljünk!
Vagy például:
Hogyha a csalogány oly gyönyörűségesen tud dalolni, és a hársfa liget oly kábulatba ejtően tudja ontani az illatfelhőit, akkor egy teljes életet élő ember vajon mi mindenre válhat képessé?!
Egy másik alkalommal meg:
Illúzió azt hinni, hogy a testi halálunkkal elmenekülhetünk a világból. Mivel csak egy világ, valóság van szerintem, aminek különböző rétegei észlelhetők (széle és hossza), ezért mindig, az örökkévalóságban is, itt fogunk létezni, akár tetszik, akár nem. Mindig és mindenkor. Csak éppen más formában, észlelési minőséggel.
Végül pedig:
Sohasem a feladat a nehéz, hanem az ember szíve: a félelemtől van tele, attól, hogy hátha nem fog sikerülni az, amit éppen tennie kell. A vágyának nem teljesülésétől szorong, attól, hogy nem kap érte jutalmat, sőt lehet, hogy meg is büntetik érte, mint gyerekkorában. Ezek akadályozzák meg, hogy igazán örülni tudjon, és figyelmét az aktuális teendőire tudja fordítani.
Ebben az évben jókedvűen tapasztaltam, hogy az élet 3 az 1-ben, ahol az igazság az értelem fénye, a megértés és belátás örömforrása, ahol a jóság nem minősít, csak élvezi a rendet, ahol a szépség vidám költővé varázsol minden élőt.
Így hát minden alkalmas és alkalmatlan helyzetben, pillanatban, a nagyvilági forgatagban, a most már felébredt szívemmel érdemes a megértett és bölcsességgé váló magokat minél több embernek közvetíteni a szemlélődő magatartásom által, mert egy vagyok a 7 milliárdból.