Szerény, mint az ibolya

umonika, 2011, március 3 - 16:33
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember. A szegény embernek volt három lánya. A legidősebbet Nárcisznak hívták, mert születésekor édesapja eladott egy csokor nárciszt egy vándorlegénynek, és abból tudták megvenni aznapi betevőjüket. A középső leány a Hajnalka névre hallgatott, minek utána a hajnal pírjánál látta meg a napvilágot. A legkisebb lány az Ibolya nevet kapta. Ez a leány olyan kék volt, mint az ibolya és az évek múlásával kiderült, hogy olyan szerény is. Csúfolták is a színe miatt eleget a falu lakói. A szegény ember és felesége a manók átkának tudták be a kék színt, de azért ugyanúgy szerették, mint másik két gyermeküket. Az asszony titokban azt remélte, hogy ez a szín egyszer majd elmúlik és Ibolya is olyan lesz, mint a többi gyermek.
Teltek múltak a napok, a hetek és az évek, de Ibolya még mindig kék színű volt.
Történt egyszer, hogy a falu első embere, Piperkőc, gyűlést hívott össze a templomban. Meg is jelent a falu apraja nagyja. Mindenki feszülten figyelte, hogy mi fog történni.

- Drága népem! Aki az elmúlt 16 évben átment kicsiny falunkon – kezdte Piperkőc - és meglátta Ibolyát, csodálkozott, hogy ilyen teremtmény is létezik a világon. Megijedt és addig futott, míg a lába bírta, csak minél messzebb ettől a falutól. Azért hívtalak titeket össze, hogy döntsünk eme leány további sorsáról. Én, a falu első embere úgy látom a legjobbnak, ha örökre száműzzük Ibolyát!

Piperkőcről az a pletyka terjengett, hogy sötét titkot rejt a múltja, aminek Ibolyához is valami köze van, de eddig senki nem tudta megfejteni.

Nagy zúgolódás tört ki a templomban a falulakók közt, de abban mindenki egyetértett, hogy Ibolyának mennie kell. A szegény ember dühösen emelkedett szóra, de a lány leintette.

- Ülj le apám! Tudomásul veszem Piperkőc Úr és a falu akaratát. Holnap pirkadatkor útnak indulok, és vissza sem térek szülőfalumba.

Még alig pirkadt, amikor Ibolya elindult. Nem akart búcsúzkodni. A hamuban sült pogácsát, amit szeretett édesanyja előző este sütött, még becsomagolta, hátára vette batyuját és nekivágott a hosszú útnak.

Ment, mendegélt, elhagyott rétet, mezőt, mígnem az este egy erdő közepén talált rá. Nagyon elfáradt már és félt is, de úgy gondolta, hogy megpihen a fák félelmetes, ám védelmező lombja alatt. Alig aludt el, amikor hangos zokogásra lett figyelmes. Lassan elindult a hang irányába, hogy megnézze ki sír ily keservesen. Ahogy közelebb ért, hát mit látott? Egy hatalmas óriás ült az avaron, arcát két kezébe temetve. Ibolyának minden bátorságára szüksége volt, hogy megszólítsa.

- Adjon Isten jó estét óriás! – kiáltott Ibolya

Az óriás meglepődött, hogy valaki meg merte szólítani. Lenézett a hang irányába, de olyan sötét volt, hogy alig vette észre a félelemtől remegő lányt.

- Áldott szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként bekaptalak volna! – felelt az óriás szipogva.

- Miért itatod az egereket? – kérdezte Ibolya vigasztalón.

- Hosszú története van annak – felelt az óriás.

- Időm az van, nem vár engem senki – mondta Ibolya hangjában egy kis szomorúsággal.

- Ha így áll a dolog, akkor ülj ide mellém! – és az óriás mesélni kezdett.

- Óriás Földön születtem. Szüleim az óriás nemzetség megbecsült tagjai. Hat testvérem van, én vagyok a hetedik gyermek a családban. Kősziklának neveztek el, mert szülőanyám épp egy hatalmas sziklát falt be, mielőtt megszülettem. Óriás Földön van egy hagyomány, mely szerint egy óriás addig nem lehet rendes tagja a társadalomnak, amíg egy hőstettet végre nem hajt. Testvéreim ezt a feltételt már mind teljesítették és most rajtam a sor. Elértem azt a kort, hogy útnak induljak és addig nem térhetek haza, amíg eleget nem teszek eme hagyománynak. – az óriás elhallgatott, így Ibolya úgy gondolta, hogy befejezte mondanivalóját, bár valami nem hagyta nyugodni és a csöndet kihasználva meg is kérdezte.

- Ez egy igen szép hagyomány, hisz mindenki tudja, hogy az óriások erősek és bátrak, így nem lesz nehéz teljesítened a feladatot. De akkor miért ülsz így összetörve?

- A hagyományainkat én is tisztelem, várakozással tölt el ez a kaland, hisz egész eddigi életemben erre készültem. De még nem meséltem neked gyönyörű mátkámról, Sziklácskáról, akinek apja, Csikkan, ugyan nekem ígérte lánya kezét, de van egy feltétele. Addig nem vehetem feleségül szeretett Sziklácskámat, míg meg nem találom az óriások ősapjának csontjait a Manók Földjén, és újra életre nem keltem. Ez lehetetlen küldetés, ő is tudja. Soha nem látom vissza szeretett mátkámat!

- Óh, kedves Óriás, úgy sajnálom! – törölte le könnyeit Ibolya miközben eszébe jutott, hogy kék színét szülei a manók átkának tudták be - De ne keseregj, tarts velem vándorutamon! Ha már ketten vagyunk, akkor könnyebben boldogulunk, és majd segítjük egymást.

Kőszikla gondolkozott egy kicsit - mindenki tudja, hogy az óriások erősek és bátrak, de emellett együgyű teremtmények - aztán lassan megszólalt.

- Ez így igaz, tartsunk együtt utunkon! De én még nem tudok rólad semmit. Hogy hívnak? És miért indultál vándorútra?

Ibolya mindent elmesélt töviről hegyire, és mire a története végére ért, együtt sírtak és nevettek az emberek és óriások együgyűségén, hibáin és erényein. A nap első sugarai indulásra késztették a két sorstársat. Ahogy mentek mendegéltek, egyre jobban összebarátkoztak. A jó társaságban gyorsan múlik az idő, így észre sem vették, milyen gyorsan követték egymást a napfelkelték és naplementék. Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön haladtak hőseink.

Egyszer csak egy mocsaras részhez értek. Kőszikla vakmerőn ment volna tovább, ám hirtelen merülni kezdett, s visszahőkölt.

- Most merre menjünk tovább? Hiába vagyok ekkora, ha belelépek a mocsárba, akkor elmerülök. Így nem tudunk továbbjutni.

Ekkor egy apró kis lény, egy kobold ugrott eléjük.

- Megállj, innen ne tovább egy tapodtat sem, különben azon nyomban kővé változtatlak titeket!

Ibolya és Kőszikla megtorpantak. Bár Kőszikla szívesen bekapta volna a koboldot, de Ibolya visszafogta és így szólt:

- Hogy juthatnánk át ezen a mocsáron kedves Kobold? – tudta, hogy kivel áll szemben, hisz szülei sok mindent megtanítottak neki az apró lényekről.

- Szerencséd, hogy kedves Koboldnak szólítottál! Így az első próbát már kiálltad, de előttetek van még kettő. Ha azt sikeresen teljesítitek, akkor továbbengedlek titeket a mocsáron, de ha nem sikerül, akkor mindketten halál fiai vagytok.

- Rendben, ám legyen!- vágta rá gondolkodás nélkül az óriás. Ibolya most kékebb volt, mint bármikor, szinte lila, annyira megijedt, de ha már így alakult a dolog, akkor végülis neki is mindegy.

- Mi hát a második próba, amit ki kell állnunk?- kérdezte lemondóan, ám tőle telhetőn a legbátrabban.

- A második próba, amit ki kell állnotok – felelte a kobold már-már pimaszul – ennek a sziklának az eltüntetése innen a mocsár mellől.

Kőszikla elmosolyodott és hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire éhes. Ez próba? – gondolta magában – inkább jutalom! Egyet lépett máris ott termett a sziklánál és hamm bekapta. Nagy elégedettséggel tért vissza a koboldhoz és Ibolyához, akinek már halványabb lett a színe, miután látta, hogy Kőszikla ily könnyedén teljesítette a feladatot.

- Jól van, a második próbát is kiálltátok, de a harmadik még hátra van. – mondta a kobold gonoszan és dühtől vezérelve.

- Mi lenne az? – kérdezte az óriás győzelemittasan.

- Egy fejtörőt mondok, ha megfejtitek, átvezetlek titeket a mocsáron. Felkészültetek?- kérdezte a kobold szemében újra felcsillanó ravaszsággal, hisz tudta, hogy ezt a próbát még senkinek sem sikerült kiállnia.

– Tedd fel a kérdést!- felelt Ibolya.

- Van két átjáró. Az egyik előtt egy kobold, a másik előtt egy manó áll. Mind a ketten azt állítják, hogy az ő átjárójuk vezet a helyes útra. Az egyikük azonban nem mond igazat. Melyik átjárót választanád?

Ibolya visszagondolt arra, mikor rossz fát tett a tűzre és édesanyja rémmesét mesélt neki a koboldokról, így tudta a választ.

- Azt választanám, amelyik előtt a manó áll. – felelte – A manók segítenek az embereknek, de a koboldok törvénykönyve előírja, hogy nehezítsék meg az emberek életét, és csak akkor segítsenek nekik, ha kiállják a próbáikat.

- Teljesítettétek a három próbát, ezért megmutatom a kiutat, gyertek utánam! – felelt a kobold szinte megsemmisülve a helyes választól. Így a törvénynek és koboldfogadalmának megfelelve elindult, hogy megmutassa a mocsáron át vezető utat Ibolyának és Kősziklának. A mocsár végén így szólt:

-A koboldok törvénykönyvében benne van, hogy ha valaki kiállja a három próbát, azt át kell vezetni a mocsáron és kap egy sípot. Hát átadom most nektek, és ha bármikor megfújjátok, én azon nyomban ott termek és segítek. Tegyétek el!

Ibolyáék megköszönték a sípot és folytatták útjukat az ismeretlen felé. Mentek hegyen völgyön keresztül, míg nem egy kerekerdő közepére értek. Nagyon fáradtak voltak és bármit megadtak volna egy meleg helyért, ahol éjszakára meghúzhatják magukat. És mit ad Isten! Megpillantottak egy öreg házikót, aminek nagyon megörültek. Elindultak hát felé, hogy bekopogjanak.

- Már órák óta gyalogolunk, de olyan mintha ez a ház egyre távolabb kerülne. – mondta Kőszikla elkeseredetten.

- Nekem is feltűnt. Olyan, mintha varázserővel bírna. – folytatta a gondolatot Ibolya.

Ebben a pillanatban észrevettek egy anyókát, amint görnyedt hátán faágakat cipelt.

- Adj Isten öreganyám!

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben halálnak halálával halsz meg! – felelt az anyóka. Ahogy rájuk nézett, már látták, hogy egy rusnya vén boszorkány áll előttük. Ibolya azonban bátran állta a pillantását, mert tudta, hogy Kőszikla mellett nem kell félnie még a hét haláltól sem.

- Hadd segítsek azokat a nehéz husángokat cipelni! – ajánlkozott Kőszikla. Hüvelyk és mutatóujja közé vette a fákat, minta az a világ legtermészetesebb dolga volna. Ekkor egy szempillantás alatt a ház előtt termettek mindhárman.

- Évek óta minden nap kimegyek az erdőbe fáért és mindig találkozok vándorokkal. Rögvest kiderül, hogy mi lakozik a szívekben, ha egy elesett öreganyót látnak. Van, aki mintha észre sem venne, tovább folytatja útját. Akad olyan is, aki azonnal segíteni próbál, azonban amint az igazi arcomat meglátja, rögtön megfutamodik. Ti kiálltátok a próbát, amit eddig még senkinek nem sikerült. Így jótett helyébe jót várjatok. Kerüljetek beljebb drága lelkeim, nálam meghúzhatjátok magatokat éjszakára, s ha jól viselitek magatok, reggel útravalót is kaptok jutalmul.

Ibolya egy kicsit tartott tőle, hogy Kőszikla hogy fog beférni, ám lássatok csodát, az óriás is egy szempillantás alatt bent volt a kis kunyhóban. A boszorkány adott nekik enni, inni, miközben elmesélték, hogy mi járatban vannak, és nem kellett kétszer mondani, a két jóbarát már aludt is.

A nap első sugarai még alig látszottak, de Ibolya és Kőszikla útra készen álltak. Ám a boszorkány még feléjük nyújtott egy tekercset és egy fiolát.

- Tegyétek el ezeket az útra. A tekercs egy térképet rejt, ami alapján meglelitek az utat a Manók Földjére. A fiolába pedig olyan varázsitalt töltöttem, amit, ha rácseppentetek bármilyen csontra, újra életre kel. Járjatok szerencsével utatokon!

Ibolyáék megköszönték a szállást és a segítséget, és folytatták útjukat. Egy odvas tölgyfa tövénél leültek és megnézték a térképen, hogy meddig és merre kell vándorolniuk, hogy elérjenek a Manók Földjére. Elindultak hát, és mentek, erőt és fáradtságot nem kímélve, míg el nem értek egy tisztás végére. Ennek a tisztásnak a végén egy hatalmas szikla zárta el az utat előlük. Kőszikla már örült, hogy ismét megtömheti bendőjét és nagy hévvel indult a szikla felé. Ám ahogy hozzáért, fájdalmat érzett. Megpróbálta még egyszer, de a szikla érinthetetlen volt. Megnézték közelebbről, hátha van rajta valami átjáró. Nézték jobbról, nézték balról, egyszer csak Ibolya felkiáltott:

- Találtam valamit! – az óriás már ott is volt, hogy megnézze – betűket látok rajta, de nem tudom elolvasni. Talán valamilyen titkosírás lehet.

Összedugták hát a fejüket, hogy most mi tévők legyenek. Addig tanakodtak, míg eszükbe nem jutott a síp, amit a koboldtól kaptak.

- Talán most jött el az ideje, hogy használjuk, hisz a koboldok szeretik a rejtvényeket. – mondta reménykedve Ibolya és szájához emelte a sípot. Alig fújta meg, a kobold azon nyomban ott termett mellettük.

- Hívtatok, csak nincs valami baj?

- De, igen kedves Kobold. Nem tudjuk folytatni utunkat, mert ez a szikla érinthetetlen, még Kőszikla sem bír vele. Találtunk rajta egy titkosírást, de sajnos nem tudjuk megfejteni. Kérlek, segíts nekünk ebben, ha tudsz!

A kobold összevonta szemöldökét, és megnézte közelebbről az írást. Beletelt egy kis időbe, amíg megfejtette, de abban a pillanatban mosolyra húzta száját és diadalittasan így szólt:

- Az írásban a következő áll: „ A szikla mögött a Manók Földje rejtezik. Az átjárót az tudja kinyitni, kinek lelkében szerénység lakozik.” – ahogy kimondta ezeket a szavakat, már el is tűnt, mint a kámfor.

Ibolya ezek után nem csodálkozott, hogy Kősziklának ez nem sikerült. Útjuk során nagyon jól megismerte és tudta, hogy barátja bátor, erős és ezzel szeret dicsekedni is.

- Próbáld meg te! – mondta az óriás – Hiszen úgy ismertelek meg, hogy ezzel a tulajdonsággal bírsz, és most már tudom, hogy ez a megfelelő kifejezés rád: szerény mint az ibolya. – húzta ki magát büszkén Kőszikla, hogy ezt a felismerést tette, s addig bíztatta, míg Ibolya felemelte kezét, hogy megérintse a sziklát. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért, feltárult előttük az átjáró és bejutottak a Manók Földjére, ahol szomorú látvány fogadta őket. Amerre a szem ellátott minden kopár volt. Egy kietlen pusztaság tárult eléjük.

- Vajon mi történhetett ezen a helyen, hogy ennyire sivár? – tette fel a kérdést egyik ámulatból a másikba esve Ibolya - Nem zöldellnek a fák, egyetlen virág sincs, csak homok és romok, amiket látok. – Az óriás útjuk során most először nem jutott szóhoz, mert hát ő sem erre számított.

Alig tettek pár lépést, egy vándorlegénnyel találták szembe magukat. Ahogy közelebb értek, rögtön észrevették, hogy a hátán egy hatalmas púp éktelenkedik.

- Mi járatban erre, ahol még a madár se jár? – kérdezte tőlük vidáman. Ibolya zavarában nem tudott megszólalni, mert fogyatékossága ellenére megtetszett neki a legény és egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Így Kősziklán volt a sor, hogy elmesélje eddigi történetüket, aki rögtön bele is vágott. A vándor türelmesen végighallgatta eddigi viszontagságos útjuk történetét, majd kedvesen invitálta őket.

- Tartsatok velem! Megosztom veletek eleségem és a tűz mellett meghúzhatjátok magatokat éjszakára.

Időközben Ibolya is összeszedte magát és megeredt a nyelve.

- Hát te miért indultál vándorútnak? – kérdezte.

- Péter az én becsületes nevem. Apámé a szomszéd királyság. Anyám születésemkor meghalt. Ekkor apám új asszonyt hozott a kastélyba. Mostohaanyám nem tudta elfogadni, hogy egy gyerekkel kell osztoznia férje szeretetén. Mindig sejtettem, hogy boszorkány, és egy nap rajta is kaptam, hogy varázsol. Még aznap elüldözött otthonról, és hogy senki ne ismerjen rám, átváltoztatott. Ebbe még bele is törődnék, de apám, aki úgy tudja, hogy meghaltam, belebetegedett a hiányomba, ezért megfogadtam, hogy addig nem térek haza, amíg be nem tudom bizonyítani, hogy a mostohaanyám egy boszorkány.

- Tarts hát velünk utunkon, így majd hárman segítjük egymást! – ajánlotta fel társaságukat Ibolya.

- Örömmel megyek veletek. – bólogatott buzgón Péter és hosszan Ibolya szemébe nézett, aki újra zavarba jött. Kőszikla figyelmét nem kerülte el a kialakulóban lévő szerelem és erről eszébe jutott az ő mátkája.

- Bárcsak már az én Sziklácskámmal lehetnék! – és az elkövetkezendő pár órában csak mesélt és mesélt az ő óriás menyasszonyáról. Így teltek az órák, amikor eljött az idő, hogy nyugovóra térjenek. A nap első sugarai figyelmeztették őket, hogy folytassák útjukat, de már hármasban.

Merre tovább? –tanakodtak hőseink. Egyszer csak megláttak egy sereg búsuló manót. Odamentek hozzájuk és megszólították őket.

- Miért vagytok így elkeseredve?

- Ne is kérdezzétek! Manó Föld el van átkozva. Már több évszázada nem terem semmi földjeinken, és látjátok milyen sivár minden? Egy jós azt mondta, hogy egy kék emberi lény fog megmenteni minket, akit már nagyon régóta várunk.

Hirtelen nagy csönd lett. Minden tekintet Ibolyára szegeződött. A lány annyira zavarba jött, hogy arca lila színben pompázott.

- Hát eljöttél hozzánk? Talán te vagy, aki megvált minket az évszázadok óta tartó éhezéstől?! – törtek ki örömujjongásban a manók és rögtön a király színe elé vezették Ibolyát, Kősziklát és újdonsült barátjukat, Pétert.

A király egy öreg, ám bölcs manó volt. Apró kezei már remegtek, de szemében még a gyermeki vidámság és játékosság csillogott. Amikor a manókirály meglátta Ibolyát, így szólt:

- Amióta megszülettél téged vártalak, hogy mikor jössz el országomba. – Ibolya még mindig annyira zavarban volt, hogy nem tudta elhinni milyen szerepet szántak neki ebben az országban. A manókirály folytatta. – Amikor megtudtuk, hogy hogyan menekülhet meg Manó Föld az éhezéstől, hírnököket küldtünk a világ minden pontjára, hogy azonnal jelentsék, amint megszületik a kék gyermek. Sok évvel ezelőtt világra is jött. Ám ahogy cseperedett egyre inkább beigazolódni látszott, hogy olyan tulajdonságokkal bír, amik miatt nem juthat át országunk határán. A Piperkőc nevet kapta, és mint ebből is kiderül, szerénységnek jelét sem mutatta.

- Hisz én ismerem, ő a falu első embere, ahonnan jöttem! – ámuldozott Ibolya – ő azonban nem kék színű!

- Igen, ez így van. Előző falujának lakói elüldözték otthonából és azóta él mostani lakóhelyén. A kék színét egyre inkább gyarapodó rossz tulajdonságaival elveszítette, s ezzel annak a lehetőségét is, hogy Manó Földet megmentse. Akkor születtél te és színedhez és nevedhez méltón szerény lettél, és alkalmas arra, hogy segíts Manó Föld lakóin. Piperkőc ahányszor rád nézett mindig a múltja jutott eszébe, ezért üldözött el otthonodból.

- De hát mit tudnék én tenni Manó Föld lakóiért? – kérdezte Ibolya a tőle megszokott szerénységgel.

- Van egy terület országomban, ahova réges-régen elásták az óriások ősapját. Ezek miatt a csontok miatt nem terem semmi földjeinken. – Ibolya és Kőszikla egymásra néztek és elmosolyodtak. Elmesélték Kőszikla történetét, találkozásukat a boszorkánnyal és meséltek a varázsitalról is. Megörült ennek a vén manókirály és rögtön szólt a katonáknak, hogy vezessék őket arra a bizonyos helyre.

Elindultak hát, hogy feltámasszák az óriások ősapját. Amikor odaértek a sírhelyhez, Ibolya elővette a varázsitalt. Ránézett Kősziklára és így szólt:

- Amikor megismertelek, ott zokogtál az avaron és elképzelhetetlennek tartottad, hogy valaha teljesíteni tudod küldetésedet, hogy feléleszd az óriások ősapját. Nagyon jó barátom lettéll. Utunk során, bátorságra és hősiességre tanítottál. A hőstettet, amit hagyományaitok megkövetelnek már többszörösen végrehajtottad. Cseppentsük hát együtt a csontokra ezt a varázsitalt, hogy hazatérhess az Óriások Földjére!- nyújtotta a kezét és a fiolát Kőszikla felé. Az ég, mintegy jelezve, hogy történni fog valami hatalmasat dördült, és hirtelen vakító fény borított el mindent, ahogy az első csepp elérte a csontokat. Nem tartott sokáig, de ez az idő elég volt arra, hogy az óriások ősapja újra életre keljen… és ott állt előttük teljes valójában.

A Manók Földjén abban a pillanatban kivirágoztak a rétek, kirügyeztek a fák és mindenhol a madarak csicsergését lehetett hallani. - Minden jóra fordult! – örvendeztek a manók. Örömtáncukat azonban egy mély hang szakította félbe:

- Add ennek a legénynek a fiolát! - fordult Ibolyához az óriások ősapja és már Péterhez intézte következő szavait – Valaki már régóta vár rád, hogy újra találkozzék veled. Látod a csontokat a földön? Öntsd hát reájuk a maradék varázsitalt!

Péter elvette a fiolát és remegő kézzel fordította meg, hogy az utolsó csepp is célhoz érjen, és a varázslat újfent beteljesedjék. Várakozással teli pillanatok következtek, de ismét megtörtént a csoda. Az égen most vakítóbb fény hasított át, mint bármikor, de amint újra kitisztult minden, egy asszony állt előttük. Péter azonnal felismerte édesanyját, s abban a pillanatban újra daliás herceggé változott. Örömükben azt sem tudták, hogy öleljék egymást.

Az asszony a kérdő pillantásokat látva, elmesélte, hogy mi történt vele.

- Sok évvel ezelőtt, amikor megszülettél, egy gonosz boszorkány jött országunkba, a mostohaanyád. Apádra bűbájt bocsájtott és rám átkot szórt, hogy ő legyen az új uralkodó. Testvére, a Kerekerdő jóságos boszorkánya próbált minket figyelmeztetni, de túl késő volt. Már csak annyit tehetett, hogy készített egy varázsitalt, amit ha rácseppentenek bármilyen csontra, az újra életre kel. Csak a megfelelő embereket kellett megvárnia, akiknek odaadhatja. Ezek voltatok ti, Ibolya. Volt egy küldetésetek és a sors úgy akarta, hogy a fiam találkozzék veletek és újra egyesüljön a családunk. – fejezte be mondanivalóját az asszony fia kezét Ibolyáéra helyezve.

- Ó, drága Ibolya! – fordult a lányhoz Péter – Amióta megláttalak, rögtön szerelmes lettem beléd. Gyönyörű vagy, okos, szerény és bátor. Ilyen társat kívántam magamnak mindig. Megtisztelnél, ha hozzám jönnél feleségül.

Kőszikla ránézett Ibolyára és láss csodát, mit látott? A lánynak már nem volt kék színe. Ibolya már nem lila, hanem vörös színben pompázott zavarában. Örömmel mondott igent a fiúnak, hiszen az első pillanatban szerelmes lett ő is.

Minden jó, ha a vége jó.

Sziklácska apja megenyhült Kőszikla bátorságát látva és beleegyezett a házasságba.

Manó Föld újra virágzik.

Péter édesanyja újra szeretett férje oldalán uralkodik, a gonosz boszorkány a tömlöcben raboskodik.

Ibolya és Péter visszatértek Ibolya falujába és Péter lett a falu első embere. Piperkőc belátta, hogy ha valaki különbözik embertársaitól, azt nem kirekeszteni kell a közösségből, hanem a másságát el kell fogadni. Vándorútra indult hát, hogy megtalálja ő is a boldogságot.

Összegyűlt Ibolya falunépe és Péter országának lakói, az óriások és a manók, hisz kettős házasság és egy örök barátság köttetett. Ibolya és Péter, Kőszikla és Sziklácska világra szóló lakodalmat csaptak, folyt a bor, fogyott az étek és higgyétek el, hogy máig boldogan élnek.

Az írás hossza kb. 18 ezer karakter



gyönyörű

Nagyon tetszett a meséd! Ibolya tényleg olyat tudott, ami manapság főleg nagy kincs, és nagyon emberi: együtt érezni, nyitott szívvel útitársul fogadni a másik ugyanoda igyekvőt... Annyi finom részlet, alaposan megformált figura szerepel a történetedben, mintha mindig is meséket írtál volna: az ibolyaszín, a nevek…. És az egész egyszerű, nincs túlbonyolítva. Olvastam egy másik kommentet arról, hogy a meséd mennyire elnyerte a gyerekek tetszését… Hát a felnőttét is.

Kedves

Kedves Lombrives!

Örülök, hogy elolvastad a mesémet. Köszönöm a hozzászólást, a hiányosságra, avagy a felesleges pluszra való rávilágítás tanulságos és megfontolandó.

Üdvözlettel umonika

Tisztelt fire973!

Tisztelt fire973!

Köszönöm, hogy elolvastad a mesét. Nagy örömmel tölt el, hogy a gyerekeknek tetszett. Hiszen a gyerekek még tiszta szívükből tudnak örülni. 

Köszönettel umonika

 

Tanulság


Kedves, fordulatos, a népmesei hagyományokat, örök értékeket tiszteletben tartó, tanulságos mese.
Van azonban némi hiányosság, helyesebben felesleges plusz:
Sok helyen túl van magyarázva, propagálva a dolog, akár érzelmekről van szó, akár tanulságokról. A népmesék "szűkmarkúan" bánnak ezekkel, mert - nagyon helyesen -  rábízzák az olvasóra, hogy a történetből és a párbeszédekből maguk szűrjék le.

Tisztelt Mónika!

Tisztelt Mónika!

Gratulálok a meséhez!

Változatos, izgalmas, megvan benne minden, ami egy mesébe kell hogy legyen.

És ami a legfontosabb, a gyerekeknek is nagyon tetszett.

További sok sikert kívánok.

Üdvözlettel: fire973