A szeretet hatalma

Évszám
2010

Színpompás ruhába öltöztették, de nehéz volt a szíve. Csillogó ékszereket adtak rá, de nagyon szomorú volt. Férjhez menni készült, de boldogtalan volt. Mindennel elhalmozták, de ő úgy érezte, mindent elveszített.
Mikor a komornák kimentek, odaállt a tükör elé. Gyönyörű volt a hatalmas, vörös, göndör hajával a szépséges ruhában.  Egy koronát próbált a fejére, és közben különböző hangsúllyal mondogatta: -Én vagyok a királynő!
Egyik sem tetszett neki. Sokféle gondolat futott végig a fejében. Arra gondolt, hogyha ő királynő lesz, az emberek ezután nem szeretni, csak félni fogják. Nem találkozhat, nem beszélgethet kedvére velük, mint eddig. Hatalma lesz, de vajon kit szolgálhat vele? Vagyona lesz, de vajon kin segíthet vele? Gyönyörű lesz, de vajon kit boldogíthat vele? Ő ismerte és élte a mondást, miszerint: Minél nagyobb a hatalmad, annál nagyobb szolga kell, hogy legyél! Ahogy ezeket végiggondolta, levette a fejéről a koronát. Döntött!
Bement a rettegett király – leendő férje – szobájába. Igen veszélyes és kockázatos dologra szánta el magát. A királyt az alattvalók és az urak is csak a Dúvad-ként emlegették. Véreskezű volt, nem volt benne könyörület. Amit akart, bármit, ő megszerezte magának. Így szerzett magának szeretőket, ágyasokat, és így akart most feleséget is szerezni. Meglátta, megkívánta, parancsba adta, megszerezte…gondolta ő. De most egy tisztaszívű, törékeny nőben emberére akadt.
Hirtelen hatalmas nyugalom áradt szét benne, már nem félt. Tudta, meghalhat, de inkább azt választotta volna, mint egy hazug, boldogtalan életet. Odaállt a király elé és azt mondta neki: Ha a király feleségül veszi őt, tudnia kell, hogy nem szereti, mert mást szeret. Ha kényszeríti erre a házasságra, akkor a király nem feleséget, hanem csak egy rabszolgát nyer. Ha képes lenne elengedni őt, akkor viszont egész életében tisztelné, és szeretettel gondolna rá és számíthatna is rá. Kérte, hogy ő is döntsön, és ezzel elhagyta a szobáját.
A király a döbbenettől szólni sem bírt egy ideig. Mit merészel ez a nő? Megtiszteltetésnek kellene vennie, hogy ő, a hatalmas király asszonyául akarja őt. Még soha senki nem tetszett neki annyira, hogy feleségül akarja venni. Mikor meglátta eldöntötte, hogy ő lesz a gyermekei anyja. Más volt, mint a többi nő. Más volt, mint azok a cselédlányok, akiket az ágyába parancsolt. Nem ellenkezett, de nem is alázkodott meg. Ezt érezte rajta. Szépsége elvarázsolta. Most először nem szeretőt akart. Száguldoztak a fejében a gondolatok. Mi az, hogy elengedni, mi az, hogy tisztelet, mi az, hogy szeretet? Miről beszél ez az asszonyi állat? Hangosan felnevetett. Mit számít, hogy mást szeret, majd megöleti azt az embert. Mit számít, hogy egyáltalán szeret, ő nem kérte az érzelmeit csak a testét. Szeretni, ostobaság, senki nem szeret senkit. Ő sem szeret senkit, és tudja, hogy őt sem szereti senki. De a szó mégis ott motoszkált a fejében: szeretni, szeretni, szeretni! Na, majd meglátjuk, ki mennyire szeret! És döntött ő is, bár a maga módján.
Tudta ki az, akit a lány szeret. „Csak” egy gróf. Közel lakott a királyi városhoz. A király elkoboztatta minden vagyonát, és ezt közölte a lánnyal is, azzal együtt, hogy most már elmehet, már nem akarja elvenni. És a lány mosolyogva, szívből megköszönte neki a jóságát, és elment. A király megint megdöbbent, mert ő ezt egyáltalán nem jóságból tette, és arra számított, hogy ezután már nem akar elmenni, sőt, hogy könyörögve tér vissza hozzá. Dühösen felugrott, hogy kiadja a vérparancsot, de nem tudta megtenni. A lány arcát látta maga előtt, amint mosolyog rá, és köszönetet mond. Érezte, nem volt hamis a mosoly, nem volt hamis a köszönet. Senkitől sem tapasztalt még ilyet.
A lány elment. Elment a grófhoz és elmondta neki, hogy mindez miattuk történt. Egyikük sem bánta a szegénységet. A gróf örült, hogy visszakapta szerelmét és eldöntötték, hogy együtt próbálnak boldogulni.
A király is megtudta. Sokadszorra lepődött meg, mert most sem erre a hírre várt. De most már nem akart ártani nekik többet. Megértette, hogy ez a két ember valóban szereti egymást. Megtanulta ezt a szót: tisztelet. Távol a fővárostól, a saját királyi birtokaiból adományozott egy kisebbet a grófnak, mert azt azért nehezen viselte volna, hogy a szeretett nő túl közel legyen hozzá. Mikor ezt végiggondolta, döbbent rá, hogy életében először megszeretett valakit.
A nő üzenetben megköszönte neki, amit tett, és szívből kívánta, hogy találjon egy olyan társat, aki viszont szereti, és megint biztosította tiszteletéről és szeretetéről. A király most már értette, és megjelent a szívében az őszinte vágy, hogy ő is képes legyen erre a szeretetre.
A király már soha többé nem lett az az ember, aki előtte volt. Kissé megszelídült, és pár év múlva ráköszönt a szerelem. Mit ad a véletlen, neki is grófkisasszonya lett. Egy vadászaton ismerte meg a jólelkű, szelíd lányt, aki gondoskodóan, és láthatóan szeretettel vette körül a morc királyt. Ismerős érzés bizsergette meg a szívét, és bár eleinte bizonytalanul, bizalmatlanul, de aztán megnyugodva, bízva, szabadon és örömmel adta át magát az érzelmeinek. Új világ tárult eléje.
Ebben a szerelemben annyira megváltozott a király, hogy a felesége el sem akarta hinni azt a sok szörnyűséget, amit a férjéről hallott. Megkérdezte egyszer, hogy vajon igaz-e mind. A király félve bár, de bevallotta, hogy minden igaz, amit hallott, de volt az életében egy asszony, aki bátorságával és szeretetével ráébresztette őt bűnös viselkedésére. A királyné ekkor magához ölelte férjét és azt mondta, ne gondoljanak most már a múltra. Ő hálát ad Istennek, hogy meg tudta érinteni a férje szívét, és ő büszke és boldog, hogy a felesége lehet. Kicsi feleségét ezután valósággal a tenyerén hordozta, és nem győzte elégszer mondani neki, hogy mennyire szereti, és milyen boldog, hogy megadja neki ezt az örömet. Még boldogabb akkor lett, amikor a felesége közölte, hogy gyermeket vár. A hajdani rettegett, nagy király sírt, mint egy gyermek.
De az élet fordulatos. A kicsi asszony életébe került a gyermekáldás. A király nehéz gyásza ellenére rajongva szerette gyermekét, és az ország gondjaival már nem sokat foglalkozott. Ez sok nagyúrnak nem tetszett, mert a békeidő nem szaporította már régóta az ő vagyonukat. A király békés, csendes, visszahúzódó lett. Már nem akart háborúzni, birtokolni, szerezni. Ami a népnek jó volt, nem szolgálta az urak érdekeit. Összeesküvést szőttek a király ellen. Az életére törtek.
A merénylő kése súlyosan megsebezte, de volt ereje, hogy éjszaka kimentse a palotából a gyermekét. Az ösztöne vitte előre, a szíve mutatta az utat. Tudta ki az egyetlen, akire számíthat. Remélte, hogy a régi ígéret nem felejtődött el.
Napnyugtakor érkezett meg a szépen ápolt kis birtokra. Benézett a ház ablakán. Az asszony a gyerekeit készült lefektetni éppen. A vándor bekopogott, és amikor ajtót nyitottak neki, ő az asszony karjába ejtette a gyermeket és összeesett.
Másnap egy hófehérre meszelt szobában ébredt. Tiszta, jó illatú volt minden. Az asszony reggelit hozott neki, és átkötötte a sebeit. Kérdezte ki ő, és miben segíthetnek. Nem válaszolt. Ha nem ismerték fel, jobb is úgy. Egész nap nézte, hogy az asszony milyen szeretettel és türelemmel bánik az ő gyermekével. Hálás volt, amikor éjszakára az asszony maga mellé vette a gyermeket. Megnyugodott. Tudta, hogy az ígéret, kérés nélkül is be lesz tartva.
Másnap reggel üres volt a vendégszoba. Lakója szó nélkül továbbállt, de otthagyott egy kis tarisznyát, benne egy gyermek születési levelével, és egy kéréssel…Az asszony és a férje most értette meg, ki volt a látogató.
A kis hercegnek boldog gyermekkora volt. Szeretetben nőtt fel a testvéreivel. Szerette a történetet a nagyszerű királyról, akiről a szülei meséltek sokat. Jellemes emberré cseperedett, és soha nem tudta meg, hogy akik nevelték, nem a vér szerinti szülei.
Egyszer, amikor az erdőt járta, megismerkedett egy remetével. Szeretett vele beszélgetni, tisztelte a bölcs, öregembert. Az öreg kérte, hogy a szüleinek ne szóljon róla. Azt mondta, nem szeretné, ha bárki háborgatná, vagy elzavarná. A fiú biztosította, hogy ők ilyet nem tennének, de az öreg kitartott a kérése mellett. A fiú tiszteletben tartotta kívánságát.
Sőt az utolsót is. Amikor eljött az ideje egyedül, csendben eltemette az öreg tölgy mellé a patakparton, ahogy az apóka kérte, és elsiratta, mintha édesapját…