"A múlt olyan, mint egy törött tükör: ha megpróbálod összeilleszteni a darabkáit, megsebezheted magad"
A telefonbeszélgetés abból áll, hogy hallgatom a szavakat, értelmük nem jut el lelassult, tompa agyamba. Mintha ez is egy természeti reakció lenne: megvéd attól, hogy fel kelljen fognom jelentésüket, ami túl komoly és fájdalmas.
- Rögtön indulok - és már megyek is, keresztül a napsütötte parkolón, a kocsim halkan pityegve reagál a kinyitásra.
A gázpedált nem tudom tovább nyomni, úgy száguldok a városon keresztül, pedig ha lehetne, még gyorsabban mennék. Repülnék akár, ha tudnék.
Ritkán érzékenyülök el, de itt, ahogy az utak képe, a kissé kiszáradt fák, a feltöredezett aszfalt lassan ismerőssé válik és az agyam még mindig Anyu szavait ismételgeti, mint egy elromlott lemezlejátszó - na, ez az a pillanat, amikor alig tudom visszatartani könnyeim folyását.
A városból a kimenő forgalom gyér, hiszen hétköznap koradélután van. Alig mentem még húsz kilométert, még hatvan van előttem. Talán az ismerősséget is csak képzelem.
Az egész barátságunk olyan sorsszerű volt. Egy napon születtünk, a kórházból egy utcába vittek haza minket ugyanolyan hintőporszagú lepedőbe csomagolva, ugyanakkor; később egy iskolába írattak és egy osztályba jártunk. Mintha valaki előre eltervezte volna a történetünket.
Nem emlékezhetek az első éveinkre, amikor az én szüleim már dolgoztak, de az ő anyukája otthon volt és vigyázott ránk, minden nap héttől fél ötig.
Helyes gyerekek voltunk - Elza a hosszú, szőke hajával a rózsaszín, pótkerekes biciklijén én a barna tüsihajammal, eszeveszetten tekerve a pedált.
Volt is egy fénykép rólunk, hatéves korunkról: az öreg tölgyfán ülünk, vigyorogva, mint a tejbetök, kezünkben fagylalt és az egész arcunk csupa maszat, a fülünkig.
Akkoriban ez volt a kedvenc helyünk. Azt játszottuk, hogy a fa átjáró egy másik világba, egy olyan helyre, ahol minden tökéletes, az eső sosem esik, annyi édességet ehetünk, amennyit csak akarunk, lakói pedig, akiket Boldogoknak hívtunk s mesés varázserővel bírtak, befogadtak minket, egyedül minket az emberek közül.
Minden olyan egyszerű volt, gyermekien ártatlan.
Valaki rám dudál, de ennek ellenére nem veszek vissza a tempóból. A kiírásokat figyelem, de a kő nem esik le a szívemről, ahogy az aprócska szülővárosom névtábláját megpillantom. Arra még várni kell.
Régen jártam itthon. Nagyon-nagyon régen, múltba vesznek már a képek. Egy régi barát most azonban hazahív.
Fél szemmel figyelem, ahogy elsuhanok egy vöröstéglás épület mellett - jobb napokban az iskolámnak nevezhettem.
Az első napom itt olyan élénken él az emlékezetemben, mintha csak tegnap lett volna. A Nap sütött, a szél kellemesen fújdogált és Elza anyukája hozott minket.
Ő két copfba fonva viselte a haját, fehér harisnya, kockás szoknya és fekete lakkcipő volt rajta. Én a fekete, élére vasalt nadrágomat viseltem az egyenruhánkból. Miután a cseresznyepiros kocsi egy utolsó jókívánság kíséretében elhajtott, magunkra maradtunk. Mást nem is ismertünk.
Idegesen babráltam a nyakkendőmmel. A nyakam és a kezem is izzadt, a szívem túl hevesen vert - féltem. Elza egy pillantásával mindent leolvasott az arcomról és szinte észrevétlenül másik tenyerembe csúsztatta a kezét. A mosolya kissé megnyugtatott. Így indultunk el a jövőnk felé, teli reményekkel - akár a testvérek.
Az emlékek még most is megmosolyogtatnak. Nehéz megérteni az akkori énem most már pitinek tűnő félelmeit. Persze, az emberi agyam megpróbálja elfeledtetni velem azt, ami valóban megragadt bennem az első napokról: a piszkálódások, sértegetések, szekálások, amiért egy lánnyal jöttem iskolába. Azt mondták, még csak nem is a testvérem. Persze, nem volt az - de ha két ember hét évet sülve-főve együtt tölt, akaratlanul is közel kerülnek egymáshoz. Talán jobban, mint sok testvérpár.
Mellettem további ismerős épületek suhannak el: a kis édességbolt, ahol délutánonként a zsebpénzünket cukorkákra vertük el; az ékszerész kis üzlete, amit órákon keresztül képes volt bámulni, tágra nyílt, vágyakozástól fűtött szemekkel, de soha nem említette senkinek, hogy mennyire vágyik onnan arra a bizonyos medálra. Azt hiszem tizenhárom éves körül lehettem, amikor végül megvettem neki - meguntam, hogy minden délutánomat a szomszédos lemezboltban töltöm, amíg ő a kirakatot bámulja.
Aztán ott volt az apró kis fagyizó; a világ legjobb fagylalttortáját csinálták. De mi a kis pad miatt szerettük, ahova leülhettünk hazafelé menet.
Itt vesztünk össze először úgy igazából. Jégkrémet ettünk, amikor az én nyolcéves, keménykobakú énem megjegyezte:
- Mi nem lehetünk barátok többé.
- Miért? - kérdezett vissza két harapás között.
- Egy lány és egy fiú nem lehetnek barátok. Csúfolnak miattad.
- Engem is, na és? - nyugodtan, tárgyilagosan mondta. Fel sem nézett.
- Nem akarom, hogy csúfoljanak.
- Akkor ne barátkozz velem.
Nem tudtam mit mondani, megettem a jégkrémet aztán nagy csöndben hazamentünk. Azt hittem, egy kicsit sem érintette mélyen a dolog.
- Elza egy csomót sír miattad újabban - kért két héttel később számon Anya. - Miattad.
Vállat vontam. Új videojátékot kaptam, azzal játszottam.
- Azt mesélte, ugyanúgy szekálod, mint a többi fiú. Tudod, meghúzod a haját, gúnydalokat énekelsz és kineveted... Pedig semmit sem ártott neked.
- Árulkodó! - sziszegtem a fogaim között. Furcsa érzés volt: mintha szúrt volna valami a szívemben. Anyának igaza lehetett. Tényleg nem érdemelte meg.
A fehér betontömb, ami mellett végre lefékezek, kísértetiesen ismerős. A duplaszárnyas üvegajtó, a fertőtlenítőszer szaga a levegőben, a padló zöld csempéje - mintha egyenesen a múltamból léptek volna ki.
Végigmegyek az ismerős folyosókon; már rég nem az eszem vezet. Mintha egy szálon rántgatnának, oda, ahol a legjobb barátom hever. A kórház kellemetlen hangulata azonban magával ragad és megpróbálok nem figyelni a betegekre.
Egy alacsony, ráncos nőt pillantok meg és már nem számít, hány év telt el az utolsó találkozásunk óta.
- Anya! - kiáltom. Megfordul, a szája hirtelen a füléig szalad. Felém rohan, átkarol - érzem az öblítő levendulaillatát a pulcsiján, az otthon levegőjét, amik a régi dolgokra emlékeztetnek. És még valamit: egy kissé dohos szagot, ami viszont azt jelzi, az évek nem múlnak el nyomtalanul: az öregséget.
- Édes kicsim! Kisfiam! - suttogni tud csak a lenyelt könnyeitől. - Miért kellett ez, hogy végre hazatérj?
- Elza hogy van? - kérdezem gyorsan.
- Nem túl jól. Gyere, a 213-as szobában helyezték el.
Az első veszekedésünk után sokáig bűntudatom volt. Miután Anyától azt is megtudtam, hogy igenis a szívére vette a dolgot, bocsánatot akartam kérni, de ugyanakkor közölni vele, hogy elegem van belőle, a képzeletbeli barátaiból, a varázsigéiből. Hagyjon békén.
De nem jött aznap suliba. És ami azt illeti, másnap sem, sőt, a harmadik, negyedik és az utolsó napot is kihagyta a héten. Biztos csak influenzás, mondtam magamnak.
A harmadik héten már igazán aggódtam. Anya semmit nem akart mondani, telefonon felhívni pedig nem volt merszem. Végül bekopogtam a házuk ajtaján, rácsodálkoztam édesanyja sírástól vöröslő szemeire és még inkább arra, amit mondott:
- Elza kórházban van. Nagyon beteg.
Aznap jártam először ebben a fehér építményben. A folyosók végeláthatatlanul hosszúnak tűntek és mindegyik ajtónál csak abban reménykedtem, hogy az én kis barátnőm felbukkan végre, mosolygósan, mint mindig, nevetve azon, hogy kórházban van. Erre azonban sosem került sor.
Az ágyon feküdt, szinte összetörve. Bőre hihetetlenül sápadt volt, szeme alatt mély karikák. Haja egy része kihullott és hol volt már az a nevetős, copfos kislány, akivel együtt nőttem fel? Egy fiatal felnőtt nézett vissza rám hatalmas szemekkel.
Úgy nézett ki, mint egy újszülött, sovány madárka, aki kiesett a fészkéből és még a szél ereje is képes lett volna összeroppantani. Mint az a fecske, amit előző nyáron találtunk, csupaszon a fűben, halovány bőrén át minden gyenge szívdobbanása látszott. Meghátráltam, mert eszembe jutott, hogy a fecske fél óra múlva halott volt.
Elza egy erőtlen, túlságosan is felnőttes mosollyal nyugtázta. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy több, mint egy egyszerű ember - talán ő is egy amolyan képzeletbeli Boldog.
Erőt vettem magamon, odaálltam az ágya mellé és a gyermek őszinteségével megkérdeztem:
- Nagyon fáj?
Ő hasonlóan válaszolt:
- Most éppen nem.
- Anyukád elmondta, hogy mi a bajod... hogy valami gonosz van a testedben, ami úgy néz ki, mint egy rák. Aztán azt is mondta, hogy meg fogsz gyógyulni, csak legyek türelmes. Én pedig az leszek, és mindennap meglátogatlak!
Szeme végre felcsillant.
- Komolyan?
- Teljesen. Én mindörökké a barátod maradok, mindegy, ki mit mond.
- Örökké - halkan ismételte meg, mint egy szerződés utolsó pontját.
Tényleg ott voltam vele minden délután. Még akkor is, amikor a haja teljesen kihullott; amikor mélyen aludva találtam az ágyában és még akkor is, amikor az orvosok bejöttek, és eltolták egy olyan helyre, ahonnan mindig féltem, hogy többet nem jön vissza, bár fogalmam sem volt róla, mit csinálnak vele.
Szerencsére egy idő után - hónapok teltek el - a gödröcskék újra megjelentek a szája sarkában és az arcszíne is lassan visszatért. Úgy éreztük, sikerült magunk mögé utasítani a sorsot: elvégre fiatalok vagyunk, előttünk a jövő, a világot a kezükben tartjuk. És az álmaink hosszú sorának sosem lehetett megálljt parancsolni.
- Én olyan, de olyan gazdag leszek... - így kezdődtek mindig a mondataim. Lassan kezdtem kifelé is tekintgetni, néztem a televíziót, hallgattam a rádiót és felismertem, hogy a mi kis városkánk talán mégsem a világ közepe.
- Majd megszökünk együtt, rendben? Levizsgázunk, meg amit kell, aztán viszlát! Körbeutazzuk a világot.
- De ugye utána még hazajövünk néha? Nem megyünk el mindörökre?
- Ugyan már, dehogy! - nyugtattam, bár őszintén nem értettem, mért aggodalmaskodik ennyit.
Nehéz most ugyanebben az épületben sétálni, körülölelve a sok keserédes emlékkel, arról az időről, amikor még nem tudtam, mekkora kincset tartok a kezemben: egy jóságos szív igaz barátságát. Most sokkal nehezebbnek tűnik az élet, sötétebbnek, így nélküle. A világ már rég nem hever a lábaim előtt és az álmok elenyésztek a kötelező kompromisszumokkal, amiket meg kellett kötni. Azt hiszem, ha a tizenéves énem a mostanira tekintene, mélyen csalódna: üres lett az életem, bár megkaptam sok mindent, amire vágytam.
- Na, itt is vagyunk - Anya aggódó hangja ébreszt fel az álmodozásból. Kitárja az ajtót - most látom csak, milyen alacsony, ő, akire mindig felnéztem - és az arcáról tisztán leolvasható a félelem. Rettegve nézek be.
Ott fekszik, a fém kórházi ágyon, összekuszálódott csövekkel gépekre kötve. Halovány bőrén foltok, kötések, sok helyen csúnya véraláfutások. Sötétszőke, hosszú haja körülöleli fejét az ágyon, mint egy angyal glóriája, sápadt bőrétől elütnek fekete szempillái. Gyönyörű, de vértelen ajka mintha kis mosolyra húzódna - talán a morfium miatt nem is fájnak neki az autóbaleset nyomai. Végigsimítok a homlokán, eltűrök egy kósza tincset.
- Mi történt pontosan?
- Fékezett, hogy ne üssön el egy kutyát. Megpördült, és nekiment a nagy tölgynek.
Bólintok, jelezve, hogy folytassa. Tisztán látom, hogy Anya a szája szélét harapdálja. Nem akar többet mondani.
- A bordája sok helyen eltört... tudod, gyengék a csontjai. Pontosan nem tudom, de a keze is, azt hiszem. Nagyon beverte a fejét, ezért van még kómában. De az orvosok azt mondják, ez csak átmeneti és nem is lenne különösebb baj, csak...
- Csak mi?
- Nem tudom pontosan... Azt hiszem, megsérült a veséje. - Megkímél a részletektől, ezt díjazom.
- Meg fog halni?
Nagy, barnára sült kezembe fogom az övét. A szívem sajog érte, aki képes életét áldozni egy kutyáért.
- Valószínűleg.
Kinézek az ablakon, a napsütötte parkra. Az emlékek rohamként törnek rám, olyanok, mint egy összetört tükör darabkái - fáj, ahogy hozzájuk érek, de az összeillesztésük nélkül nem látnám a teljes képet, magamat. A szilánkokban képek sejlenek fel, a múltam elemei.
Amikor az első lányt hívtam randevúra, Elza egész nap engem nyugtatgatott.
- Ne legyél vele túl gúnyos... Nehogy betűrd az inged, az olyan béna! Jaj, meg se próbálj vele a fociról beszélgetni, rendben? Én még csak elhallgatgatom, de ő gyűlöli. - Ilyesféle tanácsokkal látott el, délután pedig átjött, hogy véglegesen felkészítsem.
- A ruhámat már csak ki tudom választani! - morogtam, de azért hagytam, hogy kivegye az ingemet és a fürdőbe tuszkoljon átöltözés céljából.
Aztán amikor gitározni tanultam. Tizenöt lehettem és éppen a híres-rocksztár-leszek korszakomat éltem. Meg kell hagyni, mindig is botfülem volt. Mégis megpróbáltam, és Elza volt az egyetlen, aki végighallgatott. Sokszor ott ült mellettem a verandán, lelkesen tapsolt és énekelt velem, pedig a lebukást kockáztattuk. Mindketten tudtuk, hogy mit kapnánk, ha kiderülne, hogy esténként kavicsokkal dobálom az ablakát, aztán kimászik a borostyánfüzéren és amikor már mindenki alszik, dalolászni kezdünk.
Nekem még nem lett volna bajom - soha nem érdekelt különösebben, mit tiltanak meg a szüleim. De ő rettegett az apja haragjától, ezért tanult minden napra, ezért nem járt el egy buliba sem. És talán azért hittem, hogy, csakúgy mint nekem, nincs nagyobb vágya, minthogy végre elszabaduljon innen, elvágja a kötelékeket és szabadon élje az életét.
- Persze azért VIP jegyem lesz az összes koncerteden, nemde? - kacsintott cinkosan.
- Naná, ha bírod szusszal! - Bevallom, kicsit kételkedtem benne, hogy bírná. Nem sok helyre járt el, sem velem, sem a lánybarátaival. Inkább otthon ült és olvasott. Annak azért örültem, hogy nem lóg egyfolytában a nyakamon, bár újabban így is elég sok időt töltött az én haverjaim társaságában.
Elgitároztam - egy kissé hamisan - két új szerzeményt.
- Figyelj - kezdte sokkal kevésbé magabiztosan. - Nagyon zavarna... úgy értem nem lennél dühös, ha... szóval, ha Jimmel járnék?
Mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Sejtettem, hogy előbb-utóbb eljön ez is, én egy éve találkozgattam különböző lányokkal, ahogy mindenki más is. Elza miért ne tehetné?
Tágra nyílt, mogyoróbarna, könyörgő szemeibe néztem, és a veszteség tudata öntött el. Igaz, önző voltam, de valamiért mindig azt hittem, hogy ő teljesen az enyém. Jön abban a pillanatban, amikor hívom, bármiben segít, csak kérnem kell. Ahogy eddig mindig is volt.
- Tudod, mert a legjobb barátod - magyarázta, talán mert kiolvasott valamit a szememből. Persze én értettem a mondat rejtett értelmét: Mert sosem voltam a tiéd, nem egészen. Vártam rád, és te nem jöttél. Továbbléptél, talán meg sem fordult a fejedben, hogy milyen könnyen megkaphatnál. Lusta voltál kinyújtani a kezed.
- Nem, miért zavarna?
Az első kocsimat tizenhét évesen kaptam, akkoriban nekem volt egyedül az osztályból, szóval mindenki irigyelt. Apámtól kaptam, ajándékként és hihetetlenül büszke voltam.
Két héttel az ominózus születésnap után jött a hír, egy idősödő rendőr képében: apu balesetet szenvedett, és többé nem fog hazajönni. Senki sem volt ott, hogy megmenthesse.
Pár napig mindenki a hátamat veregette, szánakozott, néhányuknak a szemében valódi sajnálatot láttam felsejleni. Utána azonban mindenki elfordult, visszatért a saját kis problémáihoz. És mégis ki hibáztatná őket ezért?
Elza a balesetet követő negyedik napon bekopogtatott a szobámba, egy pohár teával. Már kicsit kihűlt, de a kedvencem volt: narancsos gyümölcstea. Leült mellém, figyelte, ahogy megiszom mindet - apu halála óta egyszer voltam képes enni. Várta, hogy végre kitörjön belőlem minden, amit rejtegetni próbáltam eddig.
- Eladom a kocsit - jelentettem ki. - Anya is megpróbált róla lebeszélni és igazából mindenki vele ért egyet. Te sem fogsz tudni lebeszélni róla. Holnap elviszem az autókereskedésbe, visszaveszik.
- Miért?
- Ahh, úgysem érted. Érzem az illatát benne. A reggeli aftershave-jét. Látom azt a hangfalat, amit külön nekem szereltetett be. Egyszerűen... elviselhetetlen, hogy ez az egyetlen dolog, ami belőle maradt. Éppen ezért jobb felejteni. A kocsit átitatja a lénye.
- Tudom - ezúttal nem vigasztalt. Elmondtam neki a szívemben túlcsorduló bánatot, most már csak hagyta, hogy mellette üljek és erőt merítsek belőle, és a közös álmainkból, amit a tragédia sem akadályozhat meg. A világ nem állt meg...
A kocsit azért megvette a kereskedésből.
- Elmegyek. Kész, vége. Nem bírom itt tovább! Ez egy múlt századi városka, csupa középszerű emberrel, akik megpróbálnak visszafogni, hogy olyan legyek, mint az apám volt: átlagos üzletember, átlagos családdal, feleséggel és gyerekekkel... de én élni akarok, érted? Élni! És az álmaimat! - tizennyolc évesen ejtettem ki e szavakat, az érettségi után. Senki, főleg Anya nem akarta, hogy elmenjek, szó szerint megtiltotta. Ezért veszekedtem Elzával, egy mező két végpontjáról ordibáltunk.
- Most marasztaljalak? Ne menj el, oké? Itt is megtalálhatod az álmaidat...
- Ó, igen, ezt mondja a kis angyalka.
Biztosra vettem, hogy elvörösödött, még akkor is, ha a sötétben nem láthattam.
- Azt hiszed, te jobb vagy, a lazaságoddal? A füves cigijeiddel, a bulikkal, amikről mindenki tudja, miről szólnak... Így menőnek érzed magad, vagy mi? Vagy esetleg végre el kéne fogadnod, hogy apád is ember volt, aki teljes szívével szeretett, de nem halhatatlan.
Nem számítottam támadásra, főleg nem ilyen élesre és fájdalmasra.
- Ez még mindig jobb, mint egy prűd liba unalmas locsogása, nevenincs megye leendő csillagaként. A te nevedet azonban még itt sem tudják! És ha én nem lettem volna...
- Tudod mit? - szakított félre. Hangja éles volt, bántotta a fülemet. Elhagyatottnak tűnt, ahogy fehér ruháját a szél ráncigálta és egyedül állt tőlem tíz méterre. - Menj csak el! Kívánom, hogy érd el az álmaidat... Így lesz mindenkinek a legjobb.
Arculcsapás volt ez a javából. Arra számítottam, hogy marasztalni fog... visszahív, mint mindig.
Nem láthattam az arcát. De most, évekkel később biztosra veszem, hogy nagyon szomorú volt. A szája sarka lefelé kanyarodhatott, a szeme kissé megtelt könnyel.
- Mi van? Akkor mi lesz az álmainkkal... úgy értem, a közösekkel? Amiket már ki tudja, mióta tervezgetünk? - kérdeztem félszegen.
- Azok csak a te álmaid voltak... én csak követni akartalak. De most már úgy tűnik, nem kellek a boldogságodhoz. - Torkomon akadt a szó. Aztán észrevettem, hogy valamit előhúz a táskájából, és felém dobja. Egy pillanatig mintha könnyeket láttam volna megcsillanni az arcán.
Elkapom. Egy fémkulcs volt. A formájából, a Mickie egeres kulcstartóból egyből felismerem: az én egykori autómé, amit mindössze két hétig tulajdoníthattam magamnak.
- A rét túloldalán áll, az áruház parkolójában. - Ezek voltak az utolsó szavai.
És már meg is fordult, elnyelte fehér alakját a sötétség. Mint egy angyal, a mennybemenetelkor.
Így hagytam hát el a városkánkat... Aznap éjjel, július huszadikán. Több, mint tíz évnek kellett eltelni, amíg hazajöttem.
Ezerszer kívántam már, bár maradtam volna, vele. Most, hogy már tisztán láttam az évek múltán, rájöttem, hogy mit veszítettem: a földi paradicsomot, vagyis azt, aki azzá varázsolhatta volna.
Itt állok mellette, és a kezét szorítom. Egy alacsony doktor lép be, megigazítja az infúziót. Valami hirtelen az elmémbe hasít... amit Anya talán okkal nem mondott el.
- Ha új vesét kap, megmentheti?
Láttam, ahogy a szülőm elsápad. Persze, nem véletlenül mondta csak így: „megsérült a veséje". Tudta, hogy ha rájönnék, milyen egyszerű megmenteni, nem tudnám tőle megtagadni.
- Igen, de erre nem sok esély van. A donorra várók listájára jóval előbb kell feliratkozni, neki meg nincsenek szülei, se testvérei, akik megmenthetnék.
- Akkor itt vagyok én. Egyszer már úgyis ellenőrizték, amikor kórházban volt, és elvileg alkalmas lennék.
Anya arcából még jobban kifut a vér.
- Megnézem, mit tehetek - mondja az orvos.
- Ne, kérlek ne! Megtiltom! Nem veszíthetlek el éppen most, amikor visszakaptalak! NEM! - Tudni kell, hogy Anya retteg a műtőasztaltól. Azt, hogy én fel akarom vágatni magam, önszántamból, személye elleni támadásnak veszi.
- De, Anya. A legjobb barátom. Többel tartozom neki, mint amit a műtőben elveszthetek, bármi történjen is. Elvégre mindig is ő volt a valódi hős.