Szilvafacsoda

Csupasz és árva lett a világ, amikor október felszedte a sátorfáját és továbbállt. Mintha kihagyult volna az élet, s annak minden elevenségét leverte volna a közelgő tél előfutára.

    Szél vágtatott a falun végig, neki-neki zuborkodva, kereste, hogy mit marjon le magának.

    Az öreg Márkus egyedül élt. Szabadon, önellátóan, mint a varjak, akik magukénak tudják az eget és a földet. Még az emberi szavakat is kikerülte, nehogy láb alatt legyen valakinek. A múltja ott sunnyadt még a tarkója mögött. Egyszer félholtra verték a milicisták, amikor még ferdén forgott ez a világ. Akkor és ott meglakoltak az ártatlanok. Talán azon a napon kezdett elszigetelődni mindentől, amit az ember mocskos szándéka megérinthet, szétroncsolhat. És emelni kezdett önmagában egy saját békét, egy tulajdon világot, ahol megférhet egy élet tisztasága, s a gondolatok özöne. Szúrós tekintettel nézett élőre, és álmosolymentes arcát nem szerették az emberek. S ha nem szerették, kirekesztették, mert más törvényeket alkotott magának.

Az öreg Márkus a házát is úgy építette, hogy az ablakok ne az utcára, az emberekre nézzenek, hanem a kertekre, a fákra, amelyek puszta jó akarattal voltak iránta.

    Tüzet rakott. Száraz gerjesztőt tördelt, és két nagy tenyerébe rejtette a gyufalángot. S amikor ropogni kezdett a tűz a régi kályhában, odaült az ablak elé, és belenézett november ködös szemébe.

    Önajándékozást gyakorolt. Minden nap adott magának egy darab örömet, mert úgy gondolta, hogy az ember ennyit mégiscsak megérdemel. Akkor is, ha csak a nagy semmi lóg körös - körül. Rászoktatta magát a jókedv ízére. Amúgy a csodalátás is kevés embernek adatik meg. Ő eme kevesek közé tartozott. Ahogyan a gyermek szélesre tárja a lelkét az új ámulatokra, ő is, úgy tudta a legapróbb csodát is magához ragadni. S azt a hosszú magányos utat, a hétköznapok csodáival kövezte ki.

    Sokáig ült ott az ablak előtt, és érezte, hogy valami jóra még úgy moccanna a lelke, mielőtt átfogná az örök végtelen. A kerteket nézte, a kopárságon túl, egy rogyadozó kovácsműhelyben egy nincstelen család lakott. Egy gyermekkel, ezernyi gonddal. A családfő ivott, az anyának titulált nő is többet lögybölt a kelleténél, ebből kifolyólag a békétlenség úgy terpeszkedett szét a házban, mintha örökbérlő joggal bírna. A legnagyobb talány az volt, hogy miből élnek, miből isznak, és főleg miből elégítik ki nikotinimádatukat.

    Az emberek nem foglalkoztak velük, éljenek ahogy tudnak, ott azon a bizonyos társadalmi periférián. Egyedül az öreg Márkus volt az, aki nem tudott mit kezdeni töméntelen idejével, és mint egy dokumentumfilmet úgy szemléte magát a megtestesült létminimumot. A kéményük füstjének szinéből megállapította, hogy gumit, fát, vagy rongyot égetnek. Mikor mi volt kéznél. Ha az asszony józan volt sokat mosott, a köteleken nyulángóztak a ruhák, olykor két hétig is ott verte az idő, amiből szintén tudni lehetett, hogy megint beivott valahol.

    A lánykát Kiskökénynek szólították. Meg úgy, hogy Héééte! Nyakkócon küldték az iskolába, akkor is, amikor már jó deres volt a kertek alja.

    Ha északról fújt a szél, olyan csontig hatoló zordsággal, hát szaladni kezdett, hogy a testét felmelegítse, és hogy  hamar érjen be az iskolába.

Azok a nagy cipők otrombaságukban csakazértis beletoccsantak a sárba, és rejtett szakadásokon át úgy szívták magukba a vizet, mintha szándékosan akarnák azokat a kis lábacskákat elgémberíteni.

    Ilyenkor a vén Márkus keze ökölbe szorult, ott az ablak előtt, és mintha egy csepp halálos méreg a torkára csordult volna. Arra gondolt, hogy az emberi értékek kerültek válságba korunkba, ezért az emberek szivét kell megujitani – mindenestül. És úgy helyénvaló ha az ember önmagával kezdi. Saját szivével.

    Kiskökény csendes volt, nagy, mélykék szemeiben ott ült a félelem, amelytől talán már nem is lehet szabadulni többé, mert lépten-nyomon eléje toppan, az a vasarcú rettegés, és az egész lényét bitorolja most már. Túl sok mocskot hordott össze az élet, abba az alig nyolc évbe, amelyet maga mögött tudhatott, s amelybe olyan ritkán kopogott be az önfeledt boldogság. Voltak dolgok, amelyeket nem lett volna szabad látnia. Üvöltés, pofon, vér. Éhség, hideg, láz. Meggyötörtetés. És mindezektől félni kell, sírni, és közben arra gondolni, hogy nem tarthat ez sem túl soká. Megtapasztalta, hogy az ordítások mindig elhalkulnak, elülnek a pofonok, és felszárad a vér. Ahogy egy szelet kenyértől múlik az éhség, pár darab fától tűnik a hideg, és a vizes rongytól ereszkedik a láz. Csak el kell viselni, kitartani, bevárni csendben a jót. Hinni, hogy egyszer majd másképp lesz.

    Kiskökénynek egyetlen barátja volt, egy öreg szilvafa, amely ott állt a kertek végében, a kovácsműhely és az öregember háza közti részen. Az egy jó hely, egy olyan kislánynak, aki kicsit meghal minden egyes családi háborúban. Oda rohant mindig, ha már nem lehetett elviselni azt a tébolydát, amely az egész házat uralta. Két karjával átfogta annak a fának a törzsét, és magához szorította, amíg elhagyta a testét a zokogás. Ahogy felszáradtak a könnyek megvigasztalódott, mert a kislányok hamar megvigasztalódnak, ha rátalálnak egy olyan világra, amelyet ők teremtenek meg maguknak, páratlanul szépnek, örök menedéknek.

    Kiskökény világában az öreg szilvafa áldott egy lélek volt, megannyi erénnyel felruházva. Mert ő nem csak egy közönséges szilvafa volt a kertek végében, hanem a szilvafa. A titkot tartó, álmot rejtő, gondkergető szilvafa. Erről a bensőséges barátságról nem tudott senki, csak az öreg Márkus sejtette, hogy van valami abban, hogy az a kislány egész nyáron minduntalan lemászkál ahhoz a szilvafához, s hosszú délutánokat elül alatta.

    Az öregember sohasem találkozott szemtől-szembe azzal a gyerekkel. Mégis tudta, milyen a vétlenek magánya. Olyan régről hozott, s máig eleven képek tülekedtek benne, éreztetve, hogy milyen, amikor az ártatlanok arcán lángol az ütés ereje, a torkokban keresztre feszítik magukat a szavak, és az ember úgy érzi, hogy valami nagyon meg akar halni ott legbelül. Ezért jobban ismerte a kislányt, mint bárki más. Pedig a hangját se hallotta soha.

    A szavakat felesleges kacatokként kezelte…

    Az öregember várt. A mindent eldöntő időre csak azok bízzák rá a dolgukat, akik túl gyengék ahhoz, hogy megragadják a pillanat kezét. Ő másképp várt. Szándékosan. Mert már tudta, hogy ez a kislány immár a megadatott esély. A neki szánt sansz. Egy utolsó lélekkitárás a jóság huzatában. Olykor adódnak kézrejátszó véletlenek, vagy csak a korlátolt emberi elme fogja fel így ezt, holott meglehet, hogy a Gondviselés nekünk szánt álmát váltjuk valóra. Ki tudhatja?

    Kellenek még ezek a titkok ennek a világnak.

    Hűvös kedvetlen délután volt. Mintha egy szürke szennyes rongyot feszítettek volna ki, olyan volt az ég.

    Márkus nézte az őszt, a lecsórósodott kertet, a stagnáló zord időt. A kályhában pattogott a tűz, olykor-olykor rohogott néhányat, míg egy fazékban surrogva forrt a víz.

Tűzmuzsika – gondolta az öregember, és keserűen nézett át a kovácsműhely füsttelen kéményére. Füstfogyatkozás – fordult volna ki belőle a szó, ha nem lett volna olyan mélyre rakva. Egy aprócska fehér folt bóklászott a kertben, célegyenesen a szilvafának tartva. Északról nekilódult a szél is.

    Kiskökény egy loncsos nagykabátban kicsit topogott ott a szilvafa körül, hogy ne fázzon, aztán beszélni kezdett hozzá.

-          Tudod, mostantól ilyen hideg lesz. Meg még hidegebb. Hát nem ülhetek le

melléd. Fázom…Ma elárultalak az iskolában. Téged. Elmondtam, hogy te megérted, mit mondanak az emberek. Meg, hogy azt is érted amit nem mondanak el soha. Mindent nem mesélhetek el, hogy hogy volt, de leírtam neked. Itt hagyom ebbe a nájlonzacskóba. Elolvashatod. Aztán vigyázz magadra…Jól van?…

    Tenyerével megérintette a rücskös kérget, amely közé sokszor bebújtak a

könnyei, aztán ment, hátra sem nézve, mert tudta milyen nehéz minden elindulás, hogy utána integetnek az ágak, még az a legkisebb is, amelyik ezen a tavaszon jött a világra.

    Mert egy kislány tudhatja, hogyan búcsúznak a szilvafák.

    A kertben csak a szél maradt, aki kíváncsiságában megcibálta a fára kötött nejlonzacskót. Talán le is akarta tépni. De az ág nem adta oda, elvégre ő kapta, tehát az övé. Már a vastag sötétségbe karoltak bele a fák, amikor egy kéz letépte a szilvafának szánt üzenetet.

    Az öreg Márkus nagyon-nagyon régen érzett effélét. Ilyen huncutságba mártott jókedvet. Igazul játszó kópéságot. Mert lagymatag vétek meglopni egy szilvafát, de egy kislány titkát elvenni, az már becsületbe ütközik. De az az öregember megbocsátatást remél.

    Villanyt gyújtott, vetett egy darab fát a tűzre, majd kigöngyölgette a levelet. A szemei betűelvonókúrán voltak sok-sok évig, nem is emlékezett már, hogy mikor is olvasott utoljára, s a fény felé tartva a lapot lassan olvasni kezdte Kiskökény írását.

 

    „Szia! Előre meg kell mongyam hogy nem írok hejesen meg szépense de majdcsak kiböngészed valahogy.

    A nagy dolgokkal kezdődött az egész. Ma az iskolában. Aszt jáccottuk hogy mindenkinek kellett mongyon valami nagy dolgot, aki meg győz annak jár egy marék gumicukor. Ettél te már gumicukrot? Mer irtó jó én nagyon szeretem csak odahaza nincs sose pénz ilyesmire. A többieknek van zsebpénzük oszt abból veszik a gumicukrot. Gondold meg ott volt egy csomó gumikrokodil mer ezek a rágcsik mindenféle állatfigurák lehetnek, volt ott piros krokodil sárga krokodil kék ződ meg még naransárga is. De minnek más az ize is. Ezekér a gumikrokodilokér árultalak el Téged. Elmontam nekik hogy te megérted az emberek beszédét. Meg még a gondolatukat is. Aszt hogy mit éreznek pláne ha nagyon szomoruak. Kiadtalak. Ellocsogtam nekik hogy te mindent értesz amit mondok. Valami varázslat lehet -  igy montam. Sokan nem hittek nekem. Egy fiu meg még aszt is monta hogy hülye vagyok mer a fa az csak fa. De én nagyon akartam azokat a gumikrokodilokat és sokat vitatkosztam hogy igaz ez az egész. Aszt is montam hogy istenbizony. Végül úgy gondolták hogy igazam lehet, mer még senki se foglakozott azzal hogy mit is tudhatnak a szilvafák.

    Had mongyam el hogy jók voltak azok a színes gumikrokodilok. De utána rosz volt nagyon bántot hogy elmontam, nem kellett volna esztet tegyem. Sajnálom. De tényleg.

Elattam a legszebb titkomat pár gumikrokodilér. Ne haragugy. Azér még lenél továbis a barátom. Mer sose jáccik velem senki se. És ez rosz. Anyira hogy nem tudom leirni mer nem találok rá más szót. Most befejezem ugye jó hogy irtam neked. Én is örülök, hogy megbocsátottál. Eszt úgy mongyák, hogy szent a béke. Mindig integessél, hogy tugyam hogy szerecc. Ölel legjobb barátod

                                                           Kiskökény.”

    Az öreg Márkusnak váltakozva fényesítette a könny és a mosoly a szemét. Sokáig ült mozdulatlanul, csak nézett maga elé, mintha a gondolatai ott feküdnének a lábai előtt a padlón. Aztán írni kezdett, bár kezének idegen volt a ceruza, esetlen betűi ide-oda inogtak a lapon, de ő csak írt lassan, ahogy csak azok írnak, akiknek nincs többé rohannivalójuk és már mondandójuk is, alig akad. A szavak, amiket leírt egyszerűek és csendesek voltak, mint az aláhulló jó eső. Ott aludt a békesség is a sorok között egy sárga füzetlapon. Két mély ránc között megbújt egy hazatalált mosoly a szája sarkában. Később elaludt a tűz, a villany, a gondolatok, csak a szilvafa tűrte még mindig az egyre erősödő északi szelet.

            Reggel az öregember úgy lépett ki a kapun, mint aki magán hordozza a kegyelem biztos ígéretét, és a köszöntése úgy lágyult rá egy járókellőre, hogy az bárgyú ábrázattal meredt utána. Nézték az emberek. És nem merték magukhoz engedni azt az ismeretlen felszabadult röpke mosolyt, ami attól a “vakondembertől” származik.

            A boltban pár ember ácsorgott. Egyszerre lépett be az öregember és a meghökkenés. Hirtelen hallgattak el, mintha a szavakat lenyelték volna. Nem tudták mit kezdjenek magukkal, a betoppanó “vén nehésséggel” meg magával ezzel az új helyzettel. Márkus odalépett a pulthoz, és gumicukorkát kért. Krokodilokat. A tekintetek megteltek kíváncsisággal, befelé torlódtak a latolgatások, de szólni nem szólt senki. Az öreg megvette az összes krokodilt, fizetett, aztán nagy döngő léptekkel kilépett az ajtón, maga mögött hagyva a felébresztett rejtélyt, ahogy az emberek két homlokegyenest ellentétes fogalmat összepárosítottak: fogatlanság és gumikrokodil.

            Otthon megszámolta a gumicukorkákat, majd nejlonzacskóba rakta mindet, a gondosan összehajtogatott levéllel együtt. A kertek alatt senki se látta. Csak a szilvafa várt már rá, hogy visszahozza azt, amit ellopott tőle.

            És öreg Márkus is hinni kezdte, hogy ez a fa tudja, hogy ő sokkal többet hozott ide vissza. Mert tengernyi szeretet van abban a nejlonzacskóban. Van benne valami, amit csak azok értenek, akik komolyan tudnak álmodni.

            Kiskökény általában szürkületkor ment fatársalogni. Lenszőke haját fújta a szél, és sokáig nézte, hogy a varjak károgva össze-vissza keringnek az égen. Fogalma sem volt, hogy miért teszik ezt, de nagyon élvezte a látványt, és biztos volt benne, hogy valami jó dolog történik velük.

            Csókabulizás – nevetett bele a saját gondolatába. Aztán meglátta a nejlonzacskót a szilvafán. És alig merte befogadni azt a ritka érzést, amit talán örömnek neveznek azok, akik jobban ismerik, mert sokszor találkoznak vele. Az első gumikrokodil, amit a szájába dugott piros volt és málnaízű. A zsebébe gyömöszölte a zacskót, s már iszkolt volna hazafelé, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy még meg sem köszönte a szilvafának az ajándékot. Hát visszalépett hozzá.

-          Köszönöm. Nagyon rendes vagy. Klassz dolog, hogy így figyelsz rám. Most

megyek, mert mindjárt sötét lesz. Meg még el kell olvassam a leveled is.

Kíváncsi vagyok, hogy miket írtál. Nagyon szeretsz te engem. Tényleg ezt én érzem. Majd jövök még. Ne félj…

            Búcsúzóul kicsit megpaskolta a fa törzsét. Átugrotta a sáncot, aztán szaladni kezdett, de az egyik karját még sokáig lóbálta a levegőben. Öreg Márkus ült az ablak előtt, beesett szemeire hirtelen köd ereszkedett, ahogy azt az integetést kisajátította magának. Hagyta, hogy a hatalmába kerítse az öröm bódító léte.

            A kovácsműhelyben sötét volt és hideg. A fűtetlen ház barátságtalanul fogadta a hazaérkező kislányt. Önmaga megvigasztalására mohón bekapott még egy gumikrokodilt, s akkor érezte, hogy iszonyúan éhes. Ezt a megállapítást jobbnak találta menten elhessegetni magától, mert ennivalónak még csak nyoma sem volt sehol. A házban nem volt villany, fényforrás gyanánt egy nagy sárga gyertya állt az asztal közepén. Kiskökény meggyújtotta a gyertyát, kibontogatta az öregszínű füzetlapot, és elkezdet olvasni a szilvafa levelét.

            “Szép napot! Valahogy így köszönünk egymásnak, mi szilvafák. S ebben a korban már aligha írhat szépen egy szilvafa. De te elég ügyes vagy ahhoz, hogy ki tudd olvasni azt, amit leírok. Tudnod kell, hogy öreg vagyok már, és sok-sok évet éltem egyedül. Nem törődtek velem az emberek. Mondhatnám úgy is, hogy nem volt közöttük cimborám. Sok-sok rossz dolog történt velem, de most nem ezekről akarok neked beszélni. Hanem a dolgok végezetéről. Tudod, mi szilvafák is meghalunk egyszer. S az emberek talán észre sem veszik. Félek, mert úgy érzem, messzire kerültem a jóságtól. Olyan kevés áldott termést adtam ennek a világnak. De megbocsátottam mindenkinek, aki szóval vagy bántó csenddel vétetett ellenem. Nem baj, ha ezeket a dolgokat még most te nem érted. Az sem baj, hogy elmondtad, hogy megértem az emberek szavát, meg azt, amit magukban hordoznak. Azt hiszem, jobb is, hogy megtudták. Legalább elgondolkoznak, a kettőnk barátságán. A világon. Meg a gumicukorkákon. Remélem ízleni fog neked. Annak a fiúnak meg mondd meg, hogy sohase becsülje alá a fákat. Ki tudhatja, hogy mire képesek? Csak furcsák vagyunk, mint a sors maga. Valami varázslat lehet az is, vagy valami átok. Mindenkinek más-más adatik. A lényeg az, hogy valamiben mégis hinni kell. Álomban, játékban, szilvafában. Egyszóval minden csodában. Ugye jó, hogy ebben az irdatlan nagyvilágban, mi, kicsi szilvafák és apró emberkék meg tudunk bocsátani egymásnak. Talán, mert összeköt bennünket ezernyi titok. Minden hideg reggel arra gondolok, hogy mennyire fázhat az a kislány, aki ott szalad nagy cipőiben az úton, és nekem integet. És jól esik visszainteni. Érezni, hogy valaki még szeret. Most már nem írhatok többet, kívánom, legyen szép minden napod.

                                                                                   A szilvafa.”

            Kiskökény sokáig tartotta a kezében a levelet, nem merte megtörni azt a különös hangulatot, amely csak az övé volt, ahogy ez a kézzelfogható bizonyíték is.

            Nagy sárga gyertya égett az asztal közepén, és nem sejtette, hogy ennek a kislánynak merre kószálnak a gondolatai. Ahogy azt sem tudhatta, hogy a boldogsághoz csak néhány jó szó kell, meg harminchárom gumicukor. Áldott ajándék az, ha valaki szemében megnőnek a fák. Egyenértékűvé válnak az emberekkel. De ezt is csak egy kislány értheti igazán, aki tudatára ébred annak, hogy őt egy szilvafa szereti.

Mert akiknek szeretni kellene, azok nem törődnek vele, hideg a ház, sötét van és félelem, kenyértelenség, és annyi minden, amitől egy gyermek nagyon-nagyon szenvedhet.

            Ők ezt miért nem tudják?

            Ha egy szilvafa tudja.

            Kemény napok jöttek, bezordult a tél rendesen. Azon az éjszakán is dermesztő hideg volt, mintha a fagyhalálba vágyott volna a világ. A beteljesedés éjszakája volt az. A véletlen és az eleve elrendeltetés közös műve.

Az öreg Márkus, mint mindig, azon az estén is ott ült megszokott helyén az ablak előtt, mint egy megvénheddt csillagász, akinek utolsó vágya csak annyi, hogy felfedezhessen egyetlen ragyogó pontocskát ebben a bonyolult Mindenségben.

            A kovácsműhelyben aludtak már. Az asszonyt meg az urát letaglózta az alkohol, a kislány egy agyonszínezett kifestőkönyvvel az ölében aludt az ágyon tarka ceruzacsonkok között.

            Égett a gyertya az asztal közepén, aztán gondolt egy rettentőt és félrebillent. A láng mohón nyalt bele az egyik otthagyott ruhadarabba. A tárgyak árnyai megnyúltak a falon, mintha rémek mászkálnának fel s alá.

            Csend volt. Halált rikoltó mélységes csend. Az öregember aludni készült, elébb még fát tett a tűzre, hogy a kályha reggelig még tartsa a meleget. Elhúzta a széket az ablaktól, és a helyére tette, miközben tekintette átsiklott az éjszakán. Vörös szemekkel néztek vissza odaátról az ablakok.

            Égett a kovácsműhely.

            Rohant a szíve, csak a lábai nem élénkültek bele abba az irdatlan tempóba. Mire odaért, mindenünnen ömlött a füst, s a lángok már a szarufákba kapaszkodtak. Kinyitotta az ajtót, de semmit sem látott, az egész kovácsműhely egyetlen tűzfészek volt. A tűzropogásán kívül semmit sem lehetett hallani. Legalábbis emberi hangokat nem. Tehetetlenül nézte a tüzet, és nem tudott moccanni onnan. Mint a nyílt sebbel üvöltő farkasok, olyan felfoghatatlan kínnal állt ott, s bár az agya nógatta, hogy menjen el onnan, mert az emberek megvádolhatják, hogy ő gyújtotta fel azt a házat, valahogy a lelke nem szánta el magát…

            Egy leszakadó gerenda alól szikrák csaptak fel, s talán azok sem vették észre, hogy a tűzfényben elkezd sírni egy öregember. Kiskökényre gondolt, akire nem ámul rá többé a világ…És nem tudta, hogyan kell elfogadtatni ezt a tragédiát egy öreg szilvafával, aki már csak erre a kislányra tudott figyelni. Meg egy vénemberrel, aki mókás fortéllyal megpróbálta visszatartani a hirtelen felnőtté válástól, hogy egy darabig még legyen neki játéka, álma, szilvafája, saját csodája.

            Léptei alatt megreccsent a jég, a hajdani tócsák dermedése. Minden lépésnél, mintha ott legbelül tört volna valami szilánkokra. Fázott. És úgy érezte, jó lenne odamenni ahhoz a szilvafához. Egymás csendjébe belehalni. Visszanézett. A lángok egyre csak siettek az égre. S a fa alatt, mint egy régi hófolt fehérlett valami, pedig még nem is havazott az idén. A zajra megmoccanó fehérség a kislány volt. Ölelte azt a fát, amelyik szerette még. Hallotta a lépteket, megnézte magának az öregembert, aztán visszafordította fejét a lángokhoz.

            S abba az öreg szívbe belegyalogolt a hála. A megígért jóvátétel s a megjobbulás lehetősége jött el most hozzá. A megbékélés teljessége. A karjaiba tett egy életet a Gondviselés.

            Sokáig nem szóltak semmit, csak nézték azt a tüzet, amely most nyel el az életbe eltévedt, két, céltalan halandót.

Kiskökény nézte a lángokat, amelyek fényt dobtak az éjszakai égboltra, s azokra gondolt, akik soha többé nem jönnek már haza, kábultságba lefáradt aggyal. Különös szomorúság hajolt oda hozzá. Érezte, hogy az ujjai elgémberednek a fa törzsén.

Felnézett az öregemberre, aki úgy állt ott az ő fája mellett, mint aki legszívesebben sorsot cserélne a fával, s arra gondolt, az ilyen öregemberek is legalább annyira szeretetre méltók, mint a szilvafák.

Megszólította.

-          Köszönöm a gumikrokodilokat. Meg a levelet is.

A vén Márkus felocsúdt a szavakra.

-          Hozzám beszélsz? – nézett rá, és nem tudta szabad-e játszani a tragédiában.

-          Mindkettőtökhöz. Most már menjünk haza. Fázom.

Indultak. Egy nagy lépés meg két apró a koromszagú éjszakában. S az a kis

gyermekkéz, észrevétlenül bújt meg egy nagy érdes tenyérben, miközben az öregember úgy érezte, hogy az az idegen forróság, teljesen kiégeti a mellkasát.

-          Azt tudnod kell, hogy a szilvafák szótlanul köszönnek el – oktatta a kislány,

ahogy beléptek az ajtón.

A sarokban az ágy már régóta várt rá, lehetett bízni abban, hogy jön egy

aprócska kéz, amely ügyesen veri fel a kispárnát. Az öreg leült kicsit az ágy szélére, csak addig, amíg a szobát betölti az a jámbor gyermekima. Meg az utána jövő csacsogás.

-          Mit lehet ebben az ágyban álmodni Márkus bácsi? – kérdezte, nagy kék

szemeivel rajta csüngve. Az öregember átnézett a könnyein, s azon túl a pillanatot szépnek látta.

-          Szilvafacsodát….- súgta oda.

Aztán lágy, hálával bélelt hangon, most már önmagát megajándékozva ejtette ki újra:
Szilvafacsodát.