Színházi monológ

poosgergo, 2015, április 1 - 20:06

Rejtélyes monológot hallottam minap egy látszólag hétköznapi embertől, a Nemzeti Színház hajójának orrában, a Don Quijotére várva. Sokáig azt hittem, mindennek van valami jelentése, ma már egyre inkább azt gondolom, egyetlen dolog bír csupán jelentőséggel a valóságban. Amint mondtam a hajó orrában ücsörögtem, a jobboldalon. Szemben a Gellért hegy, előttem az örökké folyó folyam, a Duna, mögöttem a színház, benne színészek, és a mesék.

- Beszélj nekünk erről a mondatáról: „Bizony mondom nektek, amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is."

Erre lettem figyelmes, mikor hallgatózni kezdtem. Már csak azért is, mert nem beszélnek ma nyilvánosan az Evangéliumban foglaltakról, talán azért, mert az ember önmaga előtt is szégyelli említeni Krisztus szavait, amihez igazodni a mai korban szinte lehetetlen, s ami így valóban szégyellendő. Közelebb húzódtam hát hozzájuk, hogy halljam, miről is van szó.

- Nem tudom, szabad-e egy-egy mondatot kiragadni az evangéliumból? – kezdte. - Szakértők, teológusok, Szentírás magyarázók szerint nem, én azonban mégis bátorkodom, mert amit kiemelni szeretnék - úgy érzem - önmagában is megállja a helyét, és egyben a lényegesre mutat rá. Mint ahogy ez is. Vajon a mennyek országának eljövetele, a megbocsátás, és maga a megváltás a kezünkbe adatott? Ez az a kérdés, mely itt, ennél az evangéliumi szakasznál, e krisztusi mondatnál megfogalmazódhat bennünk, hiszen e mondat egész pontosan e kérdésre mutat rá, s egyben ezt válaszolja meg. E mondatnak messze menő és mélyre ható egyéni és társadalmi vonatkozása is van.

- Igen, de miért mondod ezt? – kérdezte a körötte állók egyike. - Tudtommal hit egyéni meggyőződés kérdése.

Ez így van – gondoltam magamban -, a közvélemény és közgondolkozás is erről beszél: a hit magánügy, s gondolhat róla az ember, amit akar.

- Miről is beszélünk? – folytatta az idegen - Arról, amit Krisztus mond országáról, vagyis arról a megvalósuló létállapotról, ami mindannyiunk üdvösségével lesz egyenlő. Mit is mond erről? „A mennyek országa, íme, elérkezett", „Isten országa tibennetek van", „A mennyek országa nem szemmel látható módon jő el. Sem azt nem mondják: íme, itt, vagy íme, ott van, mert az Isten országa tibennetek van". Krisztus e mondatai pontosan definiálják Isten országát, illetve azt, ami emberi életünk számára leginkább elmondható róla. E mondatok pontosan leírják, mi az Isten országa, miből van, kire vonatkozik, mikor és hol találjuk. Az ország az ember autentikus létállapota, s nem valamiféle jövőben megvalósuló, tőlünk független, körvonalazott "hely". Nem jön el, hanem már elérkezett, és nem itt vagy ott van, hanem egyenesen közöttünk. Itt van, közöttünk van, feltéve, ha megvalósulását elősegítjük. Egyénileg és társadalmilag is. 

- De lehet-e ennek bármi következménye itt?

- „Amint a mennyben, úgy a földön is" - imádkozzuk, hogy a menny és a föld összetalálkozhasson a köztesben, vagyis bennünk. De az idézett szakasznál, ahol is Krisztus kötésről és oldásról beszél, megfordítja ezt, s egyben egyfajta feladatra szólít fel: „amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is". De hol is van a menny, ha nem közöttünk? A menny, az ország, vagyis az ember autentikus, valódi és igazi létállapota már itt jelen van, itt jelen lehet, sőt naponta egyénileg és társadalmilag is aszerint manifesztálódik, amilyenek gondolataink, szavaink és cselekedeteink. Megjegyzem, az ember akkor lép a valóságba, ha ezek azonosak.

Itt megállt, szünetet tartott. Társai, akik mellette álltak, nem szóltak. Talán várták a folytatást. Talán várták a megoldást. 

- Nincs itt vagy ott. Az itt részben már az ott is és az ott egyben az itt is. Az itt-ben kezdjük meg az ott-ot, mert ott félreértettük és elrontottunk valamit, ám - mivel örök lehetőséget kaptunk - már itt elkezdődhet az ott, ha az elkezdődik bennünk és általunk, már csak azért is mert itt és ott ugyanaz, ha ezt megérteni képesek vagyunk. Ezért amit itt megkötünk, az ott-ban is kötve lesz, addig legalábbis, amíg fel nem oldjuk itt, hogy feloldódjék ott, mert itt és ott ugyanaz. Amíg itt el nem kezdődik az ország, ott el nem kezdődhet. S ott senki sem kezdheti meg az országlást, ha itt el nem kezdi mindenki. Ezért vonatkozik ez, s minden krisztusi tanítás az egész társadalomra is, nem csak az egyénre. Ezt el lehet hessegetni, lehet halogatni, ez megadatik nekünk, s mi - ahogy a mellékelt ábra is mutatja - vissza is élünk vele. De egyszer egyénileg és társadalmilag is szembe kell vele néznünk. 
Kötés és oldás a mi kezünkbe adatott, Isten az oldást elvégezte, Krisztusban bemutatta, az élet így a kezünkbe adatott. Szeretni másként nem lehet. Ám most ugyanezt egymáson kell elvégeznünk. Amíg ezt meg nem értjük, nem értünk semmit. 
Isten minden embert személyesen megváltott, feloldozott, vagyis meghívott és eleresztett, mert ez egy és ugyanaz. Vagyis ránk bízza magát. Ez a teljes szeretet. Ő ezzel mindent - a szó legszorosabb és legtágabb értelmében - mindent megtett értünk.

- Ez lenne a megváltás? - mondta az egyik fiatalember, aki mellette állt.

- Ám - mert a megváltás az élet lényege, sava, borsa, veleje és igazi tartalma - most rajtunk a sor. Ugyanis a krisztusi, vagyis az isteni műveletet, mert ez egy és ugyanaz - az egyetlen hiteles lét-műveletet - egymáson is el kell végeznünk, hiszen ezt senki nem tudja megtenni helyettünk. Mégpedig azért nem, mert Isten már megtette. Vagyis az életét a kezünkbe adta. Ránk bízta magát és művét, ezzel együtt egymás feloldozását, a megváltást. Így már mi is egymás kezében vagyunk. Ránk bízza művét, s vele azt is, hogy dönthessünk: az ő művét - vagyis az ő lét-gyakorlatát - gyakoroljuk egymáson is vagy sem. A Létrehívó annyira szeret, hogy ránk bízza magát, sőt ezt is. Ez a teljes kiszolgáltatottság, így a szeretet. Isten a kereszten, kitárt karokkal. 

- De a kereszténység passzív üdv-várásról tanít, nem de bár?

- Isten személy szerint minden egyes embert megváltott. Egyenként mindenkit. Isten részéről a megváltás teljessé vált. Van egyfajta reláció létező és létező között, teremtő és teremtmény között. Jelen esetben Isten a teremtő és az ember a teremtett között. Ám e reláció fennáll teremtmény és teremtmény között is. Az első esetben, az első relációnál a megoldás megfogant, Isten feloldja a közöttünk lévő relációt, önmaga kiáradásakor egyetlen aktus által egyenlővé teszi magát velünk, majd a történetben közénk jön, közöttünk ember lesz, emberi életet vállal, odaadja életét, ránk bízza magát, rongáltságunkat nem rója fel, hanem szeretetével feloldozza azt. Isten Krisztusban tehát meghív és elereszt, felment, vagyis megvált. Személy szerint mindenkit. 
Ám, mivel Isten lét-aktusa, vagyis a megváltás mindenkit feloldoz, s egyben mivel Isten egész lényét és művét is a kezünkbe helyezi, a mű folytatása rajtunk múlik. A reláció Isten és ember között eltöröltetett, Isten feloldozása egészen nyilvánvalóvá vált, mégpedig Krisztusban. Ám ugyanezt a relációt teremtmény és teremtmény között, vagyis közöttünk, nem oldja fel senki, ha csak nem mi magunk. Isten sem, mert Isten önmagát és művét - az egyetlen helyes lét-műveletet, vagyis a megváltást - a kezünkbe helyezi. Ez a szeretet. Oldás és kötés így a mi kezünkbe kerül. Amit tehát megkötünk itt - egymás között - a földön, meg lesz kötve a mennyben is - hiszen a mennyország közöttünk van -, amit azonban képesek vagyunk feloldozni a földön, itt egymás között, az feloldozódik a mennyben is, hiszen Krisztus szavai szerint, a menny itt van közöttünk és bennünk. 

Az egyik ott tartózkodó leányzó idézett meg egy verssort.

- Pilinszky szavai jutnak most eszembe, ha az emberiségre gondolok: „Hol járunk már az Éden fáitól! Világunk büszke madarának csőrében porladunk. Hullám befagy, lüktetés, csobogás eláll, meghasadnak az evidenciák. Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?"

- Jó kérdés! – mosolygott e sorokon az egyik fiú. De a középen ülő folytatta.

- Nem vagyunk árvák, se nem vagyunk elhagyatottak, s hogy nehogy ne legyen segítségünk, Krisztus itt volt közöttünk. Isten Krisztusban nem csak megváltói aktust mutatja be nekünk, de azt is, hogy emberként hogyan és miként kell Isten művét, a létezést, a lét-gyakorlatot, vagyis az életet folytatni, hogyan kell emberként az emberek közt, egymást közt élni, s a mennyek országát realizálni. Isten Krisztusban önmagát, megváltását, vagyis feloldozását, szeretetét mutatja, Krisztus emberként pedig azt, hogy hogyan lehet az oldást - a megváltást - az emberi világban folytatni, hogy az emberi világ egyszer visszatérjen az istenibe, ahol van. 

- Hit, vallás, ember és megvalósulás ugyanaz? – kérdezte a lány, aki Pilinszky szavalta.

Kezdődik az előadás… Menni kéne… - gondoltam magamban. Már az idegen is felállt, de még mondani akart valamit. Megtorpantunk mi is. Furcsa, de most már én is barátai körében álltam. Így hallgattam utolsó mondatait.

- A hit nem vallás kérdése, a vallás pedig nem hit kérdése. Az ember hite és vallása maga az emberi élete, ez alól pediglen nincs kivétel és felmentés. A hit, vagyis a vallás nem egyéni meggyőződés kérdése. A hit, a vallás, az emberi élet megoldásának kérdése. Az ember hite és vallása, vagyis születésétől haláláig tartó élete Isten országának készítéséről vagy nem készítéséről szól. Vagyis a valódi és igazi, eredeti létállapotának megvalósításáról vagy nem megvalósításáról szól. Egyénileg és társadalmilag is. Az ember valódi létállapota csak akkor jöhet létre, ha mindenkiben, mindenkivel, mindenki által létrejön az. Isten feloldozott minket, azaz megváltott. Rajta nem múlik országának megvalósítása… Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani. Éppen ezt ne kéne?

E kérdés nem hagy nyugodni. Ezért fogtam papaírt és írószert, s még aznap este, az előadás után papírra vetettem, amit hallottam. Ki-ki döntse el maga, mit akar megvalósítani... 

 

2014 szeptember 29.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter