Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren innen és még az Üveghegynek is ezen az oldalán, volt egy egészen csöpp falu. A falu olyan kicsi volt, hogy mindössze 12 házból állt. A házak fehérek voltak, piros tetővel és sötétbarna spalettás ablakokkal, amelyekben szintén piros muskátlik ültek. A házak mentén keskeny járda futott sudár fákkal és elvétve egy-egy paddal szegélyezve. A 9-es számú ház előtt is volt pad, a padon pedig egy kislány, aki zöldalmát evett nagy buzgón. Elizabet volt a neve, de jóformán mindenki csak Lizinek szólította. Csak az anyukája használta az Elizabetet akkor, ha nagyon dühös volt rá. Szőke haja összekuszálva ült a fején, arca piros volt még a fogócskától és a harisnyája is kiszakadt a térdénél, de zöld szeme vidáman csillogott és teljes megelégedettséggel harapott az almába. A fák megvédték az augusztusi nap hevétől, de még pont kilátott közöttük az útra, ahol néha egy-egy autó vagy kamion porzott el. Így üldögélt ott, teljes lelki nyugalommal, szemöldökét kicsit felhúzta, mikor egy igen különös asszonyság ült le mellé a padra. Színes ruhákba öltözött, őszes haját befonva hordta és számtalan zsebű ruhájából számtalan színes toll kandikált ki, az arcán pedig minden évnek, örömnek és bánatnak volt egy ránc. A kislány leplezetlenül bámulta és azon gondolkodott, hogy honnan jöhetett az idegen.
- Csókolom! - köszönt - Miért van a néninél ennyi toll?- hangja a kíváncsi emberé volt, és a szeme is a tudásvágyat tükrözte.
- Megjósolom a jövőt. -felelte az asszony, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - ezekből a tollakból bármit meg tudok mondani.
- Juj, ez nagyon izgalmas! - az arca csak úgy ragyogott- és az én jövőmet megjósolná a néni?
- Hát... nem is tudom. -Az öreg indián asszony hosszasan meredt a semmibe, valahol a lány feje fölé nézett, majd lassan bólintott. - Csukd be a szemed!
A kislány meglepődött, de azért becsukta a szemét és fülelt, hogy most mi következik. Az öreg indián két ujjával finoman megérintette a kislány szemhéját, keze könnyű volt, érintése bársonyos, pedig kezén ráncok futottak szerteszét. Elhúzta az ujjait és a levegőben két vékony aranyfonál keletkezett. Spirálisan betekerték az öregasszonyt, a tollak kiemelkedtek a ruhája ezernyi rejtekéből és fürge táncot jártak körülötte. Az aranyfonál pedig, ami inkább folyékony volt, mint szilárd, fürgén tekergőzött körülöttük. A kapcsolat megszakadt, a folyékony zsinór és a tollak eltűntek azt a hármat kivéve, ami a padra hullott Lizi elé. Egy világító sárga, egy neon rózsaszín és egy fény toll volt. A kislány kinyitotta a szemét, tekintete a pad és a jós között cikázott.
- Ez mit jelent? - szólalt meg nagy sokára.
- Ha az első esőnél átkelsz egy hídon, megleled a legnagyobb kincsed. Csak ne feledkezz meg a fényről, ha esik az eső és rés támad a felhőkön. - Ezzel az indián asszony felállt, eltette a rózsaszín és a sárga tollat, majd szép lassan elindult, ki a faluból. Lizi már szaladt volna utána az ott felejtett tollal, de az asszony köddé vált a déli napsütésben. A kislány hosszan nézte a helyet, ahol eltűnt, majd szép lassan a zsebébe csúsztatta a tollat.
A napok teltek, eső nem esett és az öreg indián asszony nem bukkant fel többé. Az első héten a kislány minden reggel elbandukolt a legközelebbi hídig, ha jön az eső, akkor gyorsan átkelhessen rajta és meglelhesse a legnagyobb kincsét, de az eső nem jött és lassan elfeledkezett róla is és a szavairól is. Azon is sokat gondolkodott, hogy mi lesz az, de nem tudott dűlőre jutni a minden extrával felszerelt babaház és a beszélő mini robot között. Aztán megunta a várakozást és lemondott az esőről, a hídról és a legnagyobb kincsről is.
Pár hét múlva kellemetlenül magas nyomásra és a ránehezedő rengeteg felhőtől csúnya piszkosszürke felhőktől borított égre ébredt. A levegőben ott lógott a rég elfeledett eső ígérete. Az ablakhoz ment és kinézett. Érezte a levegő nedvességét, a vizet, amit csaknem facsarni lehetett, és azt, hogy már csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy az egész kifakadjon, és mindent vízzel árasszon el. Egy ideig még várakozóan nézte az eget, majd lesétált reggelizni.
- Jó reggelt! - Köszönt a szüleinek, majd lehuppant az ablakkal szembeni székre és megkent két pirítóst.
- Hogy aludtál? Engem kikészít ez a légnyomás, ráadásul pont ma akartam leszedni a babot, el fog rohadni... - és az anyja csak mondta, mondta és mondta azt, hogy mi mindent tesz még tönkre az eső, de Lizi nem igazán figyelt rá, nézett ki az ablakon és várt. Foga alatt ropogott a kenyér és hirtelen nagyon boldognak érezte magát. Anyja tovább beszélt a két házzal arrébb lakó Bözsike néniről, aki a múlt héten, hajnalban kiment leszedni a csigákat, de egy kiálló kőben elbotlott és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a karja. Majd egy bácsiról, akinek valami furcsa baj van az agyával, mert folyton egy csomó egérhez beszél, már hívtak hozzá egy specialistát, de lehet, hogy ma az se tud eljönni, ha leszakad az eső és feláznak az utak.
- Tudod ez nagyon aggasztó, jól kerüld el Kovács bácsit!
- Jó, anyu. Vigyázok. - nyugtatta meg anyukáját, pedig nem is igazán tudta, miről van szó.
Az első cseppek még óriásiak voltak, hangosan koppantak a tetőn és az udvar betonos részén. Aztán rázendített, és már nem cseppekben esett, olyan volt, mintha egy óriási függönyt engedtek volna az ablak elé, nem lehetett kilátni, csak az eső volt és semmi más.
A lába hirtelen megindult, nem lehetett irányítani, de azért nagyon úgy tett, legalábbis megpróbált úgy tenni, mint aki tudja miért és hova megy. A bal zsebe eközben egyre nehezebb lett, mintha rengeteg apró lenne benne, mintha egy kicsit csörgött is volna, de tudta, hogy a zsebe üres, vagyis nem, benne van a fény toll, amit még pár hete, talán egy hónapja, attól a furcsa asszonytól kapott, mikor úgy ragyogott a nap. Kiért a fedett teraszra és az égre nézett, a felhőtömeg, ami eddig áthatolhatatlanul zárta el az égkékjét most egy nagyon picit megrepedt, hajszálvékony repedés volt az, szinte semmi, de ott volt és egy szerencsés napsugárnak átjutni is sikerült a kis résen. A bal zsebe még nehezebb lett, belenyúlt és kihalászta a tollat, ami ragyogott. A parányi fénysugár felé tartotta a ragyogó tollat, de a fény nem érte el, mert a terasz teteje áthatolhatatlan védelemként állt felette. A kislány kilépett az udvarra, egy pillanat alatt olyan lett, mint akit ruhástól behajítottak a medencébe, de ez az egy pillanat arra is elég volt, hogy a fény elérje a tollat. A lány körül, mintha az eső alakult volna át, megjelent a folyékony arany zsinór és a több száz különböző színű, anyagú és funkciójú toll, mintha csak a levegő köpte volna ki magából. A fénytoll a kezében azt az egy kis kósza fénysugarat millió fele szórta. A víz és a fény házasságából színek születtek, ragyogóak és olyanok, amik talán nem is léteztek. A színek sávokba álltak össze és a szivárvány Lizi lábánál ért véget. Fellépett rá és elindult. A toll kihullott a kezéből, az aranyzsinór esővé alakult és a tollakat a levegő újra elrejtette, mintha sose vetette volna ki őket magából.
A híd hosszú volt, fényből, színekből és lélekből állt, feltört egész az égig. majd elindult lefele, a talaj, vagyis híd ledobta. Egy szénakazalra esett, ami elég nagy volt ahhoz, hogy felfogja az esést és semmijét se üsse meg.
Egy tó mellett ért földet, körös-körül hegyek, havas csúcsokkal és fenyőrengeteggel, a tó mellett virágos réttel, és pillangók hadával. Valahol egy kismadár dalolt. Leugrott a magas fűbe és körülnézett. Az időjárás szöges ellentéte volt az otthoninak, a nap ragyogott és a szél finoman himbálódzott a fák között. Reccsenést hallott maga mögött, ezért hátranézett. Egy csöpp kis ház állt az erdő szélén, a csörömpölést egy eldőlt cserép okozta, amit egy pici, vörhenyes mókus lökött fel. Az állat barna szemei értelmet tükröztek, majd hirtelen elszaladt az erdő felé.
A tó kék vize hívogatóan csillogott, arrafelé indult, el a tisztás mellett, ahol a pillangótenger sajátos táncát járta egy csak általuk hallható zenére. Közelebb érve a tóhoz észre vette/vette észre, hogy a szivárvány, amin jött, a vízparton ért véget és a lábánál már áll valaki. Kíváncsivá vált és futásnak eredt és meg sem állt az idegenig. Lihegve lefékezett az orra előtt és lassan felnézett rá, saját maga állt előtte. Vagyis nem saját maga volt, hanem valaki, aki nagyon hasonlított rá, de az arca kerekebb volt, orra kicsit kisebb és egy hajszállal magasabb is volt nála, de szeme zöldje és a benne rejlő pajkos csillogás ugyanolyan volt.
A lány, aki nagyon hasonlított rá, felemelte a kezét, mintha egy láthatatlan fal választaná el őket, úgy tette oda a kezét, mintha egy üveg lenne ott. Lizi is kinyújtotta a kezét, érezte, ahogy éveken, emlékeken és több millió kilométeren hatol át, mire a másik kezéhez ér.
Oldalra nézett, hátha van ott valaki, aki megválaszolja azt a rengeteg kérdést, amire nem tudta a választ. Az indián asszony állt mellette.
- Ki ő? - kérdezte
- A testvéred, akire mindig is vágytál, aki a legnagyobb kincsed, nem igaz?
- De, igaz. Hazavihetem? - Az indiánra nézett és tudta a választ, nem. Arcára kiült a csalódottság. - Mire megyek a legnagyobb kincsemmel, ha itt kell hagynom és soha többet nem látom?
- Visszajöhetsz, ha akarsz, láthatod, beszélhetsz vele, de el nem viheted.
- Hogy került ide?
- Eltévedt az utazása során és ide került, aztán már sose talált vissza és már késő volt, de te most meglelted. és ugye, minden jó, ha a vége jó. Közhely, de igaz, ugye kislány? Fura?
- Az - bólintott. - És hogyan tudok ide visszajönni?
- Úgy, ahogy most is, minden eső idehoz, ha támad egy kis rés a felhőn. De erre, - emelte fel a fény- tollat - már nem lesz szükséged. - Isten véletek! - azzal fogta magát, elindult a napnyugtába és szép lassan köddé vált.
- Szia, én Lizi vagyok... - köszöntötte a testvérét és az emlékek, a távolság és az évek, amik eddig a kezeik között, mellett kavarogtak, szép lassan kezdtek elpárologva semmivé válni.