Szivattyú

Tessitore, 2012, július 24 - 18:50
Felébredt. Azonnal a párnája alá nyúlt, kitapogatta az apró kallantyút, és lenyomta. Csönd lett. Egy pillanatra becsukta a szemét, csak egy pillanatra… Nem aludhat el. Hirtelen felült, és alaposan megszédült. Megijedt, hogy majdnem újra elaludt. Még be kell fejeznie a naplót, rengeteg dolga van. Ettől teljesen felébredt. Érezte, ahogy múlik a szédülés. Már rutinos volt. Ezt is hozzátartozott a reggelhez. Most jól aludt, este megigazította a tánti kabátját maga alatt.

            Óvatosan körüljáratta tekintetét az alvókon. Apja a hátán feküdt a szemközti matracon, időnként fölhorkanva, mélyen aludt. Mellette az anyja. Inkább csak tudta, mint látta, a takarók teljesen elnyelték vézna testét. Mellette sorban a kicsik, Szandra és Dzseni. A sötét szobában őket sem látta, de szuszogásukról tudta, ott vannak.

Idén korán jött a tél, az ablakokra már felkerült a karton. Szerette a hideget, ilyenkor kevésbé lehetett érezni a szagokat. Az egyetlen pici fény a konyha felől tört utat. Gyorsan felállt, megigazította a felcsúszott nadrágját, és felkapta a kabátját, amit éjszaka párnaként használt. Hangos koppanás jelezte, hogy a kis vekkert lesodorta a kabáttal a földre. Gyorsan felkapta, és zsebre tette.

-          Mi az? – dugta ki fejét anyja a takarók alól.

-          Semmi, csak indulok. Aludj tovább!

-          Mosd meg az arcod!

-          Jó.

-          És hozz vizet!

Belelépett a cipőjébe és elindult. Átment a fekhely másik oldalára, és erélyesen megrázta a bátyját.

-          Hé! Indulni kell. Jössz?

A fiú még fekve is óriási volt, amolyan kezes-lábas hosszú kamasz. Egyetlen mozdulattal hessentette el öccsét.

-          Hagyj!

Tudta, hogy reménytelen felkelteni. Csak kötelességből tette ezt minden reggel. Jani még mindig iskolába járt, a hatodikba. Már rég végeznie kellett volna, de annyiszor bukott, hogy kétségessé vált, elvégzi-e az általánost.

A konyha fényéhez hunyorogva szoktatta a szemét. A lavórban még volt némi víz tegnapról. Szürke szappanhab ragadt a tál szélére.

Kiment a kertbe, gondosan becsukva maga mögött az ajtót. Megcsapta a hideg levegő, a tél első sóhaja. Megszokott mozdulatokkal leengedte a vödröt a kútba. Valamikor még szivattyújuk is volt. Amikor a nagyapa élt, még működött. Ő értett hozzá, hogy kell megjavítani. Aztán elromlott.

Felhúzta a vizet, és letette a bejárat mellé. Kihozta a lavórt, kiöntötte a koszos vizet, tisztát töltött és megmosta az arcát. Úgy érezte, azonnal leég, a jéghideg víztől. Fejét bedugta a kabátba, hogy felmelegedjen.

Bement a könyveiért, de ahogy a zsákért nyúlt, észrevette a feketeséget a körme alatt. Na, azt már nem! Így nem ülhet az asztalhoz. Keresett egy botot, rutinosan elhasította, és éles végével kipiszkálta a koszt. Elégedetten szemlélte az eredményt. Erre már senki nem mondhatja, hogy piszkos.

Visszament a konyhába, leakasztotta a szögről a vászonzsákot, amiben a könyveit és füzeteit tartotta. Halkan az asztalra tette, és benyúlt a füzetért. Nem érzete. Megfordította a zsákot, ott sem volt. Mindent kipakolt, de a füzetet nem találta. Pedig ide tette. Határozottan emlékezett rá, hogy lefekvés előtt még egyszer kitapogatta.

Érezte, amint a torkában egyre növekszik a gombóc. Ha nem lesz meg a füzet, nem mehet iskolába. Most bízták rá először az osztály naplóját. Most kapta először azt a feladatot, hogy a tegnapi sportnap eseményeit leírja. Mennyit dolgozott, hogy végre neki is olyan szép írása legyen, hogy beleírhasson a naplóba. Eszébe jutott Klári néni mosolya, ahogy megsimogatta a fejét és átadta a füzetet. Hogy letolta a Bencét, amiért azt merte mondani, hogy ezt se látjuk többé.

Az nem lehet, hogy eltűnt. Lehet, hogy nem figyelt, és mellé ejtette. Valahol ott kell lennie. Minden cipőt megnézett, mindent felemelt, de nem találta. Egyszerre nagyon rossz érzése támadt. Kezét rátapasztotta a sparheltre. Hideg volt. Megkönnyebbülten felsőhajtott. Aztán mégsem hagyta nyugodni a gondolat. Kinyitotta az ajtaját, és a piszkafával belekotort. Szürke finom por szállt fel. Kabátujját felhúzva benyúlt az apró ajtón. Szinte azonnal megérezte a füzetet. Óvatosan húzta ki, nehogy megsérüljön, de már fölösleges volt a finom mozdulat. A füzet alsó része barnás színűre pörkölődött.

Első öröme szertefoszlott, kétségbeesve zökkent le a hokedlire. Ezt nem viheti be. Az osztály féléves munkája ment tönkre. Klári néni csalódott arcát látta maga előtt.

Kikereste a vonalas füzetét, óvatosan kitépte az első lapokat, amire már írt, majd kiterítette maga elé az égett naplót. Kivette zsebéből a féltve őrzött ceruzáját, és gondosan másolni kezdett. Szépen haladt, betűi egyenletesen sorakoztak egymás mögé, mikor elérkezett a lap aljára. Itt annyira megégett a füzet, hogy az utolsó sor már egyáltalán nem látszott. Rövid tanakodás után beleolvasott a következő oldal tetejébe, és megpróbálta kitalálni, mit írhatott a beszámolóban a soros naplóíró.

Hát persze! Nem is lehet más! Elégedetten írta le az utolsó sort, és folytatta a következő oldallal. Megállás nélkül a lap aljáig, amikor újra kezdődött a kitalálós rész. Kifejezetten örült a hiányoknak, mert addig kicsit pihenhetett a keze.

Képzeletében Klári néni arca ismét mosolygóssá vált. Egyre jobban belelendült, a ceruza megállás nélkül súrolta a papírt, és már a sportnap eseményei is életre keltek: a váltófutás, ahol Szepi legyőzte az Ásokat, a magasugrás, ahol szegény Bogi megütötte a lábát, a kidobós, ahol őt nem találták csak el, és végül a díjátadás, ahol három csokit nyertek. Már látta Klári néni kezét, amint felemelkedik, hogy megsimogassa…

A nyakát érte az ütés.

-          Még nem gyújtottál be? – mondta az apja, és kitépte a keze alól a füzetet. Gyufát

gyújtott.

-          Ne!  – magát is meglepte az a rekedt hang, ami kijött a száján. – Ne azzal! – Hirtelen

felkapta a félig égett füzetet. –Begyújtok én. – Határozott mozdulattal kivette apja kezéből a frissen teleírt füzetet, és betette a zsákba.

Az apa a szoba felé indult, de az ajtóból még visszaszólt.

-          Szólj, ha van meleg víz.

A fiú gyors mozdulattal meggyújtotta a gyufát, nézte, amint lángra kap a füzet megbarnult oldala. Fát dobott rá, és becsukta a sparhelt ajtaját. A lábosba vizet tett, és amíg felmelegedett, átolvasta a naplót. Talált két hibát, kijavította, és becsúsztatta a füzetet a zsákba. Elégedett fáradtsággal vetette hátát a hideg falnak.

            Hirtelen nyitotta ki a szemét. Majdnem elaludt. Ha nem süt be a napfény, biztosan elalszik. Kivette a vekkert a zsebéből. Tíz óra elmúlt. Füléhez emelte abban reménykedve, hogy csak elromlott a szerkezet. Az óra kedélyesen tiktakolt. Már a matekóra is elkezdődött.  A víz egyenletesen gőzölgött.

Nem tudta mit tegyen. Szüleitől nem tartott, ők csak mások előtt csináltak patáliát, ha valamelyik gyerek nem ment iskolába. De az utóbbi időben ezt csak Janival kapcsolatban tették. Mióta Klári néni megmutatta, hogy kell felkészülni az órákra, azóta szeretett iskolába járni. Az első sikere óta, amikor a mesét elmondta, megváltozott minden. Már a többiek is elismerték, és az is előfordult, hogy valaki róla másolta le a leckét. Persze, azért volt olyan is, mint Bence, aki egyszerűen nem bírta elviselni, ha nem ő volt mindenben a legjobb, de Klári néni mindig igazságosan értékelt, Bence megjegyzéseit pedig rendre kijavította.

Lassan megtanulta érteni, amit olvas, és azóta boldogan bújt el mindenki elől egy könyvvel a kezében. Eleinte meséket olvasott, aztán, ahogy az internetet megismerték, egyre több időt játszott az iskolai gépen. De megunta. Akkor fedezte fel a gépeket. Valami mágikus vonzalmat érzett a szerkezetek iránt. Eleinte csak a képek tetszettek, aztán addig nézegette őket, hogy már úgy érezte, szinte tudja, hogy működnek. Az olyan gépek, mint a gőzgépek, tényleg nem voltak túl bonyolultak, de aztán jöttek a mai szerkezetek. Addig nézegette, addig olvasgatta, míg végül lassan érteni kezdte a működésüket. Eszébe jutott a szivattyú, és elhatározta, hogy megjavítja. Már meg is találta ennek a típusnak a leírását, de soha nem volt elég ideje, hogy lemásolja. Ma szerette volna megkérni Klári nénit, hogy nyomtassa ki neki azt a pár oldalt, de így, hogy az első órákról hiányzott, ez már képtelen ötletnek tűnt.

Az ordítás hirtelen hangzott fel, azonnal talpra ugrott. Kifutott a házból, egyenesen a sufniba. A nehéz vasszerkezet pár centire a fejétől zúgott el.

-          Hogy merted szétszedni? – üvöltött az apa.

-          Csak meg akartam javítani. – hebegte.

-          Hogy mertél hozzányúlni? – folytatta, és a szétszedett alkatrészeket egyenesen a

fiúhoz vágta.

-          Ne! – kiáltott fel. – Összerakom.

-          Most adtam el! Mit viszek a vevőnek? És mit fogunk enni?

A pofontól elvesztette az egyensúlyát és a földre esett.

-          Ne, apa! Összerakom. – Szedegette az alkatrészeket, egyesével tapogatta át a

fűcsomókat a csavarokért. Összerakni gyerekjáték volt számára, annyiszor szedte már szét. Csak az állandóan szemébe folyó víz zavarta. Percek alatt elkészült, és bevitte a házba. Szó nélkül letette az asztalra, felvette a zsákot, és elindult.

Még tartott a harmadik szünet, mikor beült a padjába. Pont úgy érezte magát, mint a Klári néni előtti időkben. Elkapott pillantások záporoztak felé, de senki nem foglalkozott vele. Biztos a késés miatt. Nem érdekes, majd kitalál valamit, hogy mért nem ért be időben. Nemrég még hozzájuk vágott volna valamit dühében, de az az idő már elmúlt. Ahogy kivette a füzetét, észrevette, hogy a körme alatt ismét fekete csík van. Akkor kerülhetett oda, amikor az alkatrészeket kereste. Lehet, hogy ezért kerülték?  Elindult a mosdó felé, mikor szemben meglátta Klári nénit, mögötte Lucát.

-          Elaludtam… - kezdte, de nem tudott a szemébe nézni. A legrosszabbtól tartott, bár

fogalma sem volt, mi lehet az. Klári néni megfogta a kezét, bevitte a mosdóba, és alaposan lesikálta a koszt róla. Még mindig nem mert ránézni.

-          Elestem ide fele jövet…

A csönd most már zavarta. Óvatosan felnézett, a tükörben Klári néni szomorú arcát látta.

-          Ne tessék haragudni, nem figyeltem, és… - nem tudta tovább mondani. Klári néni

megfogta az állát, és egyenesen a tükörre mutatott.

-          Ez nem elesés.

Belenézett a tükörbe és egy véres maszatos arcot látott, szinte alig fedezte fel benne a saját vonásait.

-          Mi történt?

-          Elestem… - mondta még halkabban. – De megírtam a naplót. – Hangja vidáman és

élénken csengett. – Biztosan abban fáradtam el, és azért…

-          Attól te már rég nem fáradsz el. Ez pedig nem esés. – Ezzel lezárta a vitát, és óvatosan

lemosta a fiú arcát. Zsebéből ragtapaszt vett elő, ráragasztotta a szivárgó sebre.

-          A többieknek nem fogjuk elmondani, de nekem tudnom kell, mi történt.

Annyira szerette volna elmondani, de tudta, hogy nem teheti.

-          A szivattyút akartam megjavítani, és elnéztem az időt. Ne tessék haragudni.

-          Engem a seb érdekel.

-          Ja, szerelés közben megcsúszott a kezemben a csavarhúzó.

-          Szeretném, ha tudnál valamit. Ezt komolyan mondom.  – Két keze közé fogta a gyerek

fejét és a szemébe nézett. – Ha bármi gondod van, vagy bármi rossz történt veled, nekem elmondhatod. Megoldjuk. Érted?

Azonnal szeretett volna válaszolni, de annyira jól esett neki a puha illatos tenyér, hogy húzta az időt.

-          Értem. Az történt, hogy véletlenül bedobtam a tűzre a naplót, de azonnal ki is vettem,

csak megperzselődött az alja. Ezért az egészet átírtam.

-          Ez szép dolog, jól elfáradhattál. Ennyi?

-          Ennyi.

-          Azt mondtam bármi gondod van, azonnal szólj. Megígéred?

-          Igen.

-          Akkor menjünk. Becsöngettek.

Elindultak az osztályterem felé. Luca mellette lépdelt, és lopva nézegette a ragtapaszt.

-          Nagyon fáj?

-          Á, nem is érzem. Kicsúszott a csavarhúzó a kezemből. Rosszul fogtam, és kipördült…

Mielőtt beléptek volna, Klári néni kivett a zsebéből néhány papírt.

-          Úgy láttam, ezt bújtad a számítógépen. Gondolom így könnyebb lesz tanulmányozni.

A szivattyú leírása volt. A szivattyúé, amit már soha nem tud megjavítani. Gyorsan átfutotta szemével a rajzokat, és azonnal felfedezte, mi volt a hiba a szerkezetben.

-          Köszönöm, de már… - hirtelen elharapta a mondat végét.

Klári néni ismét visszafordult.

-          Most jut eszembe, a gondnok bácsinak is van egy rossz szivattyúja, esetleg

megnézhetnéd tanítás után.

Egy szivattyú! Egy rossz szivattyú, amit talán meg is javíthat!

-          És ne feledd, ha bármi van…

-          Szólok.

 

 

Tessitore

2012.

 

 

 

Mottó

Az energiát nem a hibák elleni harcra kell összpontosítani, hanem az erények megerősítésére. A példa a legjobb tanítási eszköz: mutatni kell, nem pedig követelni.

 
Az írás hossza kb. 10 ezer karakter

Mi hogy tennénk?

Mondhatnám, hogy ez egy mélyen megható sztori, de annyira tetszett benne néhány helyzet finom iróniája (pl. ahogy a bátyj lepattintja magáról a fiút, vagy ahogy az apa "bánik" vele), hogy a tragikus történet dacára bennem abszolút derűt ébresztett az írásod. Ez fontos erény, mert így, ha felvillantod ezt az oldalt is, akkor tudnak csak igazán mélyre hatolni a szívhez szóló gondolatok. Nagyon jól esett a tanárnő szigorú-szomorú reakciója, és annak a leírása, ahogy bevezeti a főhőst a fiúmosdóba.

Sajnáltam viszont a végén, hogy nem tudom egészen elhinni a srácnak, hogy betartja az ígéretét, de hogyan is várhatnánk el olyasmit, amivel kapcsolatban nem tudjuk, hogy ha mi magunk kerülnénk hasonló helyzetbe, mihez lenne lelkierőnk és mihez nem.

Ja, és a cím: zseniális! :-))

Gratula!