Szomorúszív hercegkisasszony

Évszám
2011
Beküldő
teljebb
Azt mondom, a szomorúság úgy tud ragadni, mint a bogáncs, akit egyszer megtalál, arról nehezen válik le; fészket lel a szívben, és ha időnként nem piszkálja aprócska öröm, végleg megtelepszik, legfeljebb a megbékélés űzheti ki onnan. A Pálma-sziget hercegnőjének szívébe is azóta lopózott ború, amióta kutyája végelgyengülésben (legalábbis ezt rebesgették) kiszenvedett – ennek sok-sok éve már. Bárki firtathatná: egy kutya miatt miért e nagy, és főleg igen-igen hosszú búslakodás? Nem lenne elég egy hét, esetleg kettő? – több semmiképpen, hiszen mi sem egyszerűbb új barátot szerezni. A kutakodónak azt felelném: ez a kutya igencsak különleges volt, még egy hercegnő sem pótolhatja, ugyanis nem kevesebbet tudott, mint beszélni. Tüskés– így hívták a nyakán felmeredező sörtéi miatt – mindenhová úrnőjével tartott, az asztalnál is helyet kapott, hiába volt Füvek hercegének háborgása.

A főkamarás – görbe, bibircsókos figura – sosem szívelte az állatot. Széltében-hosszában híresztelte az udvarban, hogy egy fejedelem szelleme költözött belé; amíg élt, véres cselekedeteivel vált hírhedtté, nem telik bele sok idő, jósolta, egyszer csak legyűri Tüskést a gonosz, s éjszaka átharapja az alvó hercegnő torkát. Hamarosan az uralkodó fülébe jutott a szóbeszéd, magához rendelte alattvalóját, és rádörrent, adja elő, amit Tüskésről kiderített. A mendemonda élesztője elmesélte, hogy vándorlásai során miként akadt egy varázsló bűvös könyvére. A lapok böngészése közben bukkant az ifjú nevére, akinek büntetésből kutyaként kell tovább élnie.

– Mit beszélsz?! – rivallt rá a fenség. – Hogy merészeled állítani, hogy csakis a hercegnő kutyája lehet?
A főkamarás mélyen meghajolt.
– Felséges úr, a könyv azt is leírta, milyen az a kutya. Nincs-e háromszög alakú fekete folt a hasán?
A király megreszketett, ám a szeme szúrós maradt.
– Mit akarsz ezzel mondani?
A hírhozó kivárt, megdönthetetlen bizonyítékot a végére tartogatta.
– Farka vége nem kopasz-e? Na és a bal mellső lába nem olyan fehér, mintha mészbe mártották volna?
Sóhaj szaggatta a nagyúr mellét; pillanatra úgy tűnt, megroppan a fájdalom súlya alatt.
– Cselekedni kell azonnal! – csapott a trónusára.
A kegyenc megszigorodott.
– El kell távolítani Tüskést az udvarból, és... – Elnémult.
A Pálma-sziget feje nem fékezte haragját.
– Addig vissza se jöjjön – mennydörögte –, amíg be nem bizonyosodik, hogy veszélytelen a hercegnőre.
– Fenség, bizonyságot imént szolgáltattam Tüskés ártó hatalmáról. Nem volna tanácsos visszafogadni.
Az uralkodó feszengett, néhányat cibált a bajuszán.

– Intézkedj, hogy eltűnjék. Mai éjszakát sem töltheti a hercegnőnél.
A kincstárnok meghajtotta a fejét.
– Ha kívánod, felség, hogy szigorúbban büntessük, rögtön parancsot adok.
– Nem szabad összetörnünk Paulina szívét. – A király elbocsátotta színe elől, azután a lányához sietett.
A hercegnő ölében, ahogy máskor is, Tüskés szendergett. Az apa felbőszült, megragadta a kutyát, és az árkádok alá lódította.

– Ez egy kígyó! – harsogta; kirántotta a kardját, hogy végezzen vele.
Paulina felszökkent.
– Apám! Ne bántsd! – Kész volt a lába elé vetni magát. – Mit vétett, hogy az életét akarod?
– Ha nem értesülök a veszélyről, meglehet, mai napod lett volna az utolsó. – Zaklatottan elbeszélte, amit Tüskésről megtudott.
– Apám, ez képtelenség! Ha tényleg álnok szellem szállta meg, gondolod, nem adta volna már fondorlatának ezernyi jelét?
– A kutyát éjszakára ki kell zárnod, ez határozott óhajom. És most nem akarok ellenkezést, Paulina.
– De apám, értsd meg...
– Elég volt! Ellenőrizni fogom, betartod-e, amit kértem. – S mielőtt még Paulina tiltakozhatott volna, kicsörtetett a teremből.

Tüskés a hercegnő lábához simult.
– Ne keseregj miattam.
Paulina sóhajtott, leereszkedett a pamlagra.
– Ki őrzi ezután az álmomat?
– Ablakod alatt lesz a fekhelyem; szélben is meghallom lélegzésed.
A hercegnő reggel hiába várta Tüskést; szolgálókat menesztett keresésére, azonban a kutatás nem hozott eredményt. A király a főkamarást hívatta, tegnap meghagyta, hogy Tüskés marad, most balsejtelme támadt.
– Te vitetted el Tüskést?
– Megtiltottad, felség.
– Akkor hol van?
– Talán elcsavargott. A kutyák szeszélyesek.
– Eh! – legyintett a Pálma-sziget ura. – Találj ki valamit, főkamarás, a lányom belepusztul.

Sem estére, sem másnap nem oldódott meg a rejtély. A hercegnő egy szemhunyásnyit nem aludt, éjjel is a kertben bolyongott, szólongatta kedvencét.
Ettől a naptól vált búskomorrá. A falak közé temetkezett, a komornán kívül nem találkozott senkivel. Atyja mindent megpróbált, hogy felvidítsa. Sorra hozatta tartományaiból a kutyákat, kicsiket, nagyokat, szépeket – eredménytelenül, Paulinát nem érdekelte a sereglet. A király ekkor birodalma minden tájáról zenészeket, szemfényvesztőket, artistákat fogadott, produkciójukkal talán elfeledtetik lányával fájdalmát. Azonban bármivel akarták elkápráztatni, arcáról nem múlt el a boldogtalanság. Ezután az udvarmester bálokat rendezett, mindhiába, Paulina egyiken sem jelent meg, s amikor az uralkodó távoli országokba küldte, semmi nem vonzotta, egész úton lefüggönyözött kocsiban utazott.

A feldúlt hatalmasság neves doktorokhoz fordult, esetleg tudnak gyógyírt, amivel megváltoztatható szemefénye kedélye. Sorra érkeztek csodaszereikkel, csakhogy minden kísérletük kudarcba fúlt, végül nem maradt más reménység, minthogy az időtől várják a gyógyulást.
Tizenhárom év búslakodás és bezártság után következett be javulás a hercegnő hangulatában: egy meleg nyári napon elhagyta a palotát, és a kert távoli sarkában ődöngött. Szülője ujjongott, jóllehet nem sok mindenről számolhattak be fullajtárjai: forgolódott a virágok között, olykor megsimogatta pártájukat, több nem történt, hamarosan visszavonult lakosztályába.
Napok múltával egyre hosszabbra nyújtotta barangolását; néhány növény előtt megtorpant, beszívta illatukat. A hírvivők nem akartak hinni a szemüknek:a virágok meglebbentették szirmaikat.

– Érzel? – kérdezte a kaméla.
– Érezlek – válaszolta Paulina. Cirógatta a szárán. A nőszirom felfeslett, kommelina virágkörmöcskéivel szurkált.
Ha a kémek hallhatták volna, mit társalognak, hanyatt-homlok rohannak urukhoz, de távol rejtőztek, a mosoly sem látszott jobban, mint a hercegnő pirulása.
– A szíved mit súg, hercegnő? – Kökörcsin lándzsás levélkéi végigtapogatták bokáját, addigra felfedte magházát: sötét folt porzók zászlóiban. Tátika is arrafelé fordult, tátotta sárga torkát.
– A szívem hallgat – hangzott mélabúsan. Rögtön azután a gémorr ernyőjében esővíz csillant. A nagyezerjófű a sulyoktáskával bozsongott.
– Várja, hogy érezz – búgta a viola. Jobbra-balra hajladozott. Ligetszépe is meghimbálta csészécskéit, imola a széllel borzolódott.
– Eljött a perc – lelkesedett a pereszlény; ugyanott árvacsalán nyitotta portokát, már ő folytatta: – Tárd ki a szíved, hercegnő. Ne félj! A szomorúságnak még sehol sem volt olyan jó dolga, mint nálad.
Paulina a rózsához közelített, vesszői elhajoltak, hogy megvédjék a tüskéktől. Csucsor harangozott éretlen bogyóival, törékeny mimóza fészkelődött alatta.
– Kinek tárhatnám fel a szívemet?
– Tárd fel nekem! – heveskedett a paszuly; a kertészek többször is csaknem elpusztították. – Figyelmem érzékeny, akár a fény. Addig tart, amíg melegséget érez. Ne habozz hát! Könnyíts a szíveden! Nem is sejted, micsoda súlyként cipeli a fájdalmat.
Kórusban rákezdték a virágok:
– Tedd meg hát, Paulina! – A bazsarózsa többet is mondott: –Mindannyiunkért! – A nárcisz szenvedélyes szavakkal tört ki: – Mert szeretünk.– A ciklámen megtoldotta: – Mert csodában élsz! Nézz körül. El tudsz képzelni egy szürke kavicsban ennyi pompát? – A százszorszép hangja vált ki legélesebben az együttesből: – Hogy örülni tudjanak neked. És ha bánatos vagy, legyenek, akik melléd szegődnek.

A hercegnő könnyei csilingeléssel hullottak a földre, szikrázva pattantak szét. Hárs illatárja pillanatokra betöltötte a levegőt.
Szamóca a szarkalábak között kúszott Paulinához, indái megtapadtak taftszoknyáján. Mögötte szulák forgatta tölcsérfejét.
– Kitártad a szívedet, hercegnő – örvendezett a csombor; mellőle tövises iglice ágaskodott a sugarakban. – Engedd magadhoz a fényt.
A főkamarás, amint tájékoztatták a hercegnő különcségéről, a kertbe törtetett. Felfigyelt a rezgő muskátlibokorra, ahonnan piszkos, hajlott hátú alak mászott elő, szakálla félig a mellét fedte. A kegyenc a homoktövis mögéhúzódott, remélte, hogy a mindenütt lapuló hírnökök is ugyanígy cselekszenek; főrangú hölgy gyámolítása szolgának veszélyhelyzetben sem helyénvaló, mást nem tehet, mint egy nemes férfiú segítségét kéri – sünzanótok mozgásából gyanította, hogy ez következik.
Paulina nem moccant, végigmérte a toprongyos jövevényt.

– Úrnőm! – mormolta az ágrólszakadt; szétvetette a karját.
– Ki vagy és mit akarsz?
– Tüskés vagyok, úrnőm. – Felszegte a fejét. – Kérlek, ne nézz bolondnak.
Paulina elképedve szemlélte a betolakodót.
– Atyám trónja várt rám – fogott történetébe a nincstelen –, amikor egy varázsló kutyává változtatott; bár a hangomat meghagyta, az átok megtöréséig nem ölthettem fel régi alakom. Ez a tizenhat év boldogságban telt, mert közeledben tölthettem, hercegnő. Azonban megnyomorodva születtem újjá. Szégyenemben elbujdokoltam a kertben, ahol barátokra leltem. Most pedig parancsolj vissza, ha látni sem bírsz. – A liliom már nyújtózkodott, hogy megérintse, a boglárka a lábához törleszkedett.

– A hercegnek akkora a lelke – áradozott a levendula, miközben a kőfalról pintyő illegette sarkantyúit –, mint a kert.
– A réteknél tágasabb! – tromfolta le a vakondtúrást árnyékoló pohánka. Mellette tarsóka rázogatta gallérait, varádics hintette el virágporát.
– Nem – tódította a kardvirág. – Nagyobb az erdőnél!
– Nem! – pirított rá a kankalin. – Annál is hatalmasabb. Mint a kékkel fölénk boruló ég. – Dombsághoz szokott szélfű összesutyorgott a nagy magasságokat szerető szuharral.
– Az mind semmi! – rikoltotta a lapulevelek oltalmában a vadbab. – De a szépsége! Ahogy a szívéből áradó szeretet beragyogja. Az csak valami! Akár anap!
– Mint a hold! – vetette közbe a lármára felriadt esti kikerics. – És a csillagok! – A kígyószisz összenőtt ajkai megremegtek, szintén kék veronikát buzdította: jobb volt az ég!
– Maradjon is mindig már ember – zsémbelt a mérges nadragulya. –Kutyaként úgyis folyton idepiszkolt.

A hercegnő felkacagott, s mint imént a könnye, hangja is csilingelt.
– Zavarban vagyok, herceg. Ha arra gondolok, hogy minden éjjelt a szobámban töltötted...
– Szó sincs erről. Illetve ott voltam, persze, de szem nem volt mégennyire csukva, az bizonyos.
– Hihetsz neki, hercegnő – duruzsolta a szép oliander. – Nem volt éjszaka, hogy ne aludt volna. Tanúsíthatom.
– Mit beszélsz! – hurrogta le a rozmaring. – De az biztos, hogy a herceg nagyon illedelmes. És jó. A szúrós berkenyét tapodtat sem engedte közelebb a kerítéstől.
– És a beteg árvácskát könnyével ápolta – replikázott a kackiás jácint; hagymája majd kicsattant az egészségtől. A gyógyító ziliztől várt helyeslést, helyette az orvoslásban is jártas szemvidító emlékeztetett, miként tisztította meg zsoltinát az atkáktól.
– Ha én hercegnő volnék – locsifecsiskedett a margaréta –, bizony nem kéretném magam, rögtön igent mondanék. – A bozontos hölgymál és a varjúháj is gyors döntést sürgetett.
A herceg mélyvörös lett, akár az érett paradicsom. – Mit is beszélsz! Méghogy én és a hercegnő!
Hunyor mellől rikkantott a pipacs, amikor a vőlegénykorában viselt színét megpillantotta a hercegnő arcán.

– Hiába – dörmögte –, csak a fehér orca tud ilyen csodát. – Elhajolt a rézsűn meghúzódó sápadt holdrutától, de gyorsan felvidult: a borkóró ölelésében a nebáncsvirág mutatta bíbor szirmait. – Így is van. A komor salamonpecsét legyen pásztora a tétováknak.
A herceg egyik lábáról a másikra állt.
– Olyan a külsőm...
A virágok egyszerre kezdtek zajongani: – Mint a Nap... mint a Nyár...tölgyfa koronája... mint az ub... (kotyogott át a vetésből az uborka, aztán kibökte: mint én) mint a tavaszi vetés... hamvas szilva... naplemente... MINT A HERCEGNŐ!
A herceg, aki aligha tudhatott még barázdáiról, nem szabódott tovább: – Hozzám jönnél, hercegnő?

– Boldogan – rebegte Paulina, és bizonytalanul előrébblépett.
Ekkor rontott elő a főkamarás, magából kikelve husánggal hadonászott.
– Állj! Állj! – üvöltötte. – Micsoda pimaszság! Ezt a csavargót tüstént ki kell végezni! Megérintette a hercegnőt! Őrség! Őrség! Hol a pokolban vagytok? Azonnal ide! Elfogni! Elfogni!
Testőrsége élén csoszogott a király; imént tudósították, hogy a lányának elment az esze, virágokkal diskurál, s amikor azt hitte, rosszabb nem történhet, azt kell látnia, hogy egy tekergő kezét szorongatja.
– Bilincsbe verni! – utasította a kapitányt.
Paulina nyújtotta a karját. – Ne, apám! Ő herceg!
A főkamarás felpaprikázódott: – Még hogy herceg! A vak is látja, miféle. Elkapni! Gyerünk, kapitány, végezd a dolgod! Különben hajnalban lógni fogsz!

A parancsnok indult, hogy megragadja a behatolót, de akkor a hercegnő szerelmese elé toppant.
– Apám, a herceggel imént jegyeztük el egymást. Ha megölitek, engem se kíméljetek!
– De hogy került ide ez a… szerzet… khm… herceg, lányom. Nem is tudom, hirtelen mit is…
A kincstárnok a hallgatag poszméhbangók közé pattant.
– Felség – berzenkedett –, végezzünk vele nyomban, mielőtt galibát csinál.
A király csóválta a fejét.
– Mindenesetre hercegnek elég... – Mozgás támadt a virágok között, felé tárták kelyhüket. – ...elég …hm…szép. Igen! – Diadalmasan végignézett a körülötte állókon. – Szép! Mi az hogy! Keblemre, fiam!

A herceg az aggastyánhoz bicegett; bal válla – fél arasznyi csontpánt –lejjebb süllyedt a másiktól.
– Apám!
– Apám! – Ez Paulina volt; hozzájuk simult.
– Tudod, elfogytak mellőlem gondtalan éveim – kezdte az uralkodó szokatlanul ékesszólón –; betegségekkel megrakottak tartanak ki csupán, de ki tudja, azokból is mennyi jut még. Elkelne egy új király... Miért ne te lennél az?

A főkamarás elfehéredett, ebben a madársóskára ütött; először úgy tűnt, szólni kíván, végül pálcáját kettétörve távozott. Még aznap megtöltötte útiládáit, és sebbel-lobbal elvágtatott – többé nem hallott róla senki.
Paulinát ezután nem gyűrte le a keserűség, vidám és szívélyes volt mindenkivel, akárcsak a herceg; olyanokkal is szóba álltak, akikhez – valljuk be – kellett némi türelem, mit türelem! nagy-nagy bölcsesség és szeretet. Fiatalságán túljutott (később már idős) pár egy kedvteléséhez haláluk napjáig ragaszkodott: hajnalonként ők öntözték meg a virágokat a kertben.