Réges-régen, az egyesült Északi és Déli királyságban élt Seven Gavol, Moroalkisz várának ura, és a körülötte elterülő hatalmas földek birtokosa. Fiatal kora ellenére nemes szívvel, végtelen bölcsességgel áldotta meg a természet. De jeleskedett mindenféle erőpróbában, messze földön híres és tisztelt lovag hírében állt.
Ennek ellenére nem kereste a vérontást, ha csak az őt magát meg nem találta. Legszívesebben számtalan, kézzel írt könyvének valamelyikét forgatta, vagy birtokait látogatta sorra. Szerette járni az erdőségeket, kutyája társaságában, ám nem vadászott, mivel rá nem vitte volna a lélek, hogy szelíd őzre, nemes vadkanra szegezze íját. Ha meglátta az orvvadászok hurkait, azonnal elmetszette őket, a csapdába esett vadállatokat szabadon engedve. Birtokain csak sátoros ünnepek alkalmával engedte meg a vadászatot, akkor is mértékkel. Aki pedig éhezett, nélkülözött, bármikor bekopogtathatott hozzá segítségért.
A lovag olvasmányai között volt egy réges-régi kézirat, Dsuang Mal uralkodójának, Dsuang Dszinek bölcsességeivel. Annak a napnak reggelén, mikor Seven Gavol élete új fordulatot vett, éppen e könyvet forgatta, hogy a nemes gondolatok betöltsék szívét és elméjét. Éppen e példázatot olvasta:
„Dsuang Dszi egy kis hangyát figyelt, aki egész nap csak cipelt, cipelt. Előbb fáradt el, mint a hangya, hát a figyelést abbahagyta, és feltette a kérdést rögvest: figyelni, vagy cipelni könnyebb? Hangyamód élni, tenni dolgunk, vagy mindezen csak gondolkodnunk? Annyi érv szólt mindkettő mellett, hogy Dsuang Dszi nevetni kezdett, a hangyán is és saját magán, erőn és a filozófián. – Mivel nem hangyaként élek, Dsuang Dsziként figyellek téged. Ha hangyaként tudnék szaladni, nem látnám, hogy itt van Dsuang Dszi, ki észről és erőről papol, csak azt, hogy hol van a hangyaboly, de úgy gondolom, hogy jól van így, hangya cipel, a tudós tanít, baj lenne, hogyha cserélnének, az elpazarolt erő vétek. Éppen ezért szintén balsiker, ha a tudós csak zsákot cipel.”
A lovag tüstént elhatározta, hogy felkerekedik, s a természetben járva figyeli meg az állatok és növények egyszerű, másoknak talán haszontalannak tűnő, mégis tanulságos életét. Az útra íján és kardján kívül csak hűséges kutyáját vitte magával. Már napok óta bolyongott, kedvét lelve a gyönyörű erdőkben, mezőkben, tavakban és folyókban. Élelemre nem volt gondja, hiszen mindenki szívesen látta vendégül, nem azért, mert a legszerényebb hajlékba is betért, busásan megfizetve vendéglátóját, hiszen tudta, sokan egész napi élelmüket teszik elébe, hanem mert szerették, tisztelték urukat.
Végül elvetődött birtokai legtávolabbi szegletébe, melyet egyáltalán nem ismert, hiszen ez idáig nem járt ott. Sűrű erdőség állta útját. Rossz érzése támadt, de győzött kíváncsisága, és elhatározta, bármi lesz is, bejárja a rengeteget. Amint a komor fák közé akart lépni, kiáltozás állította meg. Hátranézett, és látta, két favágó fut felé, kétségbeesetten hadonászva. Tisztelettudón megálltak előtte, és az egyik így rimánkodott.
- Kérlek, uram, ne lépj abba az erdőbe!
- Ha kedves az életed, fordulj vissza! – így a másik.
Az ifjú földesúr meglepődött, egy pillanatig el is futotta a méreg. Talán gyávának tartják? De aztán, mikor meglátta a szegény favágók becsületes, aggodalmat sugárzó arcát, rádöbbent, hogy valamiféle ismeretlen, nagy veszélytől óvják. Ezért még ő nyugtatta a két halálra rémült embert, s így szólt hozzájuk.
- Kérlek benneteket, mondjátok el, miféle veszedelem leselkedik ebben az erdőben.
Azok egymásra néztek, majd az egyik remegő hangon megszólalt.
- Uram, ez egy elátkozott erdő. Még senki nem tért vissza, aki oda bemerészkedett. Akinek kedves az élete, messzire kerüli.
- Az erdő szívében, úgy mondják – folytatta a másik -, tanyázik a Söhüd Dav, egy hatalmas, legyőzhetetlen szörnyeteg. Aki megzavarja birodalma nyugalmát, azt menten elpusztítja.
Gavol Sement bosszantotta, hogy birtokát más is sajátjának tekinti, pusztítva alattvalóit.
- Ez az erdő akkor is az én tulajdonom, s nekem kötelességem megvédeni mindazokat, akiket veszély fenyeget, bármi legyen is az!
A két ember erre még jobban megrettent.
- Ó, uram! – jajveszékeltek – Nekünk nem esik bántódásunk addig, míg csak oda be nem megyünk. Aki pedig saját elhatározásából lép be, csak magát okolhatja merészségéért.
- Látta már valaki közületek ezt a Söhüd Davot?
- Aki látta, az el is pusztult. De hallani már sokszor hallottuk, rettenetes üvöltése betölti az éjszakát . . . – emlékezett az egyik.
- Egyszerre vérfagyasztó és panaszos. Nem hallani sokáig, és csak bizonyos éjszakákon – toldotta meg a másik.
- Márpedig nem türhetem . . . – csattant fel Seven Gavol, ám ekkor észrevette, hogy a kutya eltűnt mellőle, míg a favágókkal beszélt.
- Hová tűnt a kutyám? Segítsetek megkeresni, megjutalmazlak érte benneteket.
A két ember az erdő felé nézett, s a földesúr, amint meglátta arckifejezésük, megdöbbent a látványtól. Fogaik vacogtak a rémülettől, szemük tágra nyílt, homlokukról verejték csorgott. Belátta, ezekre bizony nem számíthat, főleg nem kényszerítheti őket, hogy az erdőbe lépjenek. Fogta erszényét, markukba nyomott néhány aranyat, elbocsátva őket. Ő maga elindult a fák irányába. Alig tett pár lépést, kedves kutyája rémült vonítását hallotta a sűrűből. Felajzotta íját, elhatározva, ha a kutyának baja esett, végez a szörnyeteggel. Ekkor azonban mellélépett a két szegény ember.
- Uram, mi nem vagyunk lovagok, csak egyszerű favágók. Te jó urunk vagy, segíted néped. Veled tartunk, mert nem hagyhatunk magadra a veszedelemben.
Az ifjút meghatotta a két egyszerű favágó áldozatkészsége, akik legyőzve iszonyú félelmük, lovagokat megszégyenítő hűségről tettek tanúbizonyságot. Ezért így szólt hozzájuk.
- Nem, barátaim. Maradjatok itt, várjatok rám egy kerek napig. Ha holnap ilyenkor nem térek vissza, gyújtsátok fel az erdőt.
Azok nem szívesen bár, de megígérték.
Az ifjú nemes belépett a baljós erdő fái közé. Elindult abba az irányba, amelyből a kutya vonítása hallatszott. Sokáig vergődött a sűrű növényzet között, az egyre homályosabb erdőségben. Még kétszer hallotta a panaszos vonítást, egyre közelebbről. Végül egy tágas tisztásra bukkant, ahol meglátta a kutyát, egészen a földhöz lapulva zihált. Megörült, hogy nem esett baja, de amint közelebb lépett, félelmetes morgást hallott maga mögött. Amint hátrafordult, ereiben szinte megfagyott a vér. A tisztás szélén, tőle alig harminc lépésnyire, hatalmas termetű lényt pillantott meg. Két hátsó lábán állt, izmos teste bikára hasonlított, de pofája egy farkaséra, melyből hosszú, hegyes fogak villantak ki. Végtagjai emberi kezekre, lábakra hasonlítottak. A lény testét sűrű, fekete szőrzet borította, mellkasa, válla, pofája és kezei kivételével. Mellette, a földbe, hatalmas pallos volt szúrva. Seven Gavol ösztönösen célba vette íjával, kilőtte nyílvesszejét a szörnyeteg mellkasa irányába. De nem hitt a szemének. A nyílvessző, ahelyett, hogy belefúródott volna, pengve lepattant róla. Meg se sebezte, nemhogy megölte volna. Gyors egymásutánban még két vesszőt kilőtt, de azok szintén ugyanúgy jártak. Ekkor belátta, saját élete mentésére sincs esélye, nemhogy a szörnyeteg elpusztítására. A lény, hatalmas üvöltéssel kézbe vette a pallost, s megindult az ifjú felé.
- Mi hasznod van belőle, ha megölsz? – kiáltotta a lovag – Hiszen sokkal erősebb vagy nálam, fegyvereim se tesznek kárt benned. Nem lovaghoz méltó cselekedet, ha gyengébbre támadsz.
A lény ekkor emberi hangon, gúnyosan megszólalt.
- Miféle lovagiasságról beszélsz? Behatoltál ide, pedig figyelmeztettek rá, hogy ne tedd. Kilőtted rám nyílvesszőid, és még engem vádolsz, hogy rád támadok?
- Csak a kutyám miatt léptem az erdőbe, mer féltem, baja esik. Elismerem, hogy igazad van. Hajlandó vagyok megküzdeni veled, de hadd válasszak fegyvert a tieid közül, mert az én fegyvereimmel nem sokra megyek ellened.
A szörny hitetlenkedve felkiáltott.
- Egy oktalan állatért teszed kockára életed? - szemében különös fény csillant, majd felnevetett – Legyen hát. Az éjszakát vendégként öltöd nálam, kastélyomban. Ennyivel is meghosszabbodik életed. Reggel aztán összemérjük fegyvereinket. Silány kardod helyett választhatsz magadnak kedvedre valót fegyverkamrámból.
- A kutyával mi lesz?
- Elengedem. Az állatok nekem nem ellenségeim, csak az emberek – legyintett a szörny.
Amint ezeket a szavakat kimondta, a kutya felugorva fektéből eliramodott az erdő széle irányába. Seven Gavol követte félelmetes vendéglátóját, s fél óra gyaloglás után baljós külsejű, hatalmas sziklatömbhöz értek. Közelebbről látszott: nem is szikla, hanem ódon várkastély. Keskeny ablakai, bástyái, csipkés tornyai voltak, mellvért futott körbe a magasban. Az egészet repkény szőtte be, zöld moha tarkította, de kaput sehol nem lehetett látni.
- Hol a bejárat? – csodálkozott az ifjú.
A szörny magasan a fejük fölé mutatott.
- Ott – majd megragadva vendégét hatalmas erejénél fogva felhajította a párkányzatra. Ő maga minden látható erőfeszítés nélkül, puszta testi ereje, éles, arasznyi körmei segítségével kapaszkodott fel a sziklafalon. Mikor a kapu kitárult, sötét, hűvös udvarba jutottak, ami mindenütt a pusztulás jeleit mutatta: kövezetéből feltört a növényzet, leomlott, mohos kősziklák hevertek mindenfelé. Sehol egy vidám, virágos ablak, sehol nem mutatkozott a háznép. Még a nap se sütött be, mert a sziklatetőből kiütköző fák lombjai már összeborultak az udvar felett.
- Megérkeztünk – szólt a szörny -, hiába is próbálnál megszökni, lehetetlen. Az őrség különben is utadat állná, a palotában viszont szabadon mozoghatsz.
Ezután hatalmasat ordított, mire különböző állati lények bújtak elő a romos várkastély zugaiból. Egyesek farkasra, mások vadkanra hasonlítottak, fegyvereket, emberi ruhát viseltek. Mind jóval magasabbak voltak Semen Gavolnál, úgy kellett felnéznie rájuk. Valami érthetetlen, állati nyelven tárgyaltak urukkal, aztán meghajoltak, és mindegyik sietett dolgára. Csak négy-öt farkasember maradt a kapunál.
- Nemsokára kész a vacsora – közölte a szörny, nyakon ragadva egy vaddisznófejű szolgát -, vadkansültet tálalnak ma este!
Félelmetes nevetésben tört ki, s eltűnt a közeli sziklaajtó mélyedésében. A visítozó szolgát magával vitte, akár egy rongydarabot. Az ifjú hátán hideg futkosott, és ezt nem a sötét, nyirkos várudvar okozta. Remélte, nem a vadkanfejű szolgát tálalják fel, és elhatározta, egy falatot sem eszik, inkább megsérti ezzel házigazdáját. Azonban kedve támadt, hogy bejárja a hatalmas épületet, ha már szabad mozgást ígért neki a szörny. Így is tett. Végigjárta a nyirkos, végtelennek tűnő folyosókat, roppant sziklabarlanghoz hasonlatos termeket. Mindenütt óriási fáklyák lobogtak, ijesztő árnyakat rajzolva a hideg sziklafalakra. Habár lépten-nyomon az állati külsejű háznépbe botlott, azok nem bántották, ellenkezőleg, kitértek előle, mintha tiszteletet is mutattak volna iránta.
Egyszerre halk sóhajokra lett figyelmes. Először arra gondolt, a szél fütyörészik, de a sóhajok egyre hangosabbak lettek, amint egy lefelé vezető lépcsőhöz ért. Már azt is kivehette, egy nő sóhajtozik, miközben halkan sírdogál.
Óvatosan elindult lefelé, a csúszós lépcsőkön, közben kiemelt egy fáklyát tartójából, hogy annak fényénél keresse meg a titokzatos, sóhajtozó hölgyet. Hamarosan leért a mélységbe, ahol széles folyosó két oldalán tucatnyi vasalt ajtó sorakozott. Mindegyik nyitva volt, egyet kivéve. Onnan hallatszottak a sóhajok és a sírás. Bevilágított a rácsos kémlelőnyíláson, és egy öregasszonyt pillantott meg, az sírdogált és sóhajtozott. Amint a fáklya fénye rávetődött, odavánszorgott az ajtóhoz, szemében aggodalom tükröződött.
- Ki vagy te, és miért vagy ide bezárva? – kérdezte a lovag.
Az asszony könnyes szemmel felelt.
- Én vagyok ennek a kastélynak az úrnője, a szörny, akivel bizonyára már találkoztál, pedig a bátyám. Az állati külsejű szolgák pedig szintén emberek voltak valamikor. Szüleink halála után bátyámra szállt a kastély és a birtok. Persze, nem ilyen ijesztő és vad volt akkoriban. Minden azután változott meg, hogy a bátyám elkergetett két boszorkányt, akik ebben az erdőben éltek. Erre megátkozták, és vele mindannyiunkat. A kastély is elátkozott hely lett, ezután lett hasonlatos állatok barlangjához. A boszorkányok, egy vénember és egy vénasszony, hatalmukban tartják bátyám. Vadásznia kell a számukra, és mindenkit elpusztítania, aki csak az erdőbe teszi a lábát. Ő viszont soha nem léphet ki, mert akkor mindannyian elpusztulunk. Te hogy maradtál még életben?
- Megkönyörült rajtam, de holnap reggel ki kell állnom ellene párviadalra.
- Semmi esélyed, lovag. Őt ember le nem győzheti, pláne közönséges fegyverrel.
- Választhatok magamnak a fegyverkamrából. Csak azt nem tudom, mifélét.
- Válaszd azt a bárdot, amibe három csillag van beleütve. De még ezzel se tudsz ártani neki. Hanem a kastély előtti tisztáson áll egy öreg tölgyfa. Nem árt neki se villámcsapás, se szélvész, se kivágni nem lehet. Egyedül az a bárd fogja, amiről beszéltem. Abba a tölgybe van zárva a bátyám életereje. Ha a csillagos bárddal belevágsz a fába, sebet ejthetsz rajta, de mindig kettőt vágj, úgy, hogy a vágások keresztezzék egymást.
- Honnan tudsz minderről?
- Képes vagyok olyant is meglátni, megtudni, amire más nem képes. A boszorkák ezért nem is tudtak állattá változtatni, csak vénasszonnyá, és bezárni ide. Minderről álmaimban szereztem tudomást. És van egy tükör ebben a cellában, ami megmutatja a múltat és minden mást, ami az erdőben történik. Engem is megmutat, olyannak, amilyen voltam . . .
És a vénasszony odahozta a tükröt, amelyben szépséges, fiatal lány képe jelent meg, a rút, öreg arc helyett.
- Nem akarom megölni a bátyád, hiszen szerencsétlen sorsáról nem tehet. Mégis, hogyan szabadíthatnálak ki, hogyan törjem meg az átkot? – tudakolta a lovag.
- Nincs más választásod, mint az, hogy súlyos sebet ejtesz rajta. Különben megöl. Hanem utána siess ki az erdőből, napnyugta irányában. Keresd meg a boszorkányok viskóját, ott áll az erdő szélén. De vigyázz, mert elpusztítanak, ha meglátnak közeledni, és minket is megbüntetnek, amiért a bátyám nem végzett veled. Tettesd magad halottnak, és amikor föléd hajolnak, ragadd meg a fejüket, és csapd erősen egymáshoz. Ki fog bújni belőlük egy-egy kígyó. Ha azoknak a fejükre taposol, végzel velük. Ezután siess a viskóba, mert a banyákkal együtt pusztul mindenük. Ott találsz egy kígyófejes üveget, abban van a szer, amitől a bátyám sebei begyógyulnak.
- Köszönöm, drága hölgy – felelt a lovag, aki egyből szerelemre gyúlt a tükörben látott képmás iránt -, csak annyit mondj még, ugye nem a szolgákból sütnek-főznek vacsorát?
- Dehogy. Bátyám úgy szereti a szolgáit, akár engem. Csak téged akart megijeszteni.
Seven Gavol megígérte, mindent úgy tesz, ahogy azt a hölgy tanácsolta. Vacsoránál vidáman evett-ivott, beszélgetett vendéglátójával, aki igencsak csodálta ezt. Majd nyugovóra tértek. Hajnalhasadáskor megjelent a szörny, és a fegyverkamrába vezette. A lovag kiválasztotta a bárdot, melybe három csillag volt ütve. Ezután kimentek a vár előtti tisztásra, ahol észre is vette az öreg tölgyfát. Úgy került, hogy közé és a szörny közé essen, és mikor az rárontott, kétszer belevágott, úgy, hogy a vágások keresztezték egymást. A szörny felüvöltött, és térdre esett. Kétszer is felkelt, hogy a lovagra támadjon, de az újabb vágások után erejét vesztve elterült a fűben. A lovag odalépett, és így szólt hozzá.
- Tudom, miféle gonosz hatalom tett azzá, ami most vagy. Megkeresem sebeidre a szert, miután végeztem a boszorkákkal.
Azzal elsietett abba az irányba, melyet a hölgy mondott neki. Amint kiért az erdőből, meg is látta az undorító kalyibát. A csúf banyák éppen körülötte tettek-vettek. Seven Gavol lefeküdt a földre, halottnak tettetve magát, azok pedig, mikor megérezték az emberszagot, odamentek hozzá, és méregetni kezdték.
- Úgy látszik, ma jól bevacsorázunk. Ez az ember jó pár napig kitart. Fogjuk meg, vigyük a ház elé.
Amint lehajoltak, hogy felemeljék, a lovag úgy összecsapta a fejük, hogy menten szétrepedt. Kibújt belőlük egy-egy kígyó, és el akartak csúszni a fűben, de amint széttaposta a fejük, porrá váltak, ahogyan a két banya is. A viskó ugyanakkor lángolni kezdett. A lovag befutott, és keresgélni kezdte a kígyófejes üvegcsét. Meg is találta. Éppen jókor, mert a viskó recsegni-ropogni kezdett, s amint pár lépésre eltávolodott tőle, össze is omlott, porrá hamvadt. Sietett vissza a sebesült szörnyeteghez, és bedörzsölte sebeit a szerrel. Néhány perc múlva a sebek eltűntek, és amint az utolsó is behegedt, a lény visszaváltozott nemes úrrá. De nemcsak a lény, hanem, mivel megtört az átok, a várkastély is régi pompájában tündökölt, a háznép se volt többé vadkan, se farkasember, és a nemes úr húga is visszafiatalodott tündöklő szépségű leánnyá. Immár vidáman költötték el az ebédet a pompás ebédlőben, ahol a fiatalok rögtön el is jegyezték egymást. Hírnököket küldtek a két favágóhoz, akik szomorúan készülődtek, hogy felgyújtsák az elátkozott erdőt. Mikor megtudták, hogy megtört az átok, és szeretett uruk nemhogy él, és egészséges, hanem házasodni készül, örömükben táncra perdültek. Hát még, amikor meglátták a fiatal párt, akik visszatértek Moroalkiszba, hogy az esküvőt előkészítsék! Mert a menyasszonyhoz fogható szépséget még álmukban sem láttak eddig!
Azóta sok esztendő eltelt, de most is élnek, békében, szeretetben.
Ez a szörnyeteg erdejének története, mert gonoszság mindig lesz a világon, de mindig lesz nemes szív, jó szándék, és bátorság, ami felveszi vele a harcot, hogy legyőzze.