Mottó:
– „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”
Szombat délután volt, a barátnőm átugrott hozzám, hogy megköszöntsön. Ötven éves lettem, ami egy nő életében már elég szép kornak számít. Az asztalon az általa hozott bonbon díszeleg, de aztán ezzel vége is az ünnepi külsőségeknek. Egyáltalán nem érzem attól jól magam, hogy megértem ezt az időt. Kávézunk és a munkahelyi pletykákkal szórakoztatjuk magunk. Nemcsak barátnők, munkatársak is vagyunk.
Csengetnek, ajtót nyitok. A postás dísztáviratot hozott.
- Vajon ki küldhette? – cikázik át agyamon a kérdés. Felbontom a díszes borítékot.
„ Drága Édesanyám! Születésnapod alkalmából nagyon sok boldogságot, erőt, egészséget kíván szerető fiad János!”
Valami megmagyarázhatatlan gyengeség fog el. Csak remeg a kezemben a távirat, a könnyeim maguktól erednek meg. Teljesen erőt vesz rajtam a sírás. Nem bírom abbahagyni. A barátnőm átölel, gondolom, nem érti, miért sírok. Én viszont nagyon is tudom…
- Mi a baj Klári? – Minden rendben van! – Nagyszerű fiad van! Maholnap végez az egyetemen!
- Igen, valóban nagyszerű gyerek. – Csak eszembe jutott egy régi történet.
Kíváncsian néz rám. Bár még küszködöm a könnyeimmel, mesélni kezdek…
- Harmincöt éves voltam akkor, a Jancsika meg tíz. Túl voltam a válás minden megpróbáltatásán. Tudod, nagy szerelem volt a miénk, aztán meg csúnya vége lett. A férjem ugyanúgy élt, mint legény korában. Este munkaidő után sörözni ment a barátaival, a hétvégére is mindig volt valami programja. Én meg neveltem Jancsikát, a munkaidő után rohantam az óvodába, vásároltam, főztem, mostam, elláttam a háztartást. Az évek egyhangú robottal teltek, csak a kisfiam jelentett számomra vigaszt. Jókedvű, tündéri kis srác volt. A válás őt is nagyon megviselte. Figyelmetlen lett az iskolában, rossz jegyeket hozott.
Az emlékek újra megrohannak, csak nehezen tudom folytatni a történetet…
- Nem értette, miért mentünk szét az apjával. Hogy magyaráztam volna el egy kisiskolás gyereknek, hogy mennyire elegem lett mindenből? Féltem a jövőtől, de nem akartam tovább folytatni az eddigi életem! Úgy semmiképp! Hát, beadtam a válókeresetet. Eléggé padlóra kerültem, minden értelemben. Anyagi problémáim is voltak, a volt férjem hol fizetett gyerektartást, hol nem, de leginkább nem kaptam tőle mást, csak gúnyos, megalázó szavakat.
- Szóval harmincöt éves lettem, épp a születésnapom volt. Persze, nem köszöntött meg senki. Sokkal inkább rosszkedvű voltam, mint boldog. Semmi okom nem volt a boldogságra! Azt hiszem, kezdtem belesüllyedni az önsajnálat és depresszió mocsarába.
- Jancsika már önállóan jött haza az iskolából a helyi járatos busszal. Az iskolatáskát vidáman a sarokba hajította és kipirult arccal járult elém.
- Boldog születésnapot kívánok anya! – azzal boldog mosollyal nyújtotta felém a parfümös üvegcsét.
- Honnan volt rá pénzed? – kérdeztem szigorúan.
- Megspóroltam a zsebpénzemből.
- Hiszen alig tudok néha pénz adni!- néztem rá gyanakvóan.
- Apa is adott hozzá!
- Jól van, köszönöm! – Menj a szobádba és csináld meg a házi feladatot!
Néztem a parfümöt. Nem lehetett olcsó dolog. A kelekótya apja is ilyenre adott neki pénzt, ahelyett, hogy egy cipőt vett volna neki! Mindig is ilyen felelőtlen, nem törődöm alak volt!
- Nem sokkal később csengettek az ajtón. Kálmán volt az, ismertem régóta. A drogériában volt biztonsági őr. El nem tudtam képzelni, hogy mit akarhat. Látszott, hogy zavarban van. Nehezen kezdte a mondandóját…
- Ne tessék rám haragudni Klárika, de muszáj volt eljönnöm. A fia, meg egy másik fiú parfümöt loptak a boltban. Ők nem láttak engem, de én a kamerán keresztül nagyon jól láttam, hogy mit művelnek. Tudja, ki kellett volna hívni a rendőrséget és feljelentést tenni, de hát nem akarok én ártani a fiának. Az apja jó barátom volt, és magát is ismerem. Ezért inkább eljöttem, hogy valahogy rendezzük ezt a dolgot, de ne tessék szólni a főnöknek, mert akkor meg engem bocsátanak el!
- Egy világ omlott össze bennem. Megígértem Kálmánnak, hogy másnap bemegyek a boltba és kifizetem a parfümöt. Dühösen hívtam elő Jancsikát a szobájából. Látta, hogy valamiért igen csak mérges vagyok.
- Na, gyere csak, meséld el, honnan van ez a parfüm!
- Neked vettem, anya. – szólt megszeppenve.
- Ne hazudj, most volt itt a drogéria biztonsági őre, elmondta, hogy loptátok! – ordítottam magamból kikelve.
- Olyan semmirekellő leszel, mint az apád! Én éjt nappallá téve gürizek érted, te pedig lopsz a boltból!
- Nem szégyelled magad? – Mi lesz így belőled, börtöntöltelék? – Olyan leszel, mint az apád?
- Nem szólsz semmit? Puff! – lekevertem egy pofont.
- Azt hiszed neked mindent szabad? Puff! – adtam neki a második pofont.
- Anya, én csak örömet akartam okozni neked! – sírta el magát az én kisfiam.
- Azt akartam, hogy újra jókedved legyen! – mondta, miközben a könnyek folytak le az arcán.
Hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Még soha nem ütöttem meg semmiért. Néha odalegyintettem a fenekére, de most dühből, erővel adtam a két pofont. Uram Isten, hát milyen anya vagyok én? Tényleg ennyire alávaló dolog, amit csinált?
- Édes, drága kisfiam! – sírtam el én is magam.
- Ne haragudj rám Jancsikám! - öleltem magamhoz kétségbeesett erővel. – Nagyon szeretlek!
Mi történt azután? – kérdezi a barátnőm.
- Azután… méláztam el, visszaemlékezve a történetre.
- Másnap visszaloptam a parfümöt a boltba. De aztán mégis csak beletettem a kosaramba és kifizettem a pénztárnál. A kisfiamtól kaptam születésnapomra! Ahányszor csak használtam, mindig eszembe jutott a könnytől áztatott maszatos arca, ahogy mondja:
- Anya, én csak örömet akartam okozni neked!
- Hanem én kis Jancsikám attól a naptól fogva nagyon megváltozott. Mintha az egyik napról a másikra felnőtté érett volna. Nem kellett többé figyelmeztetnem, hogy tanuljon. Egyre jobb jegyeket hozott és év végére már dicséretet is kapott. A mindig jókedvű, vadóc kis kölyökből, komoly, megfontolt gyerek lett egyik pillanatról a másikra. Segített a házi munkában, bármit megtett, amire csak kértem. A gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el. Az egyetemre is elsőre felvették.
- Igen, büszke lehetsz a fiadra, Klári! – szólt közbe elismerően a barátnőm.
- Büszke is vagyok! De valami mégis megváltozott közöttünk. Az én hízelkedő, hozzám bújó kisfiam örökre elveszett. Maradt a mindig komoly, kötelességtudó, példásan tanuló, de távolságot tartó fiatalember. Az a meghitt közvetlenség, ami addig jellemezte a kapcsolatunkat, eltűnt.
- Sosem beszéltünk utána erről a parfümlopásról. Úgy gondolom, mindketten kerültük a témát. De tudod, attól kezdve valahogy én is megváltoztam. Egyszer és mindenkorra lezártam magamban a férjemmel való szakítást. Nem mondtam róla rosszat Jancsikának sem. Elfogadtam, hogy így alakult az életem, és a múlt helyett inkább a jövőre koncentráltam. Jancsika engem is inspirált. Befejeztem levelezőn a középiskolát, leérettségiztem. Megszereztem a mérlegképes könyvelő képesítést.
- Azt hiszem, most már én akarok neki megfelelni. Nem szeretném, ha a leendő orvos fiam restelkedne az anyja miatt.
- Ugyan Klári! Hiszen mindenki elismeri, hogy milyen nagyszerű anya vagy!
Nem szólok semmit. Ez a régi történet most is felkavar. Ahányszor csak születésnapom van, ettől szenvedek.
Kopognak az ajtón. Vajon ki lehet? Nem várok senkit. Ajtót nyitok. Nem akarok hinni a szememnek!
- Jancsikám, kisfiam! – Hát mégis haza tudtál jönni? - kérdezem leírhatatlan örömmel.
Úgy szorítom magamhoz, mintha örökre szeretném magamhoz láncolni.
- Akkor én nem zavarok tovább! – mondja a barátnőm és már veszi is a kabátját. Csak intek, hogy rendben. Örülök, hogy ilyen tapintatos. Azt sem tudom örömömben, mit csináljak. A boldogság hatalmas hullámban önti el a testem, a szívem repes az örömtől.
- Mivel jöttél? – Mit ennél? – Hogy állsz a vizsgáiddal? – csapongok össze – vissza a kérdésekkel.
Az én nagy fiam csak mosolyog, majd egy hirtelen mozdulattal egy üveg drága parfümöt nyújt felém.
Nézem a celofánba díszesen becsomagolt üvegcsét. A tizenöt évvel előbbi történet jut eszembe. A könnyeim magától erednek meg, pedig nem akarok sírni.
Magához ölel. A szívem úgy kalimpál, szinte ki akar ugrani a helyéről.
- Nem loptam, anya! – súgja a fülembe alig hallhatóan.
Már zokogok. Az elmúlt másfél évtized összes öröme és fájdalma egyszerre tódul fel az emlékezetemben. Látom, hogy az ő szeme is könnyes.
- Drága kisfiam, annyira szeretlek! - Bocsáss meg nekem!
- Én is szeretlek, anya! Nem kell bocsánatot kérned semmiért!
Úgy kapaszkodok belé, mint hajótörött a mentőcsónakba. Érzem, ha volt is köztünk valami láthatatlan gát az elmúlt évek során, az most végérvényesen átszakadt. Csak a sírást tudnám már végre abbahagyni!
- Na, ne sírj! - Hogy mutatlak be ilyen kisírt szemmel a kedvesemnek? - Holnap reggel érkezik a vonattal. - Ma nem tudott jönni, egy családi program miatt. – nevet rám a szemével.
- Jaj, Istenem, és ezt csak így mondod? – De hát nem is készültem semmivel! - Hogy néz ki? – Mesélj!
- Tetszeni fog anya! – Olyan, mint te! – Nagyszerű lány! – ad egy puszit a homlokomra.
A szívemet elönti a melegség. A testem minden porcikáját végtelen boldogság járja át. Ennél szebb ajándékot még sosem kaptam születésnapomra.