Andris az ágyában feküdt. Az elmúlt heteket itt töltötte, mivel a bal lába be volt gipszelve. Egyre szomorúbb és lehangoltabb lett. Nem volt testvére, így egyedül és főleg nagyon unalmasan teltek a napjai.Egyik este, miután édesanyja elbúcsúzott tőle és eloltotta a lámpát, valami különös dolog történt…Nyár volt, és a nyitott ablakon át az éjfekete eget kémlelte.
- Bárcsak látnék egy hullócsillagot! Akkor kívánhatnék, és végre velem is történhetne valami… valami jó… - sóhajtott fel.
Ebben a pillanatban egy pici fehér pötty sebesen elindult az égen. De furcsa módon nem a mélységbe, hanem az ablak felé szállt, és a párkányon billegve megállt.
Andris még levegőt is elfelejtett venni a döbbenettől. A fehér szakállú kis lény megszólalt:
- Hú, ez a sebesség egy kicsit megborzolta a szakállamat. Jó, hogy a hajammal már nem sok gondom akad. – Szólt a fura lény és végigsimította kopasz fejét.Andris bátortalanul megköszörülte a torkát.
- Segíthetek…?
- Hááát éppen… Oda szeretnék ülni hozzád az ágyra, de ez elég nagy távolság számomra. Még egy kicsit zúg is a fejem a repüléstől.
A kisfiú kimászott az ágyból és odacsoszogott érte.
- Te olyan vagy, mint – gondolkozott, hogy megbántja-e – mint egy öregapó.
- Igen. Merkúr tündér vagyok, de gyakran csak Öregapónak hívnak. Nem is tudom miért? – kacsintott a fiúra és megsimogatta hosszú szakállát.
Andris nem félt tőle. Mérhetetlen barátságot és bizalmat érzett iránta. Odanyújtotta tenyerét és Merkúr belelépett. Óvatosan az ágyhoz vitte és letette. Az öreg tündér kényelembe helyezte magát.
- Gyere ülj le, ne ácsorogj! Biztosan fáj a lábad. – Hívta maga mellé a fiút.
Andris leült. Olyan furcsán érezte magát. Mintha álmodna. Vagy mégsem?
- Valóságos vagy? – fordult a tündérhez.
- Tudomásom szerint létezem.
- Miért vagy itt nálam?
- Van errefelé egy kis dolgom. Gondoltam, ha már úgyis erre járok megnézem, miért szomorkodik egyedül egy tíz éves kisfiú a nyár közepén? Miért nem sátorozik a barátaival? Miért kuksol egész nap az ágyban, mikor futhatna kint a jó levegőn?
- Mert… mert történt egy kis baleset. – Andris egyre mélyebbre hajtotta a fejét, úgy folytatta. – Úgy volt, hogy leestem…, vagyis leugrottam a fáról… és eltört a lábam.
- Óh, Te szent mézesmadzag! Hát miért csinál ilyeneket egy kedves, helyes és főleg okos fiú?!
- Azért, mert… gyakoroltam.
- Mire kell ilyen buta feladatokkal készülni?
- Hős szeretnék lenni – suttogta Andris – szuperhős.
- Azok a buta filmek – dohogott Merkúr – megszédítik a gyerekeket.
- Tudom, már megbántam – sóhajtott fel a fiú.
Öregapó tündér megsimogatta a kezét. Természetesen Ő mindent tudott a fiúról, hiszen miatta szállt le az égből. Fentről figyelte a gyerekeket, és sok gonoszságot látott már. Mindig elkeseredett öreg szíve, mikor gyerekek egymást bántották. Tudta, hogy Andrist alacsony termete és soványsága miatt csúfolják, néha megverik. Sajnos sokan azt sem nézik jó szemmel, hogy feladatait pontosan elvégzi és jól tanul. Egyetlen barátja néha kiáll mellette, vesztére, mert olyankor Ő is kap a piszkálásokból, pofonokból. Nem könnyű egyszerűen jó gyereknek lenni... Szeretett volna kicsit mássá válni, amikor felmászott mindenre és onnan leugrált. – Hátha sikerül! – reménykedett. Pedig az eszével tudta, hogy ez mekkora butaság.
- Segíteni fogok Neked, majd meglátod, vagy inkább meghallod – súgta Merkúr sejtelmesen.
Andris reggel furcsa zajra ébredt. Felült és fülelt.- Egy – kettő! Nincs lazsálás! Fürgébben azokkal az ízelt lábakkal!
Honnan jöhet ez a hang? – nézett körül a fiú. Nem volt bekapcsolva sem a tv, sem a rádió. Kereste Merkúr tündért is, de sehol sem találta. Lehet, hogy mégiscsak álmodott róla? Visszafeküdt a párnára.
- Gyorsabban Ti lusta népség! Nem érünk oda időben a reggelivel! – szólt újra a hang.
Ki és miért hoz nekem reggelit az ágy alól? – Andris kíváncsian nézett be a matrac alá.
- Figyelem! Veszély fentről! Futás!A földön hangyák szaladtak szét és bújtak el egy pillanat alatt a parketta réseibe. A fiú ijedtében leesett az ágyról. Ez hihetetlen! Olyan mintha értette volna őket.
- Fiúk, ez meleg helyzet volt. Kicsit meglapulunk, fújjátok ki magatokat, aztán összeszedjük a morzsáinkat és pucolás!
- Rendben – válaszoltak egyszerre.
- Ki az, aki beszél? – tett fel egy buta kérdést Andris.
- Ki lenne, ki lenne? Hát én! És ki kérdezi, hogy ki beszél?
- Hát én! – kuncogott a fiú.
– Itt lakom és éppen leestem az ágyról.
- Én Balázs vagyok, a felderítő hangyacsapat vezetője – a kis hatlábú előbújt fedezékéből.
– Szóval Te csináltad ezt a földrengést? Nem is nézel ki hangyának! Jó nagy vagy és elég kevés a lábad. Miért értem mégis amit beszélsz?
- Magam sem tudom. Még soha életemben nem történt velem ilyen furcsaság. Talán varázslat!
- Lári – fári, Te hiszel a mesékben? Én arra nem érek rá. Sok dolgunk van. Mi visszük az elemózsiát a csapatnak. Mennünk kell.
- Várj! Segítek! Andris reggelije az ágy melletti asztalra volt készítve. Fogta a kiflijét és a felét elmorzsolta.
- Tessék, vigyétek el!
- Hú, ez igen! Egész hétre elég lesz! Hálás köszönet a boly nevében.
Balázs vezényszavára elősereglettek a hangyák. Ügyesen egyensúlyozva felvették a morzsákat és elmasíroztak vele.Andris jókedvűen visszamászott az ágyba, és megette a kifli másik felét.
Egy feketerigó röppent az ablakpárkányra.
- Jó reggelt! Jó reggelt! Jó látni, hogy végre mosolyog ez a fiú.
- Jó reggelt Neked is – köszöntötte Andris.A kismadár felrepült, de kíváncsisága visszahozta.
- Ez nagyszerű! – örvendezett a kisrigó. – Mi tudunk beszélgetni!
- Igen, nekem is fura. Tulajdonképpen miről lehet társalogni egy feketerigóval?
- Kiről, miről? Hát mindenről és mindenkiről!
A fiú hangosan felnevetett:
- Pletykák az erdőben?
- Igen, igen. Én Fanni vagyok, a legtöbb hír tudója. A lakhelyem igazi pletykafészek.
- Mesélj valami érdekeset!
- Hát kérlek szépen. Ma reggelre a kakukk becsempészte a tojásait a mátyásmadár fészkébe. Mátyásmamának pedig nem volt szíve kidobálni őket. Így etetheti más fiókáit is. De ez mind semmi. A szarka tegnap megint lopni volt. Hiába figyelmeztetik, hogy nem lesz jó vége, megint egy csillogó gyűrűvel tért haza. – A kismadár egészen belemelegedett a mesélésbe. – Képzeld, tegnap tragédia is történt! A sas elragadta Teréz anyu – a nyúl – legkisebb fiát. Nem futott elég gyorsan a mezőn, és huss! Könnyen megvan ám a baj!
- Az könnyen megvan – kopogtatta meg Andris a gipszét.
- Megéheztem, hamarosan jövök. Ne menj addig sehová! – rikkantott Fanni és elröppent.
Andrist mintha kicserélték volna, visszatért az életkedve. Beszélgetett Fannival, a hangyákkal, és megismerkedett az akváriumban lakó teknősével. Másnap levették lábáról a gipszet, szaladhatott az udvaron, a mezőn, és a házuk mellett lévő kis erdőben. Szabad és boldog lett. Megértette a körülötte lévő nyüzsgő állatokat. Élvezettel ült ki a rétre, és hallgatta a fűszálak között zajló életet. Figyelte az apró rovarokat, bogarakat. Voltak akik fürgén, mások mérhetetlen lassúsággal élték mindennapjaikat.Pont, mint a gyerekek – gondolta.
Egyik szép napos délután a mezőn bóklászva talált rá Fanni.
- Segítened kell! Vaksi a vakond eltévedt!
Andris követte a madarat. Hamar megtalálta a kis fekete állatot, aki megállás nélkül bolyongott.
- Baj van! Nem látok semmit. Biztosan megvakultam – aggodalmaskodott Vaksi.
- Meg, csak nem most. – hajolt hozzá a fiú. – Nincs semmi baj, hazaviszlek.
Felemelte a kis állatot, és megsimogatta.
- Jaj, még ez is! Mintha elveszítettem volna a lábam alól a talajt. Vagy talán ez a repülés?
- Nyugi már! – csipogta Fanni. –Szerinted Te mivel csapkodnál, hogy a levegőben maradj?
- Miért? Ahhoz valami külön alkatrész kell? Erről még nem is hallottam, pláne sosem láttam! – dörmögte Vaksi.
Andris mosolyogva tette le a vakondtúrás tetejére.- Hurrá! Ez az otthonom szaga! Köszönöm Nektek a segítséget, fiúk, vagy lányok? Azt sem látom… - de a mondat végét már elnyelte a porhanyós föld.
Néhány eseménytelen nap után újra szükség lett Andrisra. Fanni gondterhelten hívta.
- Gyere! Dönci, a denevér állandóan elalszik. Muszáj kitalálnunk valamit!
- Mi történt vele?
- Békésen aludta a téli álmát – persze még télen -, amikor egy favágó felébresztette. Véletlenül pont az Ő fáját vágta ki, vele együtt. Ekkor felijedt, és azóta csak kóvályog. Itt – ott elalszik, szundít, bóbiskol, de nem tér teljesen magához. Alig vadászik, keveset eszik, félő, hogy megbetegszik.
- Talán megpróbálhatunk valamit! – Andris körbefutott a réten, és ismerve a növényeket, szedett néhány apró levelet.
Fanni mutatta az utat. Egy vastag tölgyfa ágán helyes kis denevér csüngött. Andris felmászott hozzá. Egy cseppet sem félt.
- Ki az, és mit akar? – ásított Dönci.
- A barátaid lennénk, akik aggódnak érted – csipogta a kismadár.
- Értem? Ezt nem értem. Én nagyon jól vagyok, csak állandóan… - nem tudta befejezni, mert elaludt.
- Ezt nem hagyhatjuk! – rikkantott Fanni, és élvezettel belecsípett a denevérbe.
- Na! Ki az, és mit akar? – ásított Dönci.
- Ezt már hallottuk! – szólt Andris határozottan.
– Tudom, hogy nem vagy vegetáriánus, de ezt edd meg!
Dönci úgy meglepődött, hogy még a száját is eltátotta. A fiú belecsipegette a növények leveleit, melyek élénkítő, és erősítő hatásúak voltak.
- Várnunk kell! Néhány óra, és meglátjuk!
Így is történt. A kis emlős felélénkült, újra vadászott, és néhány nap alatt visszanyerte erejét.
Esteledett. Andris a szobájában játszott.
- Baj van! Nagy baj van! – repült Fanni gondterhelten az ablakpárkányra.
- Tudok segíteni?
- Lehet, hogy most az egyszer nem. Nem szabad kockáztatnunk. Féltelek Téged.
- Mondd már!- Rettenetes a róka került csapdába. Tudom hogy ősi ellenségünk, meg minden, de ez azért mégsem járja. Gonosz emberek hurkot raktak ki az állatoknak, ami az ő hátsó lábára szorult. Ez nem tisztességes! Egy ilyen ügyes vadászt így elkapni…
- Segítek! - Andris vette a cipőjét, és futásnak eredt.
Bokrok között néma csendben feküdt Rettenetes. Belefáradt a kiszabadulásért vívott küzdelembe, és egyáltalán nem tűnt rettenetesnek.
- Ugye, Te nem bántasz? – kérdezte a róka bánatos képpel.
- Ugye, Te sem bántasz engem? – lépett közelebb a fiú. Ebben a pillanatban azt érezte, hogy megbízhat a rókában.
– Nagyon fáj a lábad?
- Már nem is érzem. Mintha ott sem lenne.
Elsőre nem sikerült lefejteni a hurkot.
- Hagyj magamra! Biztosan ezt érdemeltem.
- Senki sem érdemli azt, hogy csapdába csalják, és úgy bántsák! Ez igazságtalan!
Andrisban fájó emlékek törtek elő. Túl sokszor bántották…
- Azért is kiszabadítalak!
Elővette zsebéből bicskáját és addig feszegette a fémhurkot, míg az végül engedett.
- Szabad vagy! – sóhajtott a fiú megkönnyebbülten.
- Köszönöm! Velem még soha senki nem volt ilyen kedves! Ígérem, elkerülöm a baromfiudvarotokat! – mondta Rettenetes, a róka, és egy ravasz mosollyal a pofáján elsomfordált, vagy inkább csak elbicegett.
Andris még napok múlva is a rókára gondolt. Hihetetlen kaland volt! És nem félt! Csak utólag, de ezt el nem mondaná… senkinek!
Bánatos, borongós idő volt. Andris egész délután a szobájában olvasott. Vágyakozva nézett ki az ablakon, amikor megjelent Fanni.
- Gyere gyorsan! Most hallottam, hogy tűz van!
- Hol?!
- Hol? Hol? Hát az erdőben! Siess!
Telefonját zsebre tette, ha tényleg komoly a baj, riaszthassa a tűzoltókat. Futott, ahogy csak a lábai bírták. A füstöt hamar megérezte, és máris telefonált.
- Gyere el onnan! – szólította fel a tűzoltó.
- Gyere segíts! – kérte Fanni. – Tudod, meséltem a mátyásmadárról. Veszélyben vannak a tojásai! Még a végén rántotta lesz belőlük!
Andris nem tétovázott, szaladt. Egyre melegebb lett. A sűrű füstben megtalálta a fészket, és zsebre tette a mocorgó tojásokat. Már éppen ő is menekült volna, amikor hangokat hallott.
- Segítség!... – köhögés. – Itt vagyunk… Segítsen valaki.
Furcsa, ezek másfajta hangok voltak, mint amit megszokott itt az erdőben.
- Te is hallod? – kérdezte Fannitól.
- Hallani hallom, csak nem értem.
- Akkor ezek… ezek emberek! – Andris máris rohant feléjük.
Egy gödör alján két gyerek ült. Amint odahajolt, felismerte Őket. A két ellensége - Feri és Zoli. Mennyit bántották, csúfolták, piszkálták. Hányszor próbált elfutni előlük, de hiába. Gyorsabbak, és erősebbek voltak nála. Milyen könnyű lenne itthagyni őket. Senki sem tudná meg... De nem lehet. Ő nem ilyen. Semmivel sem lenne különb nálunk, ha ezt tenné! Keresett egy hosszú ágat és lenyújtotta.
- Gyertek gyorsan!
Nehéz volt, de keményen tartotta, amíg kimásztak.
- Te? – csodálkozott Feri.
- Fussunk!
- Nem tudok… a lábam fáj. – sírt Zoli.
- Segítek! – Andris átkarolta és bicegve támogatta.
A távolból sziréna hallatszott, de nem volt rá szükség. Az ég megkegyelmezett és az eső esni kezdett. A fiúk sárosan, maszatosan értek ki az erdőből.
- Köszönjük! – szorította meg zavartan Andris kezét Feri és Zoli.
- Megmentetted az életüket! – veregette vállon egy tűzoltó. - A fiúk felelőtlenek voltak, hogy tüzet raktak az erdőben. Jó mókának tűnt, de majdnem rossz vége lett.
Otthon aggódva várták Andrist. Nem tudták az Ő titkát, hogy milyen erők segítették. Sokáig feküdt még az ágyban, mert ennyi izgalom után nem tudott elaludni. Az eső elállt, és a nyitott ablakban egyszercsak megjelent Merkúr tündér.
- Búcsúzni jöttem. – Szólt mosolyogva.
- Hiszen nem is voltál velem!
- De, csak észrevétlenül. Nincs már rám szükséged.
- Nem is tanítottál! Hogyan segítettél?
- Csak egy apróságot kellett észrevenned. Mennyire fontos vagy! Tudsz segíteni másoknak!
- De csak azért, mert tőled kaptam az erőmet!
- Ez nem igaz. Nem tőlem. Az benned van! Talán azért gondolod, mert hallottál hangokat, megértettél másokat? Nagyon sokan hallanak másokat, és talán meg is értik őket, de tenni…, csak kevesen tesznek másokért bármit is.
Merkúr elhallgatott. Várt. A fiú átgondolta a nyár eseményeit. Olyan jó volt, olyan természetes. Amikor hívták, akkor ment.
- Az a helyzet Andriskám – Öregapó tündér megköszörülte a torkát, mint egy ünnepélyes pillanat előtt – hogy Te különleges vagy…, egy igazi hős! Úgyis mondhatnám egy SZUPERHŐS!