„Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra,
(Arany János)
Hogy vót, vagy nem vót azt nem tudni, de az idősek azt mesélik, azt regélik, hogy réges-régen élt egy Taar nevű hun fiúcska.
Úgy tizenegy esztendő körüli lehetett. Fekete hajú, sápadt arcú és igencsak vékony dongájú legényke volt. Fehér vászonruhát hordott, mint minden római rabszolga, fekete övvel a korcánál átkötve. Nem a nehéz munka fájt a testének, hanem kicsiny lelke volt sanyarú. Éjjelenként, amikor az urak kőházaikban aludtak és a többi rabszolga is pihenőre tért, ő összekuporodott egy kis dombocskán, a dűlő szélén. A csillagokat bámulta és az édesanya után sírt, keservesen.
A Duna túloldalán, közel a Tiszához táboroztak a hunok. Taar családja is itt ütött tábort. A sátor nem volt túl díszes. A bejárat előtt kopján fehér lófarok lógott. Ez volt a család jelzése. Taart valahol útközben veszejtették el, amikor ismeretlen törzsek törtek rájuk.
Pannonia volt a neve annak a vidéknek, ahol Taart a rómaiak rabszolgaként tartották. Sokféle nép lakta, akiknek Marcinius volt a kormányzójuk. A római császár nevében igazgatta eme népeket.
Marcinius meghallotta, hogy nagysokaságú nép, a hun érkezett keletről, és nap nap után pusztítják az ő tartományait. Ő a saját csapatával nem mert rájuk törni. Követeket küldött a rómaiakhoz, hogy küldjenek sereget a hunok ellen.
A rómaiak a veronai Detrét küldték segítségül. Ő Százhalomnál ütött tábort. Maga Marcinius Potencia város alatt szállt meg. Itt sokáig tanácskoztak Detrével. Nem tudták eldönteni, hogy az Isztert átkelve, amit ma Dunának neveznek, a saját szállásukon, vagy valamely más alkalmas helyen támadjanak a hunokra.
Nem hitték, hogy a hunok hajó nélkül át tudnak kelni a Dunán. Míg a két vezér tanácskozott, a hunok szép csendben előnyomultak és átkeltek a folyón. Ettől az átkeléstől kapta a mai Gellért-hegy alatt elterülő térség a Kelenföld nevet. Számukra ez nem volt akadály hisz tömlők segítségével már nagyon sok folyón átjutottak, mire a Tisza és a Duna közé értek.
Taar a megszokott helyen gubbasztott, amikor a hunok csak úgy nyomultak előre az Iszter meg öntötte magából a sok fegyverest. Volt ott kard, lándzsa, íj, nyíl, buzogány, fogas és még ezernyi más öldöklő szerszám.
A hun kürtök messzire elhallatszottak, a csendes éjszakában. Taar is felfigyelt a számára megmenekülést jelentő kürtjelekre. Nagyon gyorsan a római tisztek lovaihoz sietett. Amennyit csak tudott szabadon engedett. Aztán rohant a fegyverrel fölpakolt szekerekhez. Tudta a járást, az nem is volt gond, de az őrök éberen őrizték a hunok megtámadására felpakolt fegyverrakományt. Szegény fiúcskának nem volt mit tenni, minthogy cselhez folyamodjon. A vezér háza falára égő fáklya volt tűzve, ezt megragadta és felgyújtotta a lovak részére elkészített szénakazalt. Kipirulva szaladt szólni az őröknek, hogy gyorsan oltsák el a tüzet, mert átterjed a közeli faházakra is. Lett nagy zűrzavar, aki nem aludt az mind a tűznél dolgozott. Csöbrök, vödrök követték egymást, de a tűz csak nem adta magát. Már két házba is belenyalintott.
A kürtök búgó hangjai egyre közelebbről hallatszottak, de Taaron kívül a hangzavarban, senki sem hallotta. Amíg mindenki a tűzzel volt elfoglalva, addig a kis rabszolga ahány szekeret csak tudott befogott. Amilyen gyorsan tudtak a lovak futni, úgy hajszolta őket a hunok elé.
Már nagyon késő éjszaka volt. A nagy sötétségben a fiúcska nem tudott tájékozódni. A kürtök hangjait is mind távolabbról vélte hallani. Az idő múlásával már a hunok lovai nyerítését is hallania kellett volna. Most már nem volt kétséges, hogy eltévedt. A kis hős nem adta fel, biztatta a lovakat és ügetett a bizonytalanba.
Hajnaltájt Taar körül megfordult a világ. Egyre jobban fázott, a homlokát kiverte a veríték, fájt a feje és szédült. Nem tudta mi történik vele, de elszántsága nem hagyott alább. A nagy hajszában egyszer csak fölborult a szekér, ő szegényke pedig egy szomorúfűzfa lehajló ágai alá gurult. A lovak még egy darabig húzták kerék nélkül a rakományt, aztán csak úgy, mint a többi szekér lovai megálltak pihenni.
Taar érezte, hogy nehéz a teste, nem tud mozdulni és nagyon szomjas. Megpróbált vízért kúszni a közeli patakhoz, de ekkor vért hányt. Egy darabig még a földön kínlódva rángatózott, majd elvesztette az eszméletét.
Keve, a hunok vezére mit sem tudott a kis hős létéről. Vezette seregét a rómaiak ellen, hogy Pannoniát megszerezze. Állatainak kellettek a dús legelők meg a bővizű patakok. Marcinusék és a város lakói már aludtak, amikor a hunok váratlanul megérkeztek. Még az éjjel mindent feldúltak, felégették, az alvó embereket leölték. Másnap Tárnokvölgyében megvívott a két sereg.
A lovak prüszköltek, az emberek nyögtek, kiabáltak, óriási volt a hangzavar. Egykettőre vértócsa lepte a harcmezőt. Hullottak a hun fejek, csakúgy, mint a rómaiak. Sebesültek jajgattak fájdalmukban. Döglött lovak közé próbáltak megbújni, nehogy összetapossák őket. Sok volt a halott, volt akinek a feje hiányzott, keze lába kitépődött. Dúlt a harc, ló és lovas együtt küzdött. Nem lehetett látni melyik csapat áll vesztésre és melyiknek ragyog fel a győzelmi csillaga. Hirtelen a zoltánok a kürtösökkel visszavonulót fújattak. Korántsem azért mert elment a harci kedvük, hanem mert a hunoknak ez volt a harci taktikájuk. A rómaiak azt hitték, hogy az ellenség feladta a harcot, ezért nem is készültek fel az újabb támadásra. A hunok viszont sűrű hadvonalba tömörültek ,rendbe szedték soraikat és teljes erőből nekifutamodtak az utolsó támadásnak. A nyílzáporok olyan sűrűn hullottak az ellenségre, hogy némely halottnak a teste úgy nézett ki mint a sündisznó.
A csatának egykettőre vége lett, a rómaiak eltakarodtak, Pannoniát ezután a hunok birtokolták. Csata után, hun szokás szerint a rovók és kincsőrök ügyelete alatt összeszedték az értékeket, fegyvereket, gazdátlan lovakat. Ahogy a megrakott szekerekkel a táborukba tartottak, egy ménnyi nyergeletlen római lovat találtak békésen legelészni. Nem sokkal távolabb, pedig felborult római szekereket vettek észre. Amikor közelebb mentek megláttak egy fiút, aki római ruhában, hun nyelven nyöszörgött. Senki sem mert közel menni hozzá, mert féltek a csomától, ami a biztos halált jelentette. Összeszedték Taar által szerzett hadizsákmányt és elmentek. Csend és béke honolt a tájon, csak a hollók hangja jelezte a tegnapi csatamezőt.
Taar lázálmában édesanyát szólongatta. Már ismét besötétedett, amikor egy halványan világító fáklya közeledett a fiú felé. A fáklyavivő lekuporodott a beteghez, nem félt a pestistől. nedves gyolccsal borogatta, szájába vizet csepegtetett, szeméből könny csordogált. Ki tudja meddig, hány napig volt ez így, de egy reggel Taar föleszmélt. Nem tudta , hogy álmodik-e, meghalt, vagy él, csak annyit érzett, hogy egy kéz simogatja és egy ismerős hang dúdol egy ismerős dalocskát.
Taar meggyógyult édesanyja karjaiban. Felnőtt korában népét még sok csatában győzelemre vezette. Ezt a történetet a regősök dalba foglalták és még nagyon sokáig regélték amerre csak hunok jártak. A regős dalok már rég feledésbe merültek, de településünk Tárnok, még ma is őrzi a kis hős: Taar nevét.