Talán

„A nagy megpróbáltatások nagy kegyelmeket készítenek elő."

(Szt. Bernát)

I.

Az a nap is úgy kezdődött... Nem, nem pont úgy... Talán az idő. Vagy, hogy már olyan régen nem keltem dél előtt. Mégis volt valami a levegőben. Éreztem valamit a gyomrom táján, amiről először azt hittem, a tegnapi röptében elfogyasztott vacsora kellemetlen következménye. De nem!

Nagy nehezen felkeltem, és fél óra múlva már egy buszon ültem útban a belváros felé. Nyár volt. Nem olyan igazi „nyár", inkább olyan nyár, mintha valójában ősz lenne. Közben megérkezem. Leszállok a buszról, majd elindulok a kórházba. Harminchét éves vagyok, jelenleg munkanélküli, nőtlen, káros szenvedélyektől mentes és rákos. Igen, rákos. Azt mondják gyomor, de nem érdekel. Egyszer úgy is... , meg egyszer mindenki..., meg talán senkit sem érdekel, hogy eggyel több vagy eggyel kevesebb.

Útban a kórházba látok egy koldust. Koszos, elnyűtt ruhában, a két lábát maga alá húzva kuncsorog a jobb lelkű polgárok pár száz forintjáért. Mindennap ott ül ugyanazon a sarkon, mindig ugyanazzal a táblával a nyakában: „gyógyszerre" - na persze vén piás, a Dunát is ki innád. Természetesen ma is, mint mindig, rámosolyodok azzal a „csak kitartás öregfiú, valaki csak megsajnál, és akkor vehetsz piát" mosollyal, de nem adok semmit. Lassan megérkezem. Mikor belépek, mindig az a semmi mással össze nem téveszthető szag, „kórház szag". Valami furcsa érzés kerít hatalmába. Ma már másodjára. Arra a furcsa gyomorcsiklandozó érzésre hasonlít, amit akkor érez az ember, mikor számára ismeretlen helyre téved, vagy ha valami történni fog vele, de még nem tudja, hogy az a valami jó-e vagy rossz. Ilyen érzések kavarognak bennem, amikor végigmegyek a már jól ismert folyosón, vigyázva persze, hogy senkihez és semmihez se érjek hozzá. A hely tele van emberekkel; néhányuk szemmel láthatóan nem százas. Annyi rosszat hall az ember, csak el ne kapjak itt valamit!

Eltelik egy óra, majd még egy. Időközben megtudom, hogy özvegy Kovács Béláné - tisztességben megőszült kisnyugdíjas - második fiát veszítette el rákban a múlt héten, és most a temetésre gyűjt. A gyűjtést Gizike - két székkel mellettem - találta ki, mert az ő Zsuzsija -özv. Kovács Béláné - sosem kérne egy fillért sem senkitől. A váróban sokan adnak pénzt, vagy egy együttérző sóhajt a nemes lelkű barátnénak, kivéve engem. Engem ki sajnál? Nekem ki fog gyűjteni?

„Sem utódja, sem boldog őse..." - kezdeném magamban, de akkor hirtelen szólít a nővér: Gand Alfréd! , mert ez a nevem, ha eddig elfelejtettem volna közölni. Mondjuk a név nem is számít: lehetnék Kovács, Szabó, Kiss vagy Nagy - nekem mind ugyanaz.

Kifelé jövet a kórházból egy pillanatra megállok gondolkodni: Tudtam! Igaz hát? Most? Ilyen váratlanul? Na de mindegy, az élet nem áll meg, megy tovább. Néhányakat magához szólít az Úr, ahogy mondani szokás; mások meg meggyógyulnak. Na de ilyen váratlanul?

Kész, vége! Most, hogy a veszély elmúlt, a rák felszívódott, újra dolgoznom kell, meg szocializálódni, meg mosolyogni, meg kedvesnek lenni, meg segíteni, ha egy banya át akar kelni a zebrán. Élet. Szedd össze magad! Tervezhetetlen az élet, és egyébként is talán így kellett lennie.


II.

Most tél van, biztonsági őrként dolgozom egy bankban. Ha nem látnak, tollat és gémkapcsot csenek, na jó, lopok. Nem mintha bármelyikre is szükségem lenne, de sohasem lehet tudni, minek veszi hasznát az ember. A bankban jó dolgozni. Senki sem kérdez semmit, csak egész nap ülök, és úgy teszek, mintha figyelnék, de talán tényleg figyelek. Nézem az embereket, mindegyik egy külön világ. Részei egy világnak, aminek én sosem voltam része, és talán nem is leszek már. De ki tudja: talán, egyszer...


III.

Nyár. Van egy hét nyári szabadságom, amit muszáj kivennem. Szerdán úgyis osztálytalálkozó. Még nem tudom, hogy elmegyek-e. Állítólag Karcsi ügyvéd, Peti orvos, Lali (mindenre) vállalkozó, Ernő villamosmérnök, és még sorolhatnám a puccosabbnál puccosabb foglalkozásokat. Egyetlen reményem a Vilmos, aki villanyszerelő lett. Talán ő megérti, hogy miért nincs diplomám, családom, életem.

És eljött a szerda. Elhatároztam, ha a fizetések szóba jönnek, másfélszer akkorát mondok, mint valójában keresek, nagyobbat nem merek hazudni.

A találkozó egy kis koszos kajáldában lesz, valahol a parton. Előre elhatároztam, hogy semmi sem fog ízleni; kihúzom a hátamat, mosolygok, és úgy teszek, mintha mindenkinél különb, különc zseni lennék. Ha harminchét évesen nem értél el semmit az életben, és nem akarod, hogy a volt osztálytársaid lúzernek tartsanak, a legjobb, amit az osztálytalálkozón tehetsz, hogy nem jelensz meg. Én nem ezt tettem. Lássuk hát, mi történt velem röpke két óra alatt.

Mikor beléptem, ráléptem a Kati lábára, akin a változatosság kedvéért hosszú szoknya volt. Még mindig egy tehén, de azért barátságosan megöleltük egymást. Tudod, néha az ördögnek is jár egy gyertya. A Vili nem jött el, állítólag valami dolga akadt - na persze. Akivel hosszasabban beszélgettem, az Dani, szemüveges, kordzakós kis tanár-forma ember. Amúgy tényleg tanár, földrajz és történelem szakos, de lehet, hogy matektanár, kit érdekel.

A beszélgetésünk nagy része üres frázisokból állt. A csúcspont, amikor az időjárásról beszéltünk.

Az este nagy élménye a Tündével való találkozás volt. Olyan párbeszéd játszódott le közöttünk, amire lehetetlen úgy visszagondolni, hogy ne dugja az ember a fejét egy párnába. Ő volt a legígéretesebb jövő előtt álló, legkülönlegesebb lány az osztályunkban.

- Szia Tünde! Mi van veled? Rég nem láttalak.

- Ami azt illeti, múltkor találkoztunk; köszöntem is, de te nem vettél észre.

- Úgy sajnálom, tudod sok a gond manapság.

- Nekem nem kell mondanod.

- Hallom van két gyereked...

- Igen, van egy hatéves fiam és egy nyolcéves lányom. A lányom sajnos súlyosan beteg.

- Mennyi van még hátr...akarom mondani, mit mondanak az orvosok?

- Tesssék?

- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet, ilyen érzéketlenül?

- Én nem is úgy ér...

- Téged pénzért kellene mutogatni!

És még hallottam valami olyasmit is, hogy bunkó, de talán azt már csak én képzeltem oda. Tulajdonképpen nem is így játszódott le ez a beszélgetés, de a tartalma megegyezett az általam leírtakkal. A lényeg az, hogy ez a kis incidens elgondolkodtatott, és komolyan fontolóra vettem, hogy megpróbálok a társadalom hasznos, aktív tagjává válni. Másnap, mikor egy boszorka, vagyis egy idős hölgy, át akart kelni a zebrán, úgy döntöttem, hogy segítek neki. Azonban úgy gondoltam, a tett nem elég nemes ahhoz, hogy új életem első pillanataként maradjon meg az univerzum történetében, tehát végül nem tettem semmit. Talán a sarki kéregetőnek kellene valamit adnom. De semmiképpen sem pénzt, mert az olyan érzéketlen.

A szupermarketben csak bevásárlókocsival lehet vásárolni. Gondolom, hogy az ember nehogy csak egy vekni kenyérrel jöjjön ki. Nálam nincs százas, hát várok valakire, aki már befejezte a vásárlást, és két ötvenesért hajlandó odaadni a kocsiját.

- Csak nem nincs százasa?

- Deee.... És már nyújt is egyet. Én két ötvenest adok cserébe, és kimondom azt az általam oly ritkán használt szót: köszönöm. A nőt rögtön felismertem, a Gizike volt a kórházból.

Aztán gyorsan meg is találom, amit keresek: valami erőset, olcsón. Útban a sarok felé jól eső melegséget érzek annak a tudatában, hogy valami jót fogok tenni, ami nekem csak 399 forintomba került. Mikor a bácsi törzshelyére érek, kissé csalódottan veszem észre, hogy ő, akiért legalább négyszáz métert gyalogoltam, nincs sehol. Pár méterre egy nénike - aki van vagy százéves - babot és hímzett terítőt árul. Gondolom, hátha ő tudja, merre a van a bá'.

- Csók'lom! Az idős úr már elment? - kérdezem, s közben a sarok felé mutatok.

- El, szegény, a múlt héten.

- És nem tetszik tudni, mikor jön vissza?

- Ő már nem jön vissza. Mi megyünk utána.

Még váltok néhány mondatot a nénivel. Megveszem a zacskó babját, amit két utcával arrébb bevágok egy kukába, majd otthon megiszom az Öreg italát. Tényleg gyógyszerre kellett neki...


IV.

Utálom a telet! A nadrágom alja mindig vizes, a cipőm átázik, a fűtést nem bírom fizetni - minden télen, kivéve most. Ezen a télen nincs hó, ami esik, az gyorsan elolvad. A fizetésemből telik a fűtésre, és egy héten háromszor még meleg ételt is veszek. Találtam egy kutyát, és úgy gondoltam, befogadom. Na jó, nem úgy igaziból - nem is tudnám hová tenni - de néha viszek neki egy-egy zsömlét. A városban elég jól kiismeri magát, olyan életrevaló típus, aki a jég hátán is megél.

A minap eszembe jutott, mi lenne, ha megnősülnék. Még csak harmincnyolc éves vagyok, még negyven sem. Talán még gyerekeim is lesznek, de először meg kell gyászolnom a kutyámat - elütötték. Milyen furcsa, hogy emberek és állatok ugyanabban a földben nyugszanak. Állatokat eltemetnek, embereket szemetesbe tesznek; állatoknak enni adnak, embereket megtagadnak. Micsoda világ! Talán csak nekem tűnik fel, hogy a világ megfordult? És még én vagyok érzéketlen? Mostanában minden este azért könyörgöm az Úrhoz, hogy legyen értelme az életemnek.


V.

Megint nyár. Olyan furcsa érzéssel ébredtem, mint két éve, mikor megtudtam, hogy nem halok meg olyan hamar, mint hittem. Emlékszem, az orvos kész csodának nevezte, ami velem történt. És én is éreztem, hogy akkor lejárt az időm, de mégis! Valamiért tovább kellett élnem. Tényleg olyan furcsa ez a nap, nem tudom, miért, vagy hogy jelent-e valamit. Talán.


VI.

Az a nap is úgy kezdődött... Nem, nem pont úgy... Talán az idő. Vagy, hogy már olyan régen nem kelt dél előtt. Mégis volt valami a levegőben. Érzett valamit a gyomra táján, amiről először azt hitte, a tegnapi dupla sajtburger kellemetlen következménye, de nem!

Jancsi átlagos hétéves fiú. Neki még az élet egyszerű. Reggel felkel, reggelizik, fogat mos, majd elmegy a suliba, de ma nem. Ma nincs iskola, mert VAKÁCIÓ van.

Jancsi a helyet, ahol élt, mindig egy csodálatos birodalomnak, az Ő birodalmának fogta fel, ám valójában csak egy lepukkant lakótelep volt. De nem akármilyen lakótelep, itt éltek a legjobb fejek a világon! Piroska, Jancsi és Matyi a három jó barát és Jancsi kilencéves nővére, a Juli, aki ma nem érzi jól magát. Valójában mostanában sosincs jól; valami vese analízist, vagy vese dialógust kell kapnia - Jancsi nem emlékszik pontosan, de tudja, hogy valami nagy baj van otthon. Matyi és Piroska Jancsi osztálytársai, már az oviban is mindig együtt lógtak, ezért mindent tudnak egymásról. A Piroska szerint valami banya megátkozta a Julit, és most a Juli addig fog aludni, amíg Harry Potter, vagy egy béka meg nem csókolja. A Matyi szerint a Piroska most is túloz, mint mindig. Matyi szerint is egy banya - mégpedig az egyik tanító néni - volt a tettes, de szerinte elég, ha a Juli száz évig alszik, és utána magától jobban lesz.

- Már fenn vagy, Jancsi? - kérdezte Jancsi anyukája, mikor megpillantotta a tévé előtt ásítozó fiát.

- Iiigeeen, Aaanyu...! Mikor mehetek a Matyiékkal játszani?

- Ebéd után kicsim.

- Hol van az apu?

- Elment a boltba kicsim.

- Milyenek a szemeid? Tiszta piros az egész!

- Mert belement egy kis por, de már jobb.

Jancsi arra gondolt, mostanában biztos nem takarítanak otthon rendesen, mert állandóan por megy vagy az apja, vagy az anyja szemébe.

- Kijöhet ma a Juli?

- Ma még nem kicsim.

- De bemehetek hozzá?

- Inkább most ne keltsd fel, tudod a dialí..., tudod a gyógyítása eléggé kimeríti őt.

- Ééértem.

Ebéd után Jancsi csak úgy száguldott lefelé az emeletek között - a liftet nem használhatta, mert az anyja azt mondta, hogy veszélyes - Jancsi a hetediken, Miklós az ötödiken, Piroska pedig három tömbbel arrébb a földszinten lakott. Ilyenkor játékidőben mindig az ún. „összerajzolt" falnál találkoztak. Az igazság szerint a lakótelep majd minden tömbjének a fala össze volt „grefitizve" - mint ahogy a Piroska egyszer egy nagyobb fiútól hallotta ezt a fura szót, ez a fal azonban különbözött mindenik másiktól. A lényeg, hogy ez volt a szupertitkos búvóhelyük, ahol bár nem lehetett elbújni, mert a Matyi anyja a konyhaablakból pont ide látott, de mégis ez volt a legkedvesebb helyük. Itt beszélték meg titkaikat, kincset ástak, vagy télen hóembert építettek. Mostanában egy rejtélyen dolgoztak, mégpedig a Juliskát - ahogy a Jancsiék nagymamája a Julit hívta - akarták a gonosz varázslattól megszabadítani. Napokon keresztül tervezgették, hogyan kutatják fel a Piroska Tündérkeresztanyját - aki egy játékboltban eladó -, mert talán le tudja venni a rontást a Juliról.

Elsőként Jancsi, majd Piroska érkezett meg. A Matyi késett, ami szokatlan volt, hiszen általában ő már rég itt dekkol, mikorra a többiek megjönnek. Otthon nincs náluk minden rendben, persze a többiek nem említik Matyinak, de tudják, vagy legalább is sejtik, hogy a Matyi szülei nincsenek túl jóban. Az apját állítólag csak a hétvégén láthatja és ma pont szombat van. Így hát várnak.

Kis idő múlva Matyi lélekszakadva rohan hozzájuk, és levegőt alig kapva rebegi, hogy:

- Apa meg anya... beszélték, hogy... a Julinak sürgősen találni kell egy...

- Nyugi, Matyi. Tudjuk, mi kell neki. - mondta ijedten Piroska. Most rögtön el kell indulnunk a Keresztanyuhoz!

- Nem! Szerintem a banyát kell megtalálnunk. - jelentette ki Matyi meggyőződéssel.

- Én döntök, mert az én nővérem, és én azt mondom, hogy el kell mennünk egy tóhoz, ahol majd egy aranyhal segít nekünk.

- Ezt meg honnét szedted? - kérdezte Piroska.

- Hát,.. a tévében volt, hogy vannak olyan,...

- Nem mindegy, hogy honnan szedte? Az ő tesója, azt kell tennünk, amit ő akar.

Végül elindultak a közeli játszótér felé, ahonnan csak kicsit kell menni, és van ott egy szökőkút. Mivel egy tavat sem ismernek a környéken, úgy gondolták, egy szökőkút is megteszi. Jancsinak volt két érméje, amiket mindig magánál hordott. Alapesetben sohasem vált volna meg tőlük, büszke volt rá, hogy neki van pénze, és a többiek ezért tisztelték is őt. A szülei nem is tudtak erről a két érméről, Jancsi nem mondta meg nekik, mert félt, hogy elvennék tőle. Ezeket ő találta a közeli telefonfülkénél. Azt tervezte, hogy autót vagy űrhajót vesz belőle, de a Matyi közölte vele, hogy feleslegesen vesz autót, mert azzal úgysem mehet suliba, az űrhajó meg nem férne el a parkolóban. Most Jancsi elhatározta, hogy bedobja a szökőkútba a vagyonát, csak a testvére gyógyuljon meg. Bár néha bántotta a Julit: hisz ő a kisebb, azt a mesét nézik, amit ő akar, azt játsszák, amihez neki van kedve, mégis szerette őt. Jólesett neki, hogy van valaki, akire mindig számíthat. A játszótéren ma alig volt néhány gyerek. Mindenki bent punnyadt a hűvös szobában, a kinti hőséget csak kevesen tudták elviselni. A Piroskát nem is akarták elengedni ma, de ő ragaszkodott hozzá. Érezte, hogy ma olyan dolog fog történni vele, amit sosem felejt el...

A szökőkút működött, mint rendesen, de egy nyilvánvalóan „álmos" bácsi egy üveget szorongatva feküdt mellette, ezért a gyerekek csak félve merték megközelíteni.

- Álmos a bácsi? -kérdezte Piroska.

- Öh..gggmm...bö!

- Te jó ég! Hiszen ez Gandalf! - csapott hirtelen a felismerés Matyiba. Mire Jancsi és Piroska jobban szemügyre vették az öreget.

- Szerintem csak Vilibá a szomszéd házból! - mondta Jancsi kissé csalódottan.

- Azé MER LINt jobb az idő! -nyögte az öreg.

- Hallottátok ezt? Azt mondta: Merlin! Ő Merlin a varázsló! - rikkantotta boldogan a Piroska - Talán tud nekünk segíteni. Gyerünk Jancsi, add oda neki a pénzt!

- Milyen pízt?- kérdezte az öreg.

- Fogadja hálánk jeléül!

Az öreg dörzsölni kezdte a szemét, majd határozottan felegyenesedett - már amennyire beteg lába engedte - és így szólt:

- Mi a mennydörgős ménkű! Há má kölkök ugrátatnak?! Kik vagy tok ti? Mi végett zavartok tik?

- Mi hosszú utat tettünk meg, hogy egy mágikus lény segítségét kérjük - válaszolta határozottan Matyi.

Az öreg látva, hogy nem akármilyen szemtelen kis csibészekkel van dolga, hanem jólnevelt kis csibészekkel, és mert egyszer régen, nagyon régen, tényleg nagyon régen neki is volt egy ilyen idős fia, belement a játékba.

- Mit kívántok hát tőlem kis takny... no, kis vitízek?

- Szeretnénk, ha a nővérem velünk lehetne!

- Mi baja hát a leányzónak?

- Megátkozták.

- Megátkozták?

- Meg.

- Nem betegsígrő van szó?

- Olyasmi. Gyógyítsa meg a Bácsi!

- Attó tartok, ho' gyógyítani nem 'tok, de tanácsot aztat adhatok. Ha a hegy nem mögy Mohamedhe, a hegy mönik ő hozzája.

- Mégis a Gandalf az...- súgta a Matyi a Jancsinak.

- Milyen hegyhez kéne elmennünk? Mi úgy tudtuk, hogy a Frodó már...

- Nem hegy hö' kell mönni, hanem testvéredhe'. Ha beteg, ott a helyetek möllette.

- Anyáék nem engedik, azt mondják, hogy pihennie kell.

- Hát ha ilyön nagy a baj, nem bűvész, hanem doktor kell nektek.

- Doktor? Én csak Dr. Ötkert ismerem - mondta Piroska.

- Ez egy kis város, itt nincsenek kerületek.

- A Juliskának vannak orvosai, de egyikőjük sem tud rajta segíteni. Nem működik a veséje - rebegte Jancsi, miközben próbálta visszafojtani a könnyeit, de már olyan nagy gombóc gyűlt a torkába, hogy nem bírta tovább.

- Ne sírjá Fiam no! - az öreg megsajnálta a gyerekeket, és leültette őket egy padra. Ő már elvesztett egy gyereket, tudja, milyen fájdalmas tud lenni az élet. Elmesélte, a gyerekeknek a fia történetét, aki alig volt kilencéves, mikor a Teremtő magához szólította. - Sose felejtem el azt a reggölt. Tél vót és nagyon hideg. A Péternek aznap templomba kellett vóna mennie, de a hátát fájlalta. Én összeszidtam, hogy a Nagytiszteletű megin' rosszat gondol rólunk, hogy nem vagyunk jó keresztyének, így hát elment. Tudta a fene ho' nem jön vissza - könnyek törtek elő az öreg szeméből - azt mondotta az orvos, hogy tüdőgyulladása volt. Ha aznap akkor hagyom neki, hogy otthon maradhasson, talán nyugodtabban élnék. Az ember nem mentheti meg a másikat, csak ha van hite és kitartása. Mönnyetek el a templomba, és imádkozzatok a testvíredért, kívánom, hogy gyógyuljon meg, és legyetek boldogok. Az én testvírem tavaly halt meg, koldús botra jutott szegény és a cukorbaj elvitte. Nem voltam mellette, mikor elment, akiket szerettem mind úgy mentek el, hogy nem voltam mellettük... Istenem...! Ami nekem nem adatott meg, adassék meg másoknak!

A gyerekek nem tudták, mit kezdjenek az öreg tanácsával, mert Piroska ugyan rendszeresen jár templomba a szüleivel, de nem a közelbe, mert evangélikus templom csak a város másik végén van. A Matyiék katolikusok, és egyszer emlékszik, hogy ő is volt már templomban, de mivel sokáig nem tud nyugton maradni, őt rendszeresen otthon hagyják vasárnaponként. Ami Jancsit illeti, ő nem tudja, hogy milyen vallású a családja. A szülei sosem beszélnek Istenről, Jancsi még sosem imádkozott.

- Mit tudtok Istenről? - kérdezte Jancsi.

- Hogy nagyon elfoglalt. - felelte Matyi.

- Ő teremtett minden embert a világon és mindenkit egyformán szeret. Az anyuék azt mondják, hogy ő mindig vigyáz ránk, és nem engedi, hogy rossz dolgok történjenek velünk.

- Az én szüleim szerint - kezdte Matyi - Isten mindent lát és mindent hall. Fater szerint a jó gyerekek a Mennyországba, a rosszak meg a Javítóba kerülnek. Anya szokott is nekem mesélni Istenről, elmondta, hogyan teremtette Isten a világot, hogy Ádám és Éva milyen rosszak voltak, meg, hogy árvíz már régen is volt, csak azóta feltalálták a gátakat.

- És Ő tud nekünk segíteni?

- Hát persze, hogy tud, de ahhoz imádkozni kell meg nagyon jónak lenni - mondta Matyi.

A gyerekek nem tudták, mi tévők legyenek, ezért úgy határoztak, hazamennek meglátogatni a Juliskát, de akkor szirénahang csapta meg a fülüket. Nem tudták, hogy mi lehet, de azért kétszer olyan gyorsan mentek hazafelé, mint szoktak.


VII.

Ha furcsa ez a nap, ha nem, nekem akkor is el kell mennem arra a francos címre. Amióta felmondtam a banknál, egy futárcégnél vagyok sofőr. Most valami Kovács Béláné csomagját kell kézbesítenem, az unokájának, Sadúl Mátyásnak. Mi a fen...?


VIII.

Mire Jancsiék hazaértek, már mindenki egy szörnyű autóbalesetről beszélt, ami párszáz méterre történt a lakóteleptől. Állítólag egy ember meg is halt, vagy meg fog halni, mert annyira súlyos az állapota.

Néhány óra múlva csöngött a Jancsiék telefonja. Miután Tünde letette a kagylót, rögtön a Julihoz rohant: - Kicsim készülődj! Be kell mennünk a kórházba. A Juli mégis élni fog...