Tanulság, kitartás,törődés

Évszám
2011
Beküldő
életérzés
Manapság már rabjai lettünk a közösségi oldalaknak. A fiatalok többsége éjjel-nappal bámul egy „világító dobozt”, és pár óra múlva már önmagáról is megfeledkezik,s lassan már, mint egy zombi, úgy néz ki a fejéből.Rabja lettem én is a közösségi oldalaknak, s ez következményekkel járt.Minden nap feszültebb lettem, a családomat, barátaimat hanyagoltam, s, már ha tehettem a nap 24 óráját a gép előtt üldögélve töltöttem.A családommal egyre többet veszekedtem,alig ha pár órát töltöttem velük .A rokonlátogatás, és a jó kis régi családi programok helyett az internetet választottam. Még magam sem értem. A barátaimmal is kezdett elhanyagolódni a kapcsolatunk, ők is az internet rabjai lettek. Ritkák voltak már a régi jó „bandázgatások”. És az helyett maradt a chates beszélgetés.Már nem tudtam kisírni a barátnőm vállán magam, mert egyre kevesebbet találkoztunk. Kétségbeestem. Hiányoztak az ugymond „régi szép idők”. Amikor a 'gyere chatre' helyett gyerünk ki az utcára volt,amikor voltak IGAZI barátságok, és nem a Facebook barátságok,amikor nem minden a lájkokból állt,amikor egy ölelés többet jelentett a kép kommentektől.Amikor az utcán játszottunk, és nem a gép előtt kockultunk?! Hát, igen, azok voltak a régi szép idők. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt, és mindezt megszüntetném, mert elszigetelődtünk, bezárkóztunk, az internet foglyai lettünk. Manapság már nem úgy megy az ismerkedés, hogy összefutunk egy parkban, egy szórakozóhelyen, egy közösségben, hanem közösségi oldalakon.Persze most már elterjed a facebook mánia is, s az ismerkedés ott történik.

Saját történetem hogy egy igen szimpatikusfiatalember megjelölt Facebookon, fogalmam sem volt ki is lehet ő, gondoltam „biztos ismer, csak én nem emlékszem rá”. Teltek a napok,  ő minden bejegyzésemet,minden képemet lájkolta. Aztán bátorságot vett, és rám írt. Persze nem azért jelölt be, mert ismer, hanem azért mert képek alapján ő „belémszeretett”. Még máig sem értem hogy lehet valakibe ily módon beleszeretni. Persze érdeklődtem hogy találkoztunk-e már, ő engem még soha nem látott. De mégis belém szeretett.Ez egy örök titok marad, hogy vajon hogy sikerült neki. Ő látni szeretett volna engem, és hát persze az ország túlsó oldalán lakik. De ő akkor is szeretne eljönni, mert ő mindenáron akar velem találkozni. Én beleegyeztem. Lesz,ami lesz. Eleinte szánalmasnak tűnt a dolog, úgy gondoltam mekkora butaság ez.

Naplóm (részlet) 2011. 01. 03.

      Találkozás egy idegennel

Eljött a nap mikorra ígérte a találkozót,én teljes mértékben felkészültem. Órákat töltöttem el, azzal hogy kiválasszam az alkalomra illő ruhát, aztán órákat töltöttem a fürdőszobában, és többször is újra sminkeltem magam, mire egy „tűrhető” sminket alkottam magamnak. Végre végeztem, s elindultam, mikor esni kezdett az eső. „Ennél jobb már nem is lehetne, jól kezdődik” -mérgelődtem magamban. Odaértem a megbeszélt helyre, a megbeszélt időpontban. Ő sehol. Vártam, vártam. Már teljesen a padlón voltam, s kétségbeesve, csalódottan elindultam hazafelé. „Én buta bedőltem ennek” – sírva mondogattam, bőrig ázva, mire valaki megjelenik a hátam mögött, s rámteríti a kabátját.

-A végén még meg fázol – bájos nevetés kíséretével mondta.

-Köszönöm – félénken motyogtam, s hirtelen mosolyra görbült a szám.

-Barbi, igaz?

-Igen. És elárulod téged, hogy hívnak?

-Én vagyok a „netes srác”- mondta kacagva.

Én csak álltam döbbenten,szavak a számranem jöttek.

Nem akartam elhinni.

- Hát te hogy hogy itt? Én vártalak de nemjöttél. Azt hittem, hogy csak átversz.- mondtam dadogva.
- Sajnálom, csak dugóba kerültem.

Beszélgettünk önfeledten, s egyikünket sem zavarta az eső. Megfeledkeztünk mindenről, az egész világról, ott, abban a pillanatban, csak ő meg én voltam. Semmi más nemérdekelt. Elcsattant az első csók, még magam sem értem hogy hogy, de igen, első látásra beleszerettem, annak ellenére, hogy butaságnak tartottam az egészet. Azt gondoltam az ilyenféle netesszerelemnek sosincs értelme. De Igen. Még máig is együtt vagyunk. Képes volt a kedvemért a közelbe költözni, új életet kezdeni, és otthagyni a barátait,családját. Már annyira megszerettem, hogy nem tudnám elképzelni nélküle az életem. Happy and lett a vége, a hercegnő megtalálta a hercegét.                                                                     

Talán most már úgy kezdődik egy kapcsolat, vagy egy igaz szerelem, hogy megjelöl,lájkol, ráír chaten, és „Boldogan élnek, míg meg nem halnak”. Azért kicsit hiányzott az egészből az a szokásos „véletlen” összefutás. Eltűnnek a romantikus első randik. Belekell törődnünk, haladunk a korral. Manapság már nem úgy fejezzük ki, hogy szeretünk valakit, hogy elmondjuk neki, vagy épp elég egy ölelés is, egy kis törődés, hanem idétlen kis virtuális szívecskéket küldünk, öleléseket, puszikat és még sorolhatnám.

Megváltoztam, átgondoltam hogy ez így nem jó nekem.Buzdítom a barátaimat is, hogy kicsit szakadjanak el a géptől, és menjünk szórakozni. Megint minden a régi, sőt, most már jobban odafigyelek rájuk, észreveszem, ha baj van, meghallgatom őket, s nem csak a magam gondjaival törődőm. Ha segítség kell, ott vagyok, ha csak annyi kell,hogy valaki legyen mellettük, én ott vagyok, s csendben vagyok, hallgatok. A családommal is jobban elvagyok, már heti szinten megyünk családi programra,többet vagyunk együtt, megszűnt a feszültség is. Nagyobb változáson estem túl.Sokkal érzékenyebb lettem, mióta átestem azon az időszakon, mikor a számítógép rabja voltam.Minden fiatal képes lenne újra önmaga lenni, csak akarni kell, és előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy mit vesztenek.
Most vegyük a testvérem példáját. Visszahúzódó, félénk, s szótlan.Nem tud kibontakozni társaságokban, alig barátkozik. Majdnem mindig morcos, néha-néha bedobok egy kis viccet, hogy nevetni lássam. Elviszem mindenhova magammal, az én baráti társaságomba, hogy talán majd ott kicsit kibontakozik. Nagyon kedvesek, és megértők vele, nem kerülik, beszélgetnek vele, de olyan mintha magukkal beszélgetnének.Egyszerűen egy pár szót is harapófogóval kell kihúzni belőle. Hihetetlen. Én mindent megteszek érte, csak hogy egy kicsit is boldogabbnak lássam. Neki pont jól jön az internet. Azt vettem észre, hogy ott jobban kit tud bontakozni, elbeszélget másokkal, tevékenykedik,és mosolyog. Ennek örülnöm kéne, de nem tudok. Legaláb blátom kicsit mosolyogni, van pár pillanata mikor „jól érzi magát”, de ennek előbb utóbb vége lesz. Ez nem mehet így tovább. A szívem megszakad, mikor csak ránézek.Borzasztó érzés belegondolni, hogy milyen lehet az élete, egy-két baráttal,akik nem mindig vannak vele, nem törődnek vele,s magányos. De az még borzasztóbb, hogy próbálok ellene tenni, de nem sikerül. Ő azt állítja, hogy neki így jó, de tudom, látszik, rajta hogy ez nem így van. Minden erőmmel azon leszek,hogy segítsek neki. Hogy megmutassam neki az életérzetet, hogy mi az igazi vidámság, a móka a kacagás. Mindent megteszek érte.