Lehetne ő akár a karácsonyi, vagy pünkösdi, vagy szülinapi, esetleg névnapi nyúl is, de ő ezt választotta. Már amikor megszületett, az apukája és anyukája is mindjárt tudta, hogy ha felnő nem lehet más a fehér bundás, mosolygós, egyetlen gyermekükből, mint húsvéti nyúl. Onnan lehetett ezt tudni, hogy Húsvét hétfőn látta meg a napvilágot, fehér volt a bundája, és minden télen a tavaszt várta.
…Bár még messze van a húsvét, Tapli mégis úgy döntött, hogy kipróbálja milyen idegen embereknek a házához menni, és elárulni nekik, ki is ő valójában. Hogyha eljön a húsvét és bekopog hozzájuk, ne érezze senki sem kellemetlenül magát. Rövid időre fontolóra vette a tervét, hisz könnyen azt hihetik, hogy meghozta a tavaszt, de aztán azt gondolta, hogy majd úgyis elmagyarázza jövetele okát, így hát nekiindult.
- Van egy kisfiú, Csibészkének hívják, és rögtön a legelső házban lakik. Vele kellene kezdenem! - gondolkodott hangosan a nyúl miközben ballagott. Épp a nagy tölgy mellet haladt el, mikor Bögle úr, a bagoly sejtelmes huhogós hangján így szólt:
- Nagyon-nagyon vigyázz Csibészkével! - majd kimeresztette szemeit és huhogott egy óriásit…
Mintha meg sem hallotta volna, Tapli ugrált tovább. - Őt bizony nem tántorítja el semmiféle rosszindulatú huhogás! -ekkor Kárrogi, a fekete varjú éles károgással kiáltott utána:
- Kárr, kár érted, szereti a nyulakat…..megenni, és ijesztő mekkora fogai vannak, kárr érted! -és ott körözött felette, eltakarva fekete szárny-köpenyével a bátorító napsugarat.
- Kárr, nyulat eszik, kárr!… -károgta tovább Kárrogi a távolodó nyúl után.
Tapli tovább bandukolt a legelső ház felé. Bármennyire is úgy látszott, hogy délcegen lépdel, valójában úgy érezte rögtön bebújna inkább valamelyik útba eső bokor alá. Rémes gondolatai támadtak – a mi Taplink mi tagadás bizony félt. Különösen attól a pillanattól, amikor majd meg fogják enni.
- Vajon reggeli lesz belőlem, ebéd, esetleg vacsora, vagy csak uzsonnának lennék jó? Egyáltalán milyen érzés, amikor megkóstolnak? Biztosan fáj, hisz mikor játékból magamba haraptam az sem volt kellemes érzés. Bárcsak lettem volna a világhírű Brunó bűvésznyula, akkor nem ennének meg! De ki tudhatta ezt? És még nem is éltem igazán! De ha térden állva könyörgök neki az életemért, és sírok is, nem, inkább bömbölök, az talán megenyhíti. Végem van, megsóznak és megfőznek…. -így gondolkodva csak ment-mendegélt Tapli, miközben egyre közelebb ért Csibészke házához. Most már lógott a füle, az orra, de még a keze is, igazából mindene lógott és esze ágában sem volt kihúzni magát, még ha otthon folyton figyelmeztetik is a szülei a hanyag testtartásáért. Már úgyis minden mindegy, hamarosan megeszik.
….hirtelen beleütközött valami nagy barna dologba, ami nem akart moccani. Kitartóan az útjában állt. De Tapli fel sem nézett, csak állt a nagy barna dolog előtt. - Nekem már úgyis minden mindegy! –gondolta.
- De vissza is fordulhatnék, vagy kihagyhatnám Csibészke házát!…-jutott eszébe hirtelen, hogy van választása, még kitanulhat más szakmát, nem muszáj feláldoznia magát.
Abban a pillanatban vele szemben a nagy barna valami megmozdult. Egy ajtó volt.
A húsvéti nyúl lassan felnézett, közben a harang is megszólalt valahol távol… –Ebédidő! -kongatta egyhangúan és egészen messze felváltva huhogást, majd károgást is lehetett hallani.
Tapli behunyta a szemét - Talán így könnyebb lesz, gyorsan túl leszek rajta! –majd várt és egyre csak várt…., de csak nem történt semmi.
Nem bírta tovább, kinyitotta a szemeit.
Egy kedves szempár szegeződött rá.
- Csukva van a szája! Ki tudja, talán még fontolgatja magában, hogyan is egyen meg? - figyelte gyanakvóan Tapli a ránézésre nagyon aranyos gyereket vele szemben.
- Szia!- köszönt rá Csibészke Taplira és kinyújtotta a jobb kezét is.
- Biztos be akarsz rántani, nem vagyok ám buta, nagyon átlátszó trükk! –miközben Tapli ezt mondta próbált lassan hátrálni. – Ha elérem az erdő szélét ott már el tudok rejtőzni –gondolta magában és tett egy újabb lépést hátra. Aztán még egyet és még egyet….
Csak a kezére nem figyelt, mert ebben a pillanatban erős szorítást érzett. Csibészke kezet fogott vele.
- Buta vagyok! -szaladt ki a húsvéti nyúl száján.
- Csibészke vagyok! -mutatkozott be a kisfiú.
- Tudom, de kérlek ne húzzad az időt, már kongatott a harang is, egyél meg ebédre, ne várjunk vacsoráig! -válaszolt rá Tapli.
- Illene bemutatkoznod! – figyelmeztette Csibészke még mindig mosolyogva nézve a fehér nyulat.
- Én csak azoknak árulom el a nevem, akik nem akarnak megenni. Hallottam Bögle úrtól és Kárrogitól, hogy te meg fogsz enni.
Olyan hangosan kezdett el nevetni Csibészke, hogy egészen az erdő széléig elhallatszott.
A nagy tölgy tetején a varjú, és a bagoly elhallgattak – már nem huhogtak és károgtak.
- Ha tudni szeretnéd Tapli vagyok, a húsvéti nyúl, és csak azért jöttem, hogy megmondjam, majd még Húsvét hétfőn is tiszteletemet teszem itt.
Erre Csibészke még jobban nevetett…, oly sokáig, hogy végül már a hasát fogta a nevetéstől.
- Egyáltalán nem vicces, és nem illik így!....-, de nem tudott ennél többet makogni Tapli, mert valahogy rá is átragadt a nevetés. Fülig ért a szája úgy nevetett ő is.
Kezdett beesteledni mire abba tudták hagyni végre a nevetést, és Csibészke sajgó arccal ennyit mondott:
- Várlak Húsvét hétfőn Tapli! Mióta beköszöntött a tél nem volt ilyen vidám napom. Még hogy én megenni téged?…
- Nem akarsz megenni? -furcsállotta Tapli és most ő kezdte a nevetést. Erre persze Csibészke is belekezdett a hahotába, még a búcsúzkodáskor sem tudták abbahagyni, pedig az általában szomorú.
Tapli boldogan ugrált hazafelé. Útközben elhaladt a két vészmadár mellett is, akik nem hittek a szemüknek, de fittyet sem hányva rájuk ő csak ment tovább.
Amint hazaért lefeküdt a pihe-puha ágyába és arra az elhatározásra jutott, hogy soha többé nem hisz a pletykáknak. Bátrabb lesz, sőt nem választ másik szakmát sem.
Persze nem várta meg Tapli a Húsvét hétfőt, mindjárt másnap visszament Csibészkéhez, akivel azóta is a legjobb barátok….