Évszám
2012
Beküldő
Roniusz
Mottó:
„Soha nincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják!”
K. vállát nyomta a nehéz táska. Ez még csak a második hét, hogy egyedül jár haza az iskolából, nem szokta meg az önállóságot. A hosszabb úton ment a folyóparti sétány mellett, azt jobban szerette, de ismét elszámította az erejét, a súlyos tankönyveket már alig bírta cipelni. Úgy döntött leül egy padra megpihenni egy kicsit, hiszen idejéből kitelik, van még jó fél órája bámészkodásra.
Lehuppant a legközelebbi széles padra, ami elég közel volt a parthoz, hogy lássa a vizet, de a sétány fái még árnyékot vetettek rá. A pad előtt galambok csipegették a fák magvait, lábával megpróbálta elhessegetni őket, de túl kicsi volt hozzá, hogy a méretesre hízott városi madarak komolyan vegyék, épp csak odébb tipegtek egy kicsit.
Bánatosan vette tudomásul a tényt, hogy vállalkozása kudarcba fulladt, de nem volt mit tenni. Előkotorta táskájából reggelije maradékát, és nekilátott befalni. Ebéd előtt épp jó lesz, és édesanyja sem bosszankodik majd, hogy megint meghagyta a szendvicsét. Hátra dőlt a padon, lábát kényelmesen lóbálta, és apró kenyérmorzsákat csipegetett a galambok elé. A gonosz lények, akik nem akartak engedelmeskedni akaratának, most vidáman szemezgették a falatokat, melyeket eléjük vetett.
- Lám-lám, hát így is lehet? Ellenségből barátok! – szólalt meg egy hang a pad túlsó végén.
K. összerezzent. Elég szórakozott gyerek volt, sokszor ment el valami nagy és izgalmas mellett anélkül, hogy észrevette volna, annyira belemerült gondolataiba, de a hang nem a távolból jött, hanem arról a nem túl nagy padról, melyen már egy jó darabja időzött, mégsem vette észre hogy más is van ott rajta kívül.
- Tessék? – kérdezte ijedten.
- Hát a galambok, az imént még fel akartad rúgni őket, most pedig a tenyeredből esznek, ha nem szólok közbe, tán még haza is édesgetsz egyet házi kedvencnek.
A pad azon része, ahonnan a hang jött teljesen az árnyékba burkolódzott. K. szemébe belesütött a nap, ahogy oda nézett, de gyorsan megszokta az erős fényt. Egy idősebb bácsikát pillantott meg. Kopott kabátján át, ezer sebből vérzett a bélés. Nadrágja foltozott, cipőjén apró lyukak jelezték, hogy már megszolgálták az idejüket.
K. ismerte az alakot. A sétányon és a belvárosi parkban szokta etetni a madarakat, és a kóbor kutyákat. Néha a szemétbe dőlve lehetett látni. K. úgy gondolta az állatoknak keres élelmet, de lehet hogy magának is hagyott belőle.
Az ismeretlen arcát sűrű szakáll fedte, de haja frissen vágott volt, rövid és koromfekete, egy-két ősz hajszállal megbolondítva. Szappanszagot árasztott magából, amiről K-nak a nagymamája jutott eszébe.
Akinek szappan szaga van és szereti az állatokat nem lehet annyira rossz ember – gondolta – így nem futott el. Habár „idegenekkel nem állunk szóba” állt a mondás képzeletbeli törvényköve fedőlapján, „ajtót meg nem nyitunk nekik”, az ismeretlen bácsi nem volt idegen, mindenki tudta, hogy kicsoda ő, csak senki sem ismerte.
K-n úrrá lett a gyermeki kíváncsiság, és miközben maradék szendvicsét a galambok elé tépkedte beszélgetésbe elegyedett padtársával.
- Te ki vagy?
- Károly – mondta az öregúr meglepődve a közvetlen és barátságos hangnem –V. Károly.
- Óh, hogy több is van belőletek!
- Biztosan, de nem ezért. Egyszer régen, egy V. Károly nevű ember volt a spanyol és a Habsburg világbirodalom feje. Egy szép napon aztán úgy döntött, hogy elege van a hatalomból, és lemondott. Legalábbis így szól a fáma. Nem tudom mi igaz belőle és mi nem. Nekem megtetszett, amit ez a történet szimbolizál, és a név is elég különleges, hogy magaménak tudjam. Lehettem volna Diocletianus is, de az a név csak nem akart rám ragadni. Az igazi nevem ne kérdezd, azt már rég elmosta az idő.
- Neked is eleged lett a hatalomból, és a gazdagságból? - kérdezte K döbbenten.
- Nem, nem igazán. Én nem önként kerültem erre a padra, ha úgy tetszik, de jobban szeretem ezt gondolni.
- Akkor hogy kerültél ide?
- Legyen elég okulásul annyi, amennyi a példabeszédek könyvében is áll:
„Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint az útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember.”
- Nem biztos, hogy értem, de te tudod. Van családod?
- Van… illetve nincs. Valahol vannak rokonaim, de nem tartom velük a kapcsolatot. A barátait megválogathatja az ember, de a rokonait nem. Azt viszont igen, hogy akar-e érintkezni velük.
- Te nem akarsz?
- Ők nem akarnak, ez az ő döntésük, én pedig tiszteletben tartom.
- És hol laksz?
- Ahol az éjszaka ér.
- Az éjszaka elég nyomasztó tud lenni, ha csak úgy rászakad az emberre. Én nagyon tudok félni.
- Nincs az éjszakában semmi ijesztő. Se egy szobában, se itt kint. Te vagy, ami valóban ijesztő, az elméd, a tiéd és másoké. Mert az elme önmagában képes a poklot mennyé, a mennyet pedig pokollá voltoztatni, ahogy Milton szokta volt mondogatni.
- Jó embernek tűnsz, és még is itt kell élned. Sajnállak érte, nekem úgy tűnik elég szerencsétlen vagy… - mondta K és nagyot sóhajtott.
- Én, miért? Tudod nem az a szegény, akinek csak kevese van, hanem aki többre vágyik, legalábbis Seneca így véli.
- De ha te a szabad ég alatt alszol, akkor hajléktalan vagy, akkor vagy nincs semmid! Nem hiányzik semmi?
- Publilius Syrius azt mondta, és szerintem nagyon helyesen, hogy „a nélkülözőnek sok minden hiányzik, a kapzsinak minden”. Hazudnék, ha azt mondanám nincs semmi, ami hiányzik. Vetett ágy, karosszék, forró esti tea. De több minden van, ami nem hiányzik abból az életből, mint ami igen. Ha választanom kellene, inkább maradnék így szegény, mint gazdag, úgy ahogy voltam. „Lám eddig vak voltam, de most már látok!” – így van a Bibliában is. Az éles látás pedig vagy adomány, vagy komoly ára van. Én megfizettem a magamét, és nem bánom, épp ellenkezőleg!
- Elég szomorú lehetsz – mondta K szintén szomorúan.
- Eleinte az voltam, vigasztalhatatlan! Később aztán, ahogy kezdtem megvilágosulni, észrevenni az életet önnön valójában valahogy egyre vidámabb lettem, hiába volt egyre kevesebbem. A spanyolok azt mondják erre, „ha ég a házad, melegedj a tűznél”, a görögök azt, hogy „táncolni kell, a zene majd megjön hozzá”, hát így vagyok ezzel valahogy én is.
- De mi örömed lehet neked így nincstelenül, magányosan!?
- Oh, sok minden. Például nem háborgat senki, nem fárasztanak felesleges fecsegésükkel az emberek, nem töltöm haszontalan pénzhajhászással az időm, sem azzal, hogy másoknak megfeleljek. Ülök a padomon, etetem a galambjaim, és elmélkedek azon, amit más bölcsek mondtak. Olvasgatok a könyvtárból, eldobott újságokból, ahonnét éppen tudok. „Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” Így mondja Wass Albert.
- Jó, de te akaratod ellenére vagy ott, ahol vagy, egyedül, a szabad ég alatt. Se kutyád, se macskád, ha szegény nem is vagy, én sajnállak ezért.
- Hát így is lehet nézni a dolgokat, de szerencsétlen nem vagyok. Igaz macskám nincs, de kutyám van, nem is egy, ha éppen kedvük tartja meglátogatnak.
- Nem vagy magányos?
- Már miért lennék?
- Mert nincs kihez szólnod.
- Nézz csak körül és láthatod mennyi érző lény van itt, akiknek nagyobb szükségük van a gondoskodásra, mint nekem.
- De ők nem igaziak. Csak állatok, meg növények, ők nem ölelnek át, ha félsz, nem takarnak be, ha fázol.
- Nem, ők nem, de vannak, akik utat mutatnak, ha nagy a sötétség.
- Ebben lehet valami. Arra gondolsz, hogy Isten velünk van.
- Igen, arra is, de ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
- Hát… - K. elgondolkodott, erre nem tudott hirtelen mit felelni - barátaid nincsenek?
- Hívhatjuk őket annak. Elmúlt idők nagy gondolkodói, akik segítenek eldönteni nekem mi a helyes, és mi helytelen. Akik voltak már ennél nagyobb slamasztikában is. Háborúban, és éhínségben, magányban és üldöztetésben. Engem nem üldöznek, nem háborgatnak, nincs-e jobb dolgom, mint nekik volt.
- Ők lehet megérdemelték, nem gondolod?
- Van bárki is a Földön, aki megérdemli, hogy üldözzék, és gyűlöljék.
- A rossz emberek biztosan.
- A rossz emberek? Kik ők?
- Akiket nem szabad beengedni.
- Igen ők megérdemlik. A rosszakaratúak, de gyűlölni akkor sem szabadna senkit.
- Talán igazad van, de mit lehet tudni? A társaim azt mondják, te nem vagy éppen normális – mondta K., mutatóujjával a halántékánál körözve, ezzel is nyomatékosítva a tényt, hogy beszélgető partnerének egy kereke hiányzik.
- Kierkegaard erre azt mondaná: „Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot, a másik, hogy elutasítod az igazságot.” – Ha így érted, talán egy kicsit az vagyonk. Az igazi bolondság és esztelenség azonban Seneca szerint az, hogy túl sokat kívánunk, holott oly kevés fér belénk. Ez alapján mindannyian azok vagyunk.
- Igaza lehet a barátodnak. Ő is itt él a parkban?
- Igen, itt velem, ahogy még sokan mások – mosolygott V. Károly.
- Mások, kik?
- Akiket eddig is oly sokszor emlegettem. Kierkegaardtól Senecán át, Arisztotelészig.
- De ők csak a képzeletedben vannak, már rég nem is élnek.
- Óh, dehogynem, és ha igazán figyelsz, meghallod, amit bölcsen súgnak neked.
K. mélyen maga elé meredt, két kezébe helyezte fejét, úgy gondolkodott ezen hosszú percekig. A magány, mely oly félelmetes ellenséggént tornyosult előtte, az egyedüllét egyszerre érdekes lehetőséggé szelídült. Gondolataiból V. Károly zökkentette ki, aki egyszer csak felállt, kezet rázott K-val, majd ahogyan a semmiből feltűnt, olyan hirtelen el is viharzott.
- Az Ég áldjon fiatal barátom, és ne feledd mit mondott Albert Schweitzer „ A jövő nem fogja jóvátenni, amit te a jelenben elmulasztasz” – mondta, miközben távozott.
K. még egy ideig ült a padon és tovább elmélkedett arról, amit V. Károly mondott neki, majd hirtelen a fejéhez kapott és rohanni kezdett. Eleinte nem tudta melyik irányba fusson új barátja felé, vagy hazafelé. Késésben volt, az idő gyorsan elszállt, így az utóbbit választotta. Még sok mindent akart kérdezni a furcsa szerzettől, aki már nem volt teljesen idegen számára, úgy gondolta, majd legközelebb. Nem volt azonban legközelebb. K. sosem látta viszont V. Károlyt, ahogy más sem, legalábbis abban a városban, abban a ligetben biztosan nem. K sokat bánkódott az elszalasztott lehetőség miatt, de egyben biztos volt, bárhol is legyen az idős úr, biztosan nincs egyedül.
„Soha nincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják!”
K. vállát nyomta a nehéz táska. Ez még csak a második hét, hogy egyedül jár haza az iskolából, nem szokta meg az önállóságot. A hosszabb úton ment a folyóparti sétány mellett, azt jobban szerette, de ismét elszámította az erejét, a súlyos tankönyveket már alig bírta cipelni. Úgy döntött leül egy padra megpihenni egy kicsit, hiszen idejéből kitelik, van még jó fél órája bámészkodásra.
Lehuppant a legközelebbi széles padra, ami elég közel volt a parthoz, hogy lássa a vizet, de a sétány fái még árnyékot vetettek rá. A pad előtt galambok csipegették a fák magvait, lábával megpróbálta elhessegetni őket, de túl kicsi volt hozzá, hogy a méretesre hízott városi madarak komolyan vegyék, épp csak odébb tipegtek egy kicsit.
Bánatosan vette tudomásul a tényt, hogy vállalkozása kudarcba fulladt, de nem volt mit tenni. Előkotorta táskájából reggelije maradékát, és nekilátott befalni. Ebéd előtt épp jó lesz, és édesanyja sem bosszankodik majd, hogy megint meghagyta a szendvicsét. Hátra dőlt a padon, lábát kényelmesen lóbálta, és apró kenyérmorzsákat csipegetett a galambok elé. A gonosz lények, akik nem akartak engedelmeskedni akaratának, most vidáman szemezgették a falatokat, melyeket eléjük vetett.
- Lám-lám, hát így is lehet? Ellenségből barátok! – szólalt meg egy hang a pad túlsó végén.
K. összerezzent. Elég szórakozott gyerek volt, sokszor ment el valami nagy és izgalmas mellett anélkül, hogy észrevette volna, annyira belemerült gondolataiba, de a hang nem a távolból jött, hanem arról a nem túl nagy padról, melyen már egy jó darabja időzött, mégsem vette észre hogy más is van ott rajta kívül.
- Tessék? – kérdezte ijedten.
- Hát a galambok, az imént még fel akartad rúgni őket, most pedig a tenyeredből esznek, ha nem szólok közbe, tán még haza is édesgetsz egyet házi kedvencnek.
A pad azon része, ahonnan a hang jött teljesen az árnyékba burkolódzott. K. szemébe belesütött a nap, ahogy oda nézett, de gyorsan megszokta az erős fényt. Egy idősebb bácsikát pillantott meg. Kopott kabátján át, ezer sebből vérzett a bélés. Nadrágja foltozott, cipőjén apró lyukak jelezték, hogy már megszolgálták az idejüket.
K. ismerte az alakot. A sétányon és a belvárosi parkban szokta etetni a madarakat, és a kóbor kutyákat. Néha a szemétbe dőlve lehetett látni. K. úgy gondolta az állatoknak keres élelmet, de lehet hogy magának is hagyott belőle.
Az ismeretlen arcát sűrű szakáll fedte, de haja frissen vágott volt, rövid és koromfekete, egy-két ősz hajszállal megbolondítva. Szappanszagot árasztott magából, amiről K-nak a nagymamája jutott eszébe.
Akinek szappan szaga van és szereti az állatokat nem lehet annyira rossz ember – gondolta – így nem futott el. Habár „idegenekkel nem állunk szóba” állt a mondás képzeletbeli törvényköve fedőlapján, „ajtót meg nem nyitunk nekik”, az ismeretlen bácsi nem volt idegen, mindenki tudta, hogy kicsoda ő, csak senki sem ismerte.
K-n úrrá lett a gyermeki kíváncsiság, és miközben maradék szendvicsét a galambok elé tépkedte beszélgetésbe elegyedett padtársával.
- Te ki vagy?
- Károly – mondta az öregúr meglepődve a közvetlen és barátságos hangnem –V. Károly.
- Óh, hogy több is van belőletek!
- Biztosan, de nem ezért. Egyszer régen, egy V. Károly nevű ember volt a spanyol és a Habsburg világbirodalom feje. Egy szép napon aztán úgy döntött, hogy elege van a hatalomból, és lemondott. Legalábbis így szól a fáma. Nem tudom mi igaz belőle és mi nem. Nekem megtetszett, amit ez a történet szimbolizál, és a név is elég különleges, hogy magaménak tudjam. Lehettem volna Diocletianus is, de az a név csak nem akart rám ragadni. Az igazi nevem ne kérdezd, azt már rég elmosta az idő.
- Neked is eleged lett a hatalomból, és a gazdagságból? - kérdezte K döbbenten.
- Nem, nem igazán. Én nem önként kerültem erre a padra, ha úgy tetszik, de jobban szeretem ezt gondolni.
- Akkor hogy kerültél ide?
- Legyen elég okulásul annyi, amennyi a példabeszédek könyvében is áll:
„Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint az útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember.”
- Nem biztos, hogy értem, de te tudod. Van családod?
- Van… illetve nincs. Valahol vannak rokonaim, de nem tartom velük a kapcsolatot. A barátait megválogathatja az ember, de a rokonait nem. Azt viszont igen, hogy akar-e érintkezni velük.
- Te nem akarsz?
- Ők nem akarnak, ez az ő döntésük, én pedig tiszteletben tartom.
- És hol laksz?
- Ahol az éjszaka ér.
- Az éjszaka elég nyomasztó tud lenni, ha csak úgy rászakad az emberre. Én nagyon tudok félni.
- Nincs az éjszakában semmi ijesztő. Se egy szobában, se itt kint. Te vagy, ami valóban ijesztő, az elméd, a tiéd és másoké. Mert az elme önmagában képes a poklot mennyé, a mennyet pedig pokollá voltoztatni, ahogy Milton szokta volt mondogatni.
- Jó embernek tűnsz, és még is itt kell élned. Sajnállak érte, nekem úgy tűnik elég szerencsétlen vagy… - mondta K és nagyot sóhajtott.
- Én, miért? Tudod nem az a szegény, akinek csak kevese van, hanem aki többre vágyik, legalábbis Seneca így véli.
- De ha te a szabad ég alatt alszol, akkor hajléktalan vagy, akkor vagy nincs semmid! Nem hiányzik semmi?
- Publilius Syrius azt mondta, és szerintem nagyon helyesen, hogy „a nélkülözőnek sok minden hiányzik, a kapzsinak minden”. Hazudnék, ha azt mondanám nincs semmi, ami hiányzik. Vetett ágy, karosszék, forró esti tea. De több minden van, ami nem hiányzik abból az életből, mint ami igen. Ha választanom kellene, inkább maradnék így szegény, mint gazdag, úgy ahogy voltam. „Lám eddig vak voltam, de most már látok!” – így van a Bibliában is. Az éles látás pedig vagy adomány, vagy komoly ára van. Én megfizettem a magamét, és nem bánom, épp ellenkezőleg!
- Elég szomorú lehetsz – mondta K szintén szomorúan.
- Eleinte az voltam, vigasztalhatatlan! Később aztán, ahogy kezdtem megvilágosulni, észrevenni az életet önnön valójában valahogy egyre vidámabb lettem, hiába volt egyre kevesebbem. A spanyolok azt mondják erre, „ha ég a házad, melegedj a tűznél”, a görögök azt, hogy „táncolni kell, a zene majd megjön hozzá”, hát így vagyok ezzel valahogy én is.
- De mi örömed lehet neked így nincstelenül, magányosan!?
- Oh, sok minden. Például nem háborgat senki, nem fárasztanak felesleges fecsegésükkel az emberek, nem töltöm haszontalan pénzhajhászással az időm, sem azzal, hogy másoknak megfeleljek. Ülök a padomon, etetem a galambjaim, és elmélkedek azon, amit más bölcsek mondtak. Olvasgatok a könyvtárból, eldobott újságokból, ahonnét éppen tudok. „Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” Így mondja Wass Albert.
- Jó, de te akaratod ellenére vagy ott, ahol vagy, egyedül, a szabad ég alatt. Se kutyád, se macskád, ha szegény nem is vagy, én sajnállak ezért.
- Hát így is lehet nézni a dolgokat, de szerencsétlen nem vagyok. Igaz macskám nincs, de kutyám van, nem is egy, ha éppen kedvük tartja meglátogatnak.
- Nem vagy magányos?
- Már miért lennék?
- Mert nincs kihez szólnod.
- Nézz csak körül és láthatod mennyi érző lény van itt, akiknek nagyobb szükségük van a gondoskodásra, mint nekem.
- De ők nem igaziak. Csak állatok, meg növények, ők nem ölelnek át, ha félsz, nem takarnak be, ha fázol.
- Nem, ők nem, de vannak, akik utat mutatnak, ha nagy a sötétség.
- Ebben lehet valami. Arra gondolsz, hogy Isten velünk van.
- Igen, arra is, de ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
- Hát… - K. elgondolkodott, erre nem tudott hirtelen mit felelni - barátaid nincsenek?
- Hívhatjuk őket annak. Elmúlt idők nagy gondolkodói, akik segítenek eldönteni nekem mi a helyes, és mi helytelen. Akik voltak már ennél nagyobb slamasztikában is. Háborúban, és éhínségben, magányban és üldöztetésben. Engem nem üldöznek, nem háborgatnak, nincs-e jobb dolgom, mint nekik volt.
- Ők lehet megérdemelték, nem gondolod?
- Van bárki is a Földön, aki megérdemli, hogy üldözzék, és gyűlöljék.
- A rossz emberek biztosan.
- A rossz emberek? Kik ők?
- Akiket nem szabad beengedni.
- Igen ők megérdemlik. A rosszakaratúak, de gyűlölni akkor sem szabadna senkit.
- Talán igazad van, de mit lehet tudni? A társaim azt mondják, te nem vagy éppen normális – mondta K., mutatóujjával a halántékánál körözve, ezzel is nyomatékosítva a tényt, hogy beszélgető partnerének egy kereke hiányzik.
- Kierkegaard erre azt mondaná: „Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot, a másik, hogy elutasítod az igazságot.” – Ha így érted, talán egy kicsit az vagyonk. Az igazi bolondság és esztelenség azonban Seneca szerint az, hogy túl sokat kívánunk, holott oly kevés fér belénk. Ez alapján mindannyian azok vagyunk.
- Igaza lehet a barátodnak. Ő is itt él a parkban?
- Igen, itt velem, ahogy még sokan mások – mosolygott V. Károly.
- Mások, kik?
- Akiket eddig is oly sokszor emlegettem. Kierkegaardtól Senecán át, Arisztotelészig.
- De ők csak a képzeletedben vannak, már rég nem is élnek.
- Óh, dehogynem, és ha igazán figyelsz, meghallod, amit bölcsen súgnak neked.
K. mélyen maga elé meredt, két kezébe helyezte fejét, úgy gondolkodott ezen hosszú percekig. A magány, mely oly félelmetes ellenséggént tornyosult előtte, az egyedüllét egyszerre érdekes lehetőséggé szelídült. Gondolataiból V. Károly zökkentette ki, aki egyszer csak felállt, kezet rázott K-val, majd ahogyan a semmiből feltűnt, olyan hirtelen el is viharzott.
- Az Ég áldjon fiatal barátom, és ne feledd mit mondott Albert Schweitzer „ A jövő nem fogja jóvátenni, amit te a jelenben elmulasztasz” – mondta, miközben távozott.
K. még egy ideig ült a padon és tovább elmélkedett arról, amit V. Károly mondott neki, majd hirtelen a fejéhez kapott és rohanni kezdett. Eleinte nem tudta melyik irányba fusson új barátja felé, vagy hazafelé. Késésben volt, az idő gyorsan elszállt, így az utóbbit választotta. Még sok mindent akart kérdezni a furcsa szerzettől, aki már nem volt teljesen idegen számára, úgy gondolta, majd legközelebb. Nem volt azonban legközelebb. K. sosem látta viszont V. Károlyt, ahogy más sem, legalábbis abban a városban, abban a ligetben biztosan nem. K sokat bánkódott az elszalasztott lehetőség miatt, de egyben biztos volt, bárhol is legyen az idős úr, biztosan nincs egyedül.