Hahó, én is létezek! Csak ezt sajnos te nem látod. Hozzád beszélek, figyelj már rám! Igen, hozzád. Miért nem tudsz velem is úgy viselkedni, mint vele? Mit tettem? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Nem látod? Már nem vagyok az, aki régen voltam!
Nem az én döntésem volt, hogy létezzek! Engem senki sem kérdezett meg... lenni vagy nem lenni? De te, Te döntöttél hejettem. Te vagy a hibás! Igen, te! Mert te adtál életet nekem! Miattad vagyok és leszek valaki! Leszek, igen, leszek valaki! De már nem sokáig...
Itt vagyok nap mint nap, ugyanabban a házban élünk, ugyanazt a levegőt szívjuk. Sőt, ugyanazokat a géneket hordozom, mint te!
Érted? Én már nem bírom ezt az állapotot. Kérlek, fogadj már el!
Sajog mindenem, érzem, hogy darabjaimra hullok, amikor levegőnek nézel, amikor áttekintel rajtam. Csak tudd, elegem van, lázadok. Ez most egy lázadás, mely ellened szól, miattad született meg.
Tudod, ez vicces... Pont most jutottak eszembe, a múltkor elhangzott szavaid: „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk. Mert a harag és a fájdalom atombombaként pusztít. Ha egyszer uralmuk alá kerítenek, többé nincs visszaút... Kitör és söpör. Tör, ront, megsebez, de nem csak téged, hanem minket is..."
És hát mit mondjak... Igazad volt. Most az egyszer te is mondtál valami okosat.
Mégis hiányzol! És ez fáj a legjobban. Ez az érzés lassan belülről teljesen felemészt. Félek! Ó, jaj, miért nem vagy most itt? Félek, hogy butaságot csinálok. Senki sincs mellettem, egyedül vagyok a sötétben, mely mint egy védőburok fonódik rám és nem találom a kiutat!
Lélegezz!
Nem bírok, a víz a fejem fölött már rég becsukódott és nem enged, fogva tart rejtélyes birodalmában, kínoz, nem könyörül.
Fulladozok... Meg fogok halni. Nem, lélegezz! Tíz kicsi lélegzet... egy, kettő, három... Istenem, ez nekem nem megy! Könyörülj rajtam! Ne hagyj el te is! Kérlek!
Rettegek. Érzem már, ahogy a víz ellepi a torkomat, hamarosan behatol a tüdőmbe, s aztán.... Hurrikánként kap utánam a halál maró karmokkal, szét tép, megfoszt mindentől és mindenkitől, cafatokra marcangol, és senki sem fogja megtalálni megtört testemet. Senki nem fog hiányolni, nem fognak betakarni, hogy nehogy megfázzak. Itt, az óceán mélyén haleledellé válok és eltűnök, megsemmisülök örökre.
S akkor már nem leszek. Tovaszállok, s te ezt észre sem veszed. Elrepülök e földről, s nem fog emlékezni rám senki. Csak egy voltam a sok közül.
De te örökre tudni fogod, hogy ki voltam. Nem csak az elmédben vagyok, a szívedbe is beleégtem. Beléd véstem magam.
S majd, ha üres sírom előtt állsz, vadvirágokkal a kezedben, egy utolsót sikoltok. A holtak dermesztő sikolyát fogod hallani, de te tudni fogod, hogy én vagyok az. Igen, tudni fogod, fel fogsz ismerni, mert ez a mondat mindig, örökkön-örökké sajgó szívemből szólt, szól és szólni fog: Te vagy a hibás!