„Változz, mint a víz,
Vagy ha tűz vagy,
Hát légy szabad."
A változásról lesz most szó, és nem lesz könnyű egy ilyen gigantikus, mindent átható dolgot 10.000 karakterbe gyömöszölni. Ezért a téma komolyságát, és nehézségét tekintve mellőzöm az irodalmi talányokat (már amennyire lehetséges a belső változást szigorú mederben tartani, az elme szárnyalása nélkül). Nem bújtatom sem novellába, sem regénybe. Csak hagyom, hogy a változás magától terüljön el ezeken az üres lapokon. Hagyom, had árasszák el, had változtassák meg ezek a mondatok a papír fehérségét, mint a tűz, ami eltolja magától a sötétet, hogy egy időre megváltoztassa az éjszakát, megvilágítva a köré gyűlő emberek arcát.
A legtöbb ember változtatni akar számukra fontos dolgokon.
Olyan dolgokon, amiket elromlottnak, vagy hibásnak vélnek maguk körül, vagy éppen (inkább) önmagukban, mert az élet szerteágazó ösvényein olykor-olykor megbotlik a láb, és elvész az egyensúly. Sokszor már azt sem tudjuk, hogy min is kellene változtatni.
Teljesen mindegy mivel vagyunk képtelenek kibékülni.
A testünkkel, a lelkünkkel, vagy a szellemünkkel. Valami mindenképpen hibásnak tűnik, és kétségbeesésünktől vezérelve keresünk valami biztos és változatlan bármit, ami valójában nincs. Mert ha lenne ilyen, akkor ugyan ki akarna bármin is változtatni ezen a bolygón?
Mégis.
Változni akarunk, mert titkon, ott belül késztet rá egy szándék. Egy vágy, ami nyugalommal kecsegtet. Éppen csak változatni kell (valamit).
A változáshoz pedig sajátos anyanyelvünk meglepő kulcsot ad a kezünkbe. Mert mi a változás, ha a sallangjaitól megszabadítjuk, vagy éppen újakat akasztunk rá? Változás, váltani, válni, vállalni, változni, változtatni. Ha jobban belegondolunk, mindig belecsöppen valami személyes szükséglet, ami szerint a változás egy rajtunk múló dolog, ami repesve várja, hogy rálépjünk arra az útra, ami a célhoz vezet. Mely célt szintén mi választjuk.
Változás.
Képzeljük csak el, hogy maga a szó, egy rövidítés; Vállalni Áldott Lelkünk Tisztulását, Oldani Zárjait, Átlépni Sáncait. Vagy; váltás, átalakulás, lendület, tánc, oldás, zúdulás, áradás, siker. Esetleg; veszteség, átok, lánc, teher, oktalanság, zárkózottság, árvaság, sikertelenség. Számtalan módon felboncolható a szó, az egyén lelki állapotától függően. Jelentősége pedig annyi, hogy a változásnak is van iránya, ha duálisan fogjuk fel a világot. Emelhet, és a mélybe taszíthat, amitől az ember fia, lánya úgy érezheti magát, mint egy marionett előadás spárgán rángatott sztárja. Miért éppen velem történik mindez? Kérdezgetjük ilyenkor a sorsot, az életet, Istent, a barátainkat, a szüleinket, vagy bárkit, akitől érdemi választ remélünk. De a válasz nem érkezik, vagy inkább elkerüli a figyelmünket, és sodródunk tovább a huzatban, továbbra is a spárgán ringatózva. Valamerre.
De mégis.
Min, vagy kin múlik hová tart az átalakulás? A hernyó és a lepke kapcsolata világos, már óvodás korunk óta, de így felnőtt fejjel, meglehetősen kevés „lepkét" találni az emberek között. A bábozódásnál meglehetősen sokan megragadnak, és inkább gyenge magyarázatok mögé húzódva irigyelik azokat, akik megtették, sokszor bolondnak kikiáltva őket. Azt a keveset, akik végigjárták az útjukat, és szabadon szárnyalva tündökölnek a teremtő (vagy hívd, aminek akarod) örömére.
A legtöbben (a bábok, önmagukban a pillangó lehetőségét hordozva) korukra, csalódásokra, félelmekre, lustaságra, munkára, biztonságra, kényelemre, zárkózottságra és még számtalan dologra hivatkozva útját állják saját lelkük, saját életük megváltásának.
Megváltás.
Milyen kifejező szó ez is.
De megválthatjuk e vajon magunkat mi, önmagunk? Vagy szenvedni és vezekelni kell érte, míg valami felettünk álló hatalmas lény azt nem mondja;
- Jól van! Most már lehetsz boldog.
Én hiszem, hogy az Istennek hatalmában áll levenni vállunkról a terheket. Hiszem, hogy segít is benne a maga módján, mégpedig azzal, hogy egy világot alkotott, azért, hogy legyen hol véghezvinni a nagy művet.
Hiszem, hogy Isten a szeretetéből gyúrta a világot, és ezt könnyen megértheti az, aki szereti a gyermekét, és minden lehetőséget biztosít arra, hogy örömet lásson a tekintetében. Továbbá az is érti, aki szerelme szemében látja ugyanezt. Szóval az érti meg könnyen (könnyebben) Isten és az ember kapcsolatát, aki talált (és nem keres) valamit, amiben örömét leli. Sőt az is tudja ezt, aki kutyában, macskában, madárban, vagy akármiben megleli a boldogság lélekemelő (kezdetben) pillanatait, (később) perceit, (azután) óráit, (majd) napjait.
Hiszen a boldogság is változik. Mint minden, ami van.
Mégpedig azért, mert örök mozgás hatja át a létezést. Semmi sem marad mozdulatlan. A dolgok születnek, felemelkednek, hanyatlanak, majd elmúlnak. Aztán pedig születnek, felemelkednek, hanyatlanak, és elmúlnak megint, mint egy soha véget nem érő tánc.
A nagy mű előbb, vagy utóbb, elkészül, mert nincs más választás.
Hiába akarunk elhatárolódni, vagy kibújni a változás törvénye alól, az mindenképp ránk talál és átöltöztet. Ha mást nem, „erőszakkal" tép ki minket az addig megszokott, és jól ismert kis világunkból. Az pedig tényleg tud fájni.
Olyan, mint amikor a fehér farkas fekete szemébe nézel, és belezuhansz. Mindentől elzárva, egyedül érezheted magad, ezernyi sötét gondolattal, amit a világról és magadról gondolsz, teljes elutasítással minden felé. De csak addig, amíg át nem rágod magad ezen az állapoton, és egyszerűen kilépsz belőle, a fekete farkas fehér szemén. Minden jó tartalmaz valami rosszat, és minden rossz hordoz magában valami jót. Minden változik.
Számtalan módszer létezik arra, hogy a változást előhúzzuk magunkból. Rengeteg könyv, több száz órányi zene, néhány vallás, és egy-két mester áll rendelkezésünkre, akik láthatatlanul segítenek át minket a nehéz időkön. Ám a változás kapuját senki sem nyithatja ki helyettünk, ezért olykor úgy érezhetjük magunkat, hogy sötétben tapogatózunk.
Ködben kutató, és remegő kezek. Ezek vagyunk mi, emberek.
Nincs általános módszer, mivel a lélek éppen olyan egyedülállóan különleges dolog, mint a DNS.
Mégis.
Húz minket előre az a sokat ígérő fénysugár, ami átvágja a köd szürke függönyét azt súgva a szívünkbe;
- Gyerünk! Így tovább! Ne add fel!
Így lázas kutatásba kezdünk, azt keresve, hol romlott el bennünk a valami. Aztán lassan-lassan ráébredünk a válaszra: sehol. Ráébredünk, hogy mindig a körülményeknek megfelelően döntöttünk, és az elménk lassan-lassan felhagy lelkünk ostromlásával.
Változni kezdünk.
Teljes lényünkkel.
Lassan.
Lassan a helyükre kerülnek a dolgok.
Mihelyst lehetőséget adunk a változás szükségleteinek. Mindennek van szükséglete, és ez alól még a formálódás sem kivétel. Helyet kér és türelmet, míg feloldja betokosodott gondolatainkat, hogy borús világunk fellegeit feloszlatva, mihamarabb eljuttasson lelkünk lényegéhez.
A változáshoz.
Egy egyszerű kérdéssel kezdődik az egész.
Ki vagyok én? Hol van bennem az a pont, az az állandó lényeg, ami személyes, ami egyedülálló, és ami az idő kezdetétől, az idő végéig változatlan marad?
Érdekes dolgokat találhat az ember ezen az úton magában. Olyan ez, mint amikor egy kastély szobáit nyitogatva mindegyikben talál valamit, ami a része ugyan, de külön-külön nem ad kielégítő választ. Mert mihelyst kinyitunk egy újabb ajtót, mögötte egy szintén formálódó dologgal találkozunk, amik csupán jellemzőek ránk, de nem változatlanok.
A kastély legdíszesebb termében pedig az öt elemmel találkozunk, és nyugalom szállja meg a szívünket;
-Ez vagyok én.
Az öt elem személyre szabott aránya.
A tűz, a levegő, a víz, a föld, és ami mindezeket életté varázsolja; a fa.
Ezek mindegyike változó dolog, amik alkalmazkodnak jelen körülményeinkhez „személyes" határaikon belül. Merthogy határa mindennek van, hogy meghatározható, és látható legyen. Határtalanságuk, és ezekkel együtt a mienk is belül rejtőzik. Határtalan lehetőséget biztosítva az élet megjelenési formáihoz, határtalan lehetőséget biztosítva önmagunkhoz. A szükségletek mellett a korlátok azok, amik meghatározzák még a lehetőségeinket, mielőtt még azt gondolnánk, hogy;
-Rendben! Akkor holnaptól teljesen más valaki leszek!
A változás lassú folyamat. Előbb fel kell ismerni a célt, és a hozzá vezető lépéseket. Ehhez a célhoz nem megy busz, repülő, vagy hipertér- ugró ketyere. Ez egy gyalogos ösvény. Gyalogos út, ahol lépésről lépésre térképezzük fel a bennünk elterülő világot, a megértés fényével megvilágítva.
Az elemek pedig ebben is rendelkezésünkre állnak azzal, hogy megfigyelhetjük milyenek; a vizes fa nehezen ég. Ha vizet öntesz a parázsra, rögtön elillan. A föld nem áttetsző, a levegő, nem látható. A fák lehetőséget adnak mindnek úgy, hogy oszthatatlan egészet alkothassunk, segítve az életet az alkalmazkodásban.
Tehát; ha megismerjük a bennünk legjellemzőbb elemet, segítségével bátrabban tudunk előrébb jutni az úton. Hiszen az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani. Érdemes belegondolni, hogy ki volt a világ legbátrabb embere a történelem folyamában? Az volt a legbátrabb, aki először ült le a tűz mellé, hiszen a legősibb félelmével nézett szembe, így emelve az emberi fajt abba a magasságba, ahol most tartunk.
Összegzésül; a változás útja éppen olyan széles, mint egy penge éle. Minél nagyobbra tartod magad, annál jobban vág. De ha sikerül néha megszelidítened vad gondolataidat, és a szeretetedre tudsz összpontosítani, akkor a penge éle kiszélesedik számodra, és akár a tű fokán is átférsz. Mert a szeretet szelidít, és ami szelidít, az szolgál, ami pedig szolgál, az felemelkedik.
A változás jogát fenntartva, jó utat kívánok mindenkinek.