Ha Te változol, minden változik: avagy én az állandó dolgokat szeretem

jneedit, 2015, május 15 - 08:00
Ha a fejemben lévő őszinte gondolatokat lemerem írni ebben az esszében, akkor a végén saját magam fogom szégyellni magam előtt. Rögtön az elején kiterítem kártyalapjaim, a középső három mottót választottam, mert nem tudtam, s talán nem is akartam őket szétválasztani, nekem olyanok, mint a testvérek, szorosan összetartoznak.

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk."

                    „Az emberek elfeledkeznek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás."

                      „ Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Ezekben a mondatokban magamra ismerek. Eddigi életem örömeit, bánatait ez a gondolatkör határozta meg, ezért építem rá írásom. Úgy fogom kezdeni, ahogy az újságot szokás lapozgatni, hátulról és ott is fejezem majd be.

Kis ember maradtam, mert az álmaim, terveim mellett nem mertem kiállni, nem valósítottam meg oly módon, ahogyan lehetőségem lett volna. S hogy miért, ezt a legnehezebb megválaszolni. Ma már tudom - és persze, ha azt a bizonyos kereket vissza lehetne forgatni - mindent másképp csinálnék. De ahogy ezt leírom, máris lelkiismeret-furdalás gyötör, hisz nincs miért panaszkodnom. Feleség, anya, gyermek, szomszéd, barátnő, jó ismerős vagyok. Mégis valami hiányzik. Az, amit nem tettem meg, talán jobban kínoz, mint amit rosszul tettem. A helytelen döntések, cselekvések csak építenek, erősebbé tesznek bennünket. Nincs hatalmasabb ellenségünk, mint saját magunk. A lelkifurdalás, önmarcangolás tud fájni a legjobban, az elmaradt lehetőség, ami úgy elment mellettünk, vagy inkább mi mentünk el mellette, azaz a strucc és a homok története.

A mottóban levő kort kétféleképpen értem. Az élettapasztalatot csak némileg lehet korhoz kötni, mert lehet huszonéves fiatal is sokat megélt, és lehet nyolcvanéves aggastyán is lelki szegény. A lelki szegénység nálam nem feltétlenül a mértéktelen világi „jó" dolgokhoz kötött. A harc, a bánat, a szenvedés érzelmileg legalább akkora méretű és értékű vagy még nagyobb, mint az öröm, boldogság, elégedettség. S a kornak napjainkhoz kötött jelentése pedig mostanság igazán aktuális. Ma olyan kort élünk, amikor mindenki egoista, törtető, gázoló, érzéketlen, na, jó nem mindenki, de sokan, nagyon sokan.  Azt, amit nem valósítottam meg magamnak köszönhetem, mégis próbálom másra fogni, mint egy óvodás, vagy legalábbis megmagyarázni, hogy miért kellett így tennem. Valószínűleg féltem is a változtatástól, magam felvállalásától, az előttem levő jövőtől, amit én alakíthatok. Ha valaki megmondja, mit tegyek, az egészen más, akkor nincs felelősség, kudarc, ha rosszul is sül el, én csak egy „alkalmazott" voltam. Hát ez bevallom gyávaság és talán ma sem merném másképp csinálni. Ha én változom, minden változik, a minden bárki, bármi mást jelent számomra, aki éppen kapcsolatba kerül velem. Lehet családtag, barát, a kedvenc háziállatom vagy éppen a föld, amit művelek, a föld a hazám vagy a Föld a bolygónk. Az én tetteimre, hozzáállásomra mindenki reagál valahogy, ironikusan, az is reagál, aki sehogy nem reagál. Mondjuk, ha környezetszennyező lennék a Föld, mint bolygó rosszul reagálna, ha nem lennék tisztességes honfi, akkor a föld, mint haza reagálna rosszul, ha nem művelném jól a földem, mint termő területet, akkor... hát termésem nem lenne. A családtagjaim reagálnának a legrosszabbul, ha rossz (legalábbis szerintük) irányba változnék, persze a barátaim sem díjaznák. Talán a kutyám viselné a legjobban, mert nem haragtartó, pillanatnyi helyzetként élné meg.

Gyerekkoromtól végigkísér egy érzés, hogy mindenkinek meg kell felelnem, ugrásra, segítségre mindig készen állnom. Ezt senki nem kéri, követeli tőlem ez valamiféle velem született tulajdonság, mondhatnám kényszer. Én nem vagyok fontos, csak az, amit másokért teszek, hogy Ők érvényesülhessenek, boldogulhassanak. Ez alapból egy jó tulajdonság, csak úgy érzem, hogy én magam sehol nem vagyok, inkább nem lehetek. Ha magamra gondolok egy kicsit, már is önző egoistának érzem magam, aki nem törődik másokkal. Hát azt hiszem ezt használták ki teljesen jogosan a környezetemben lévő „minden(kik)". Állandó ügyeletben érzem magam, talán ezért nem kezdeményeztem úgymond magamnak semmiféle álom valóra váltását, hogy mindig készen állhassak, mindig ugorhassak. S hogy ez önzetlen cselekvés-e? Talán igen, viszont ha arra gondolok, hogy utána meg mindig nyafogok, hogy magamra meg nincs időm... hmmm. Alapból szeretek másokon segíteni, ajándékot is inkább adni, mint kapni. De ennek is meg van az oka. Én sokat „törpölök", hogy valakinek az egyéniségéhez, vágyaihoz igazítsam a meglepetést, bármilyen kicsi is, csak legyen ötletes, személyre szabott. Szinte mindig bejön, ritkán fogok mellé, s ez nagy örömet okoz nekem és a megajándékozottnak is. Ám fordított helyzetben úgy érzem legtöbbször a kapott dolgot csak úgy megvették nekem, hogy legyen kipipálva az alkalom, amire szánták. Pedig egy kis gondolkodás során szerintem bárkinek lenne ötlete felém is. Habár sokan elég bonyolult személyiségnek tartanak, attól még nekem is van kedvenc, virágom, csokim vagy bármilyen kütyü, ami rám vall. Csak az a kicsi hiányzik, a gondolat. Szóval ez az, hogy én nem számítok, rám számítanak. Az önzetlenség nagyon jó dolog, azonban sokszor szemfényvesztés az egész. Sokak csak reklámként, saját maguk jobb színben való feltüntetésért, előbbre jutásáért, üzleti célból használják fel az ilyesmit. Én nem mondhatom el magamról, hogy mondjuk a harmadik világban jártam és segítettem a szegényeken, nem vagyok tagja semmilyen karitatív szervezetnek, még csak támogatni sem szoktam olyan embereket, helyzeteket, amit konkrétan, szemtől-szembe nem ismerek. Nagyarányú a szélhámosság, nem mondom, hogy mind az, de bizalmatlan vagyok. Sokszor többet kaszálnak a kitalálói, mint akikért csinálják. Ennek ellenére nem beszélnék le senkit, mert nem biztos, hogy igazam van. Úgy gondolom, ha akarok, akkor a környezetemben is éppen találok elég lehetőséget a segítségre. És most nem a családról, beszélek, mert az egyértelmű, hanem az általam közvetlenül ismert idegenről. Nekem igazán a segítség tényszerű, fizikális, egyszerű, nagyszerű. Konkrétan, ha mondjuk egy ismerősöm beteg, akkor nem mondom, hogy néhány jó szót nem szoktam megejteni, de...  inkább, főzök neki egy jó levest, bevásárolok, elmosogatok, befizetem a csekkjeit és más banális dolgokat teszek. Mert akkor tud pihenni nyugodtan, azaz gyógyulni, ha rendben tud maga körül mindent. Persze ez az én meglátásom, mert én is így szeretném, ha nálam mások így „működnének", de mint már említettem, nem várom el, ezért nem kapom meg vagy legalábbis ritkán. Valószínű magamnak köszönhetem ezt a kialakult helyzetet, ugyanis én szoktattam így a környezetem. Most ha változnék, változtatnék eddigi stratégiámon, mert már mondjuk meguntam, belefáradtam a régi énembe, akkor csak néznék, hogy mi történt velem, senki nem értené, tudom, mert kipróbáltam, nem is egyszer. Hát nem jött be. Így maradok annál a verziónál, hogy segítek másokon, s azon imádkozok, hogy addig éljek, ameddig mindent meg tudok oldani magam körül, s míg a testem-lelkem fájdalmát el tudom viselni.

 

Nagyon régen láttam egy magyar filmet. Sajnos sem a címét, sem a szereplőket nem tudom, sőt az egész filmre sem emlékszem, csak egy pár perces mozzanatára, de az nagyon mélyen megmaradt bennem. Egy nyilvános kivégzés volt valahol, valószínű valamiféle politikai lehetett. Egy fiatal férfi is benne volt a halálraítéltek között. A téren már sokan gyülekeztek az eseményre, ki siránkozva, ki megvetéssel vagy csak kíváncsiságból. A fiatalember édesanyja is hallott a kivégzés napjáról, s a törvényhozókat, végrehajtókat lefizetendő egy szép hízott libát hozott a vesztőhelyre. Talán nem is tudta, hogy már megkezdődött a ceremónia, Ő csak a saját elméletében bízott. Vitte a karján a kosarat, benne a libát, keresvén az utat a tömegben, hogy eljuthasson olyas valakihez, aki az ajándéka folytán megakadályozhatja a fiára kimért büntetés végrehajtását. A néhány halálraítéltet már bilincsbe verve kísérték a tribünhöz, a nép valamiféle kántálásba kezdett. A fiatal férfi, aki valószínű egy bűntelen áldozat volt, összetörve, reszketve, félve kereste tekintetével édesanyját az összegyűltek között, hogy ebben a szörnyű helyzetben legalább a szemük pillantásával legyenek együtt, ezzel könnyítve élete utolsó perceit. Az anya meg csak tolongott a zajos tömegben, a liba megijedt, kiszabadult a kosárból s az emberek lábaik alatt, között menekült. A nő szinte tébolyodottan kereste az állatot, négykézláb csörtetett a földön, majd eltaposták Őt is a libát is. Közben már a fiára került a sor. Rémülten, magányosan, mérhetetlen csalódással nézett a halállal szembe, pedig csak egy könnyes mindent megbocsájtó szempárt szeretett volna látni. Érezni, az édesanyja szereti, s végig vele van, hogy hisz az ártatlanságában, bízik a jövőben, ami igazságot hozhat majd egyszer.  Mennyi terve lett volna még, mennyi öröm, bánat várt volna rá, mennyire szeretett volna élni még. A fejére húztak egy zsákot, még van pár másodperce, talán egy fél perc is, de reménytelenül.  Azt már rég tudta, hogy meg kell halnia, de hogy egyedül, együttérzés nélkül, hogy hozzá nem jött el szülőanyja, aki életet adott neki, hogy most a halálában is segítsen rajta. Most, ennyi év után is... ahogy írom e sorokat... beleborzongok, s meg kell állnom, mert a könnyeim... Nem tudom Kedves Olvasó, át sikerült-e adnom az érzést, ami bennem van, az érzést, ami sok emberből hiányzik, az érzést, amiről a film szólt? Szóval, mint a bíróságon az ügyvéd visszavonom állításom, hogy főként a tettek számítanak segítségnek, néha elég lenne egy szó, egy pillantás. Egy együtt érző lélek többet jelenthet bárminél.

Annyira okosak vagyunk, annyira okos vagyok. Mindig tudjuk, tudom, hogy mit, hogyan kell csinálni. S amikor ott van a helyzet, a megoldásra, döntésre váró helyzet, akkor nem érünk rá, nem érek rá, nem tudjuk, nem tudom mi a megoldás. Tudjuk és lenne időnk, tudom és lenne időm, csak nem merjük, nem merem felvállalni, mert ha mégsem lesz jó, nem lesz eredményes, akkor jönnek a többi okosok, akik rögtön tudni vélik, hogyan, mikor, mit, mennyit kellett volna. Jön az én megmondtam című kioktatás. Azonnal mindenki bátor, cselekvésre kész - lett volna -. Hát éppen ezért életem meg nem hozott, be nem vállalt, elmaradt döntésein nem siránkozok, mert akkor, s még így sem vagyok rá méltó jogosult, hogy mások gyávaságát, közönyösségét kritizáljam, egyáltalán megemlítsem, mikor magam is sokszor az vagyok. Kicsi ember maradtam, kicsi, de remélem jó. Remélem, vannak a környezetemben olyanok, akik ezt becsülendőnek, követendőnek tartják, még akkor is, ha nem vagyok ismert, elismert ebben a nagyvilágban. A változás mindig ott motoszkál a fejemben, de inkább maradok a biztos középszerű, jó mánál, mint változtassak egy bizonytalan jobb vagy rosszabb holnapra.

Az írás hossza kb. 9 ezer karakter

Állandó dolgok.

Pár gondolat tőlem, amiket az írásod ébresztett bennem...

Először is üdv kedves író "kollegina".

Elmondanám, hogy szerintem mitől jó egy írás és mitől nagyon jó. Attól is lehet jó egy írás, ha számodra új dolgokra hívja fel a figyelmet. Nagyon jó viszont attól, ha tanulsz is belőle valami számodra fontosat, vagy mélyen elgondolkodtat és megreformál. Ez utóbbi történt velem is. Már ami az elgondolkodást illeti. Reformálódni egyébként szimultán szoktam mindentől függetlenül és szinte állandóan szerencsére.

Én veled ellentétben sok mindent változtattam (és még változtatok ma is) az életemben, mert nincs bennem félelem semmi iránt. Még a halál sem ijeszt meg, mert az életről is másként gondolkodok mint a legtöbben. Szóval az írásod végigolvasván egy igen régi, közel 20 éve volt lelki barátnőm jutott eszembe, akit úgy 2-3 éve látogattam meg úgy, hogy vagy 20 évig nem is tudtam felőle semmit.

Abban a fél órában míg Nála jártam, megvitattuk az elmúlt 20 évet amit egymás társasága nélkül töltöttünk, ki mire vitte stb... Ő már egyedül neveli a két gyerekét, mint kiderült a férfiakkal mindig megjárta. Lett viszont egy szép otthona és ezer szép emléke.

Amikor rám került a sor elmeséltem, hogy igazából híres nem lettem, de boldog igen, átrepültem a nagyvilágot Európán át a Csendes Óceánig és vissza. Jól keresek és meg van mindenem amire szükségem van, azt sóhajtotta, bárcsak Neki is ilyen szép élete lett volna mint nekem és talán rosszul döntött akkor régen, amikor csak barátok maradtunk és nem lett több.

Az igazság az, hogy Neki lett két csodás gyermeke, akik még a világot is megválthatják egyszer.

Meg itt vagyok én túl a 40-en, akinek sosem lesz, de mégis mindig volt. Én idegen gyermekek választott apja lettem, kiket apjuk magára hagyott.

Középszerű jó, bizonytalan jobb vagy rosszabb?

Mindig mi választunk, és bár sokszor elhibázottnak véljük döntéseinket, azok valójában nem azok.

Mert minden döntésünket maga a változás követ, ami mindig jó, csak sokszor rosszul értelmezzük.

Végezetül: nem ismerlek személyesen, de biztosíthatlak, Te nem vagy sem kicsi, sem középszerű.

Te egy nap nagyobb író is lehetsz mindnyájunknál, ha azzá akarsz válni.

A döntés joga a Tiéd és senki másé.

Z.