Tehetetlen nagy kezed, próbálkozó kis kezem

MGin, 2015, május 13 - 17:08
¾     Ébresztő! –hallottam kintről anyukám hangját. Sóhajtva nagyot nyújtóztam az ágyamon.

Biztosan nem tudta, hogy álmomban a tündérek épp most tanítottak volna meg repülni az új rózsaszín szárnyaimmal. Mindig is tudni akartam, hogy megy. De nem szólok, majd következő éjjel folytatom, talán még arra a különös felugrásra is megtanítanak. Elképesztő lenne.  Most fedeztem csak fel, hogy ilyenkor reggel, mikor az esti függönyömre süt a nap, mennyire más színei lesznek a pillangóimnak, egészen új pillangók lettek, úgyhogy egyesével újra megcsodáltam őket.  –Bogi! Még mindig az ágyadban fekszel? Elkésel az óvodából! Kapkodd magad!

¾     Nem mehetnénk ma inkább kirándulni? Nézd anya, hogy süt a nap! –mutattam a függönyömre, lábaimat lóbálva, széles mosollyal várva a válaszára.

¾     Nem. –húzta el a függönyt rám sem pillantva. Szerintem csúnya szó a nem.

¾     Rendben. –hajtottam le a fejem, és meztelen lábamra húztam a zoknim.

¾     Úgy értem, kislányom –ült le mellém, én pedig kíváncsian néztem fel rá – én is nagyon szeretnék, de nekem dolgoznom kell, neked pedig óvodában a helyed. Most iskola előtt sok hasznos dologra készítenek fel benneteket.

¾     De miért kell mindig korán dolgoznotok, és aztán nyűgösnek lennetek munka után? Ilyen szép időben miért nem jár mindenkinek szabadság?

¾     Sajnos ez nem így megy. –mosolyodott el rajtam. Talán butaságot mondtam.

¾     Akkor változtass rajt! –ezen felnevetett, pedig én komolyan gondoltam. Felém tartotta tenyerét.

¾     Ezek a kezek tehetetlenek. Én nem vagyok nagy ember. Semmit sem tehetek. Tudod, mindenki azt érzi egy időben, hogy belőle nagy ember lesz, hogy feltalál, vagy létre hoz valamit, vagy megváltoztatja az egészet. Sokan reménykednek benne, hogy fennmarad a nevük, vagy legalább maradandót alkotnak, ismeretlenül is. Aztán rájön az ember, hogy nem több senkinél, és abban is elveszti a hitet, hogy képes valamire, úgy gondolja, ha a többiek nem, akkor ő, hogy, és miért. Sem én, sem apa nem tudunk ezen, és még sok más dolgon változtatni, de még a főnökünk sem. Szóval feleslegesen gondolkozunk ezen, vagy azon, hogy mi lenne másképp. Most pedig öltözz, mert tényleg elkésünk! A fenébe, még blúzt is kell cserélnem.

Az óvodában reggeli után kivittek minket az udvarra, az óvónéni azt mondta, ilyen szép időben kínzás odabent lenni. Nem volt kedvem sem csúszdázni, homokozni, fogócskázni, rajzolni, vagy ugrókötelezni. Leültem a kerítés mellé egy fa alá, és a fűszálakkal babráltam. Reggel óta csak azon gondolkozom, hogy hogyan létezhet olyan dolog, amin a szüleim nem tudnak változtatni. Hisz ők nagyok, és okosak, és mindent meg tudnak oldani. Rájöttem, hogy igazából nagyon sok mindent nem értek. Nem értem miért dolgoznak a szüleim olyan sokat, és ha olyan sokat dolgoznak, akkor miért nincs pénzünk soha elmenni sehova. Nem értem, hogy miért cigiznek, ha azt mondják, hogy az rossz dolog, és nekem sosem szabad. Nem értem, hogy anya miért veszekedik apával azon, hogy túl sokat ivott, ha engem mindig leszid, mikor nem iszom meg a teám, mert elmondása szerint sok folyadékot kell inni. Nem értem, hogy miért mások azok a holmik, amin van egy pipa, vagy egy ugró cica. Nem értem, hogy miért lesz jobb az éhező gyerekeknek attól, ha én megeszem az ebédet. Ha meghagyom, a dadus mindig azt mondja, hogy máshol pedig éheznek a gyerekek, ezért aztán meg szoktam enni. Nem értem miért drágább az a joghurt, amelyik finomabbnak néz ki. És nem értem miért szakítják meg a reklámok a meséket, meg a filmeket. És azt sem értem miért nem lehet legalább háziállatom, ha testvérem nincsen. Nem értem miért jobb, ha minden gyereknek a falat kell bámulnia alvásidőben, ahelyett, hogy játszhatnánk.

Egyszer, mikor rossz kedvem volt, butának éreztem magam ezek miatt. Akkor elmondtam a nagybátyámnak, és ő azt mondta, majd ha nagy leszek megértem. Én ezeket nem szeretném megérteni, és az az igazság, hogy azt hiszem, már nagy sem szeretnék lenni. Minek leszünk felnőttek, ha felnőttként sem tudunk változtatni semmin?! Én pedig nagyon sok dolgon szeretnék változtatni. Szeretném, ha az óvodában mindenkinek jutna lapát  és homokozó vödör. Ha lennének színes lapok is, nem csak összeírt fehérek.  Szeretném, ha reggelente nem kellene mindig sietni, és akkor anya nem üvöltözne, ha leönti magát kávéval, elkeni a sminkjét, vagy leejt valamit. Szeretném, ha a szüleim nem lennének fáradtak, mikor hazaérnek a munkából, hogy játsszanak velem. Aztán szeretném az is, hogy mikor végre együtt van a család, ne vitatkozzanak. Szeretném, hogy a Tomi, megkapja azt a cipőt, amit a kirakatban mutatott, és akkor nem nevetnék ki többet az iskolások a lyukas cipőjét, amit a nővéreitől örökölt. Jó lenne, ha az ovisokkal mehetnénk a kalandparkba vagy a Balatonra, és nem mindig csak a közeli faluba. Aztán, nem szeretnék többé síró embereket látni. Szeretném, ha nem lennének rosszkedvűek az emberek, és mindenki mosolyogna az utcákon.

¾     De ha a felnőttek tehetetlenek, én mégis mit tehetek? Csak egy kislány vagyok, hiába szeretnék mindent megváltoztatni. A kezem fele akkora sincs, mint anyukámé, és ha anya tehetetlen akkor én ezzel a két kis kezemmel itt, mit tehetek? –mondtam a fűszálaknak, aztán észrevettem, hogy más tényleg hallgatja. Odanéztem, azt hiszem egy nénit láttam, bár nem tudnám megmondani a korát. A szeme különösen csillogott, és a ruhája körül is valami furcsa burokszerű volt. Mintha a lába le sem ért volna a földig.

¾     Nem tudtam, elképzelni mit csinál itt egyedül ez a kislány, amíg a többi gyerek játszik – mosolygott egy néni a kerítés mögül. Megdörzsöltem a szemem, nehogy meglássa a könnycseppet. Most látom, hogy nem is vagy te olyan kicsi, sőt, nagyobb vagy valamennyinknél.

¾     De hát én csak 6 és fél éves vagyok és kicsit alacsonyabb is a csoporttársaimnál. –ráztam zavartan a fejem.

¾     Tudod, az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani. Egyszer, meg fogod érteni, amit most mondtam. De addig is, csak annyit higgy el nekem, hogy mindegy, hogy fogsz hozzá, hogy próbálkozol, attól leszel nagyobb, ha teszel. Már az is szép, hogy tenni akarsz, de tenni kell, ahhoz, hogy változás legyen. A mód mindegy, csak láss hozzá, és ne add fel! –rám mosolygott, és meg sem várta mit szólok, eltűnt, de a szeme csillogása azóta is a szemem előtt van.

Én sem tudom, mennyit érthettem meg abból, amit a néni mondott, de alvás időben is ezen gondolkodtam. Mire jöttek értem, arra jutottam, hogy nem érzem magam kicsinek, hogy én igenis megpróbálhatom. Mert mondhatnám, hogy kicsi vagyok, kisebb, mint a felnőttek, de valami késztet, és tenni akarok. Én boldogságot akarok, és ha mi nem tehetünk a boldogságunkért, akkor ki tehet? Hogy mit teszek?! Ezt még én sem igazán tudom. De talán most lehetek én a tündér, aki megtanítja repülni azt, aki most kapott szárnyat. Minden nagy kéznek a segítő kis kezemet nyújtom, és az utcákon mindenkire mosolygok, fáradtan, szomorkásan, bármikor... És addig nem leszek igazán boldog, amíg mindenki vissza nem mosolyog.

Az írás hossza kb. 5 ezer karakter