Testvér szív

Évszám
2010
Az erdő nyugodt volt, talán túlzottan is nyugodt egy éjszakai rengeteghez képest. A farkasok lemondtak az éji vadról, a huhogó fülesbaglyok sem kutattak vacsorájuk után. Ezen az éjjelen üldözött és üldöző egy azon célon osztoztak, a farkas nem bántotta a mellette szökdécselő őzet, a vadmacskát nem zavarta a bundájába kapaszkodó, félelemtől reszkető kisegér, egyetlen közös cél hajtotta valamennyi állatot, mégpedig a túlélés, és a csontukig hatoló rettegés.

Futott az erdő összes vadja, madara, bogara, nem számított merre vagy hova, csak egy dolog volt a fontos: el innen! Az élet elhagyta az erdőt, már csak a fák maradtak, a fák, a bokrok és a többi vadnövény, mindazok, kiknek nem adatott meg a menekülés lehetősége.

A rengeteg nyugati ösvényén egy baljóslatú sötét árny suhant át a fák között, céltudatosan a város felé tartva. A hold sápatag ezüstfényénél olybá tűnhetett, hogy még a magatehetetlen, mozdulni nem képes növények is irtózva húzódnak el az idegen útjából, viszolyogva annak bárminemű közelségétől.

Nem telt sok időbe és máris ott lapult a magas, terméskőből kirakott városfal tövében szinte teljesen eggyé válva annak sötét árnyékával.

A kaput két éber, feladatát büszkén teljesítő őr védte. A földbe leszúrva csupán egyetlen fáklya pislákolt haloványan, épp elég fényt biztosítva a szolgálatukat teljesítő tisztek számára, de ezzel egy időben megnehezítve az esetleges ellenség dolgát, aki a tűz fénye alapján próbálna rábukkanni a városba vezető egyetlen kapura.

Néma csöndbe burkolózva álltak a helyükön akárcsak két cövek, fürkésző tekintetük a távoli sötétséget kutatta, mindhiába. A csaknem láthatatlan ellenség ott lapult a közvetlen közelükben, de még ha tudtak volna is róla, akkor sem tehettek volna semmit ellene.

Hirtelen kialudt a pislákoló láng, s mikor a tűz fénye újra fellobbant a két őr holtan feküdt a földön, testüket egyetlen karcolás, egyetlen apró seb sem csúfította, s mégis holtak voltak, akár egy kőszikla.

A baljóslatú démon ekkora már a város szívében álló, fehér márványkőből épült palota egy nyitva felejtett ablakában ült. Hátát a keretnek vetette, egyik lábát pedig kényelmesen az ablakpárkányon pihentette. Az éjszaka még fiatal volt, bőven volt ideje bevégezni a rábízott feladatot, nem sietett el semmit.

Könnyed mozdulattal pattant ki az ülő helyzetből és egy szemvillanás alatt már ott is termett az ágyában békésen szuszogó férfinál. Az ágyban pihenő úr mit sem sejtett a mellette álló, gonosz szándék vezérelte idegenről, merthogy úr volt az illető, méghozzá nem is akármilyen úr! Hatalmas király leszármazottja volt Ő, méghozzá a fiatalabbik.

Az apjuk réges-régen életét vesztette már, de mivel egyformán szerette mindkét fiát ezért képtelen volt választani közülük és sehogy sem tudta eldönteni melyiküknek adja hatalmas országát. Így végül kettészakította az egységet és egy-egy, területileg megegyező méretű országot hagyott a fiaira. Az idősebbik kapta a Nyugati-Birodalmat, míg a fiatalabbik a Keletit örökölte.

A két testvér közt háború, de még a veszekedés legcsekélyebb formája sem mutatkozott mindeddig.

Az árny óvatos magabiztossággal hajolt áldozata fölé, finoman megemelte a párnát, amelyen az ifjú király feje pihent, vigyázva, nehogy felébressze. A párna alá két aprócska, egészen közönségesnek tűnő vadvirágot helyezett. Az egyiknek apró sárga szirmai voltak, míg a másik piros, mondhatni vérvörös színben tündökölt.

Már csak egyetlen dolog volt hátra ahhoz, hogy az ördögi terv beteljesüljön. A hívatlan betolakodó lágyan a király füléhez hajolt, és a képzetlen ember számára érthetetlen varázsszavakat suttogott bele. Ezzel készen is volt. A rábízott feladatot sikerrel teljesítette, most már csak a menekülés volt hátra.

Kilépett a nyitott ablakon és eltűnt a rejtelmes ködbe burkolódzó teliholdas éjszakában.

A nap első sugarai finoman keltegették az egész ország népét. Az ifjú király már ébren volt és harag dúlta a lelkét. A friss gyümölcsök, melyeket reggeli gyanánt evett volna, mind rohadtan álltak az ezüsttálcán, az asztalán lévő virágok egytől egyig elhervadtak.

Dühös volt a szolgáira, és azt gondolta, valami ízetlen tréfát próbálnak űzni vele. Hiszen mikor tegnap éjjel álomra hajtotta a fejét, még minden egészen rendben volt! Reggelre pedig tessék! Rohadt gyümölcsök, elfonnyadt virágok! Valakinek ezért fizetnie kell!

Épp csak azt várta meg, hogy az udvar népe felnyissa szemét, és máris összehívatta az egész személyzetet, szolgálókat, tiszteket, egy szóval mindenkit, aki a palotában élt vagy dolgozott. Súlyos büntetéssel fenyegette meg azokat, akik ellen mertek szegülni.

Nagy volt a tömeg, de egy pisszenés sem hallatszott. A mindig jókedvű, szelíd uralkodó teljesen kikelt magából.

- Szóval, melyikőtök volt az?! - kérdezte, majdhogynem ordítva. - Ki mert rohadt gyümölcsöt tenni a tálamra, ki mert fonnyadt virágot hozni az asztalomra?! Ha olyan bátor az illető, hát lépjen elő most is!

Síri csend honolt. A rémült szívek zakatolásán kívül nem hallatszott más zaj.

- Feleljen hát, aki tette, vagy megbűnhődik mindenki!

Dörrent a türelmetlen, indulatokkal teli hang. 

- Fenséges király... - kezdte az egyik, valójában bátyja, Edward alatt szolgáló vendégkatona. - Nem hiszem, hogy...

- Hatalmas uralkodó, népünk tiszteletben álló királya, kinek szava megkérdőjelezhetetlen, döntései pedig cáfolhatatlanok! - harsogta egy hízelgő hang és hang gazdája hamarosan ki is emelkedett a tömegből. Vid volt az, a király személyes tanácsadója. Botjára támaszkodva remegő végtagokkal indult meg az uralkodó felé, akit egy kis hízelgéssel láthatóan sikerült megnyernie magának. Hűséges társa, egy fekete, csapzott farkas egy pillanatra sem hagyta el az oldalát. - Úgy vélem a helyzet nagyon is világos. Ha fenséged idejéből rááldozna egy kevéskét egy ilyen jelentéktelen kis senkire, mint amilyen jómagam vagyok, nagy örömömre szolgálna megosztani kegyességeddel észrevételeimet és feltevéseimet.

Vid tanácsadó éppen olyan mélyre hajtotta a fejét a hízelgés után, hogy a mellette álló vendégkatonán kívül senki sem láthatta gúnyos és egyben győzedelmes vigyorát. Az átok működött, mégpedig jobban, mint ahogy azt várta. Az ifjú király már teljes egészében a hatása alatt volt, Vidnek már csak a megfelelő időt kellett megtalálnia a megfelelő szavak számára, és ezt ő maga is nagyon jól tudta.

- Halljuk, amit mondani kívánsz Vid. Mondd csak előttük, nincs mitől tartanod!

- Ahogy kívánod, fenséges király! - hajolt meg alázatosan. - Csupán emlékeztetni kívánnám királyi fenségedet, hogy mióta kedvelt bátyja ideküldte az őreit és szolgáit, nem egy kegytárgy tűnt el a kincstárból és nem egy méregnek veszett nyoma a pincében lévő éjjel s nappal őrzött mérges szekrényből. A rohadt almákra és az elfonnyadt virágokra úgy vélem, csupán egyetlen magyarázat akad, mégpedig, hogy valaki megpróbálta megmérgezni felségedet. Méghozzá egy hozzá nem értő ember, katona talán, aki elvétette a méreg mennyiségét, túl sokat rakott hatalmasságod ételére, így az láthatóvá vált.

- Hallgass, te álnok kígyó, te köpönyegforgató! Hogy merészelsz ilyet állítani?! - rivallt rá a katona.

- Őrség! Tömlöcbe vele!

- De királyom!

- Hallgass, áruló! Vigyétek, látni sem akarom!

A megfelelő szavak a megfelelő időben és a megfelelő helyen lettek előadva. Innentől már gyerekjáték lesz! - gondolta Vid és próbálta elrejteni gonosz vigyorát, miközben elhurcolták az ártatlan katonát.

-Köszönöm a jó tanácsot, Vid, segítséged jó szívvel meghálálom!

Vid tanácsadó kezét mellkasához szorítva mélyen meghajolt, majd gyorsan távozott egy félreeső ajtón.

Az udvar népe döbbenten szemlélte a lezajlott eseményeket. Ellentmondani vagy felszólalni senki sem mert, de még levegőt is csak halkan vettek.

- Több olyan emberre lenne szüksége ennek az országnak, mint amilyen Vid tanácsadó! -  mondta Louis király, aztán hozzátette. - Parancsba adom az Edward király alatt szolgálók tömlöcbe vetését, kivégzésük pedig négy nap múlva esedékes a város főterén! A két ország mostantól háborúban áll egymással!

Mindenkit váratlanul ért az ifjú király ridegsége bátyja iránt, és a kíméletlen halálbüntetés, melyet az ártatlanokra szabott ki. A parancs az parancs, fájó szívvel is, de teljesíteni kellett.

***

Egy apró, remegő fiúcska bújt meg az egyik szekérre rakott szénakazal alatt. Végignézte, ahogy az őrök elfogják és elhurcolják édesapját aki még csak meg sem próbált ellenállni.

- Pssz! Tudom, hogy ott vagy! - hallatszott egy reszelős suttogás közvetlen közelről. - Egy cseppet se félj fiú, kiviszlek innét, majd meglásd!

A szekér döcögősen elindult, és nemsokára már a városfalak sem látszottak a háta mögött.

- Innét mán' tiszta a levegő! - szólalt meg a paraszt.

A fiúcskának ennél több sem kellett, kipattant a rejtekhelyéről és nagy hálálkodással fordult a megmentőjéhez.

- Ne köszöngess fiú! Inkább eridj innét, de gyorsan ám, sok néked még a dolgod, az idő meg osztán kevés lesz rája, ha csak itt álldogálsz! Adom neked Csiszit, nem előkelő ló, no meg osztán nem is ló, csak öszvér, de sebesebben visz, mint a gondolat! Csak vigyázzál, hogy le ne össél!

Miközben ezeket mondta, el is oldozta az öszvért a szekér elől, és még valamiféle nyeregszerűséget is ráerősített.

A fiú eközben titokban a kedves parasztember batyujába rejtette az összes pénzét, ami akkor nála volt. Nyíltan nem merte felajánlani, de sejtette, hogy ha meg is teszi, nem szívesen fogadta volna el tőle. Parasztember volt az illető, de büszke paraszt, ez tisztán látszott csillogó barna szemeiből!

- No tessék! - paskolta meg a jószág hátát elégedetten.

A fiú megköszönte a segítséget, és felpattant az öszvérre. Biztosan ült a nyeregben, látszott, hogy nem először teszi.

Csiszi valóban olyan gyors volt, ahogy azt a gazdája állította. Nem egy kitenyésztett versenyló irigye lehetett volna vágtájának. Szélsebesen száguldottak, és úgy tűnt Csiszi nem a fáradékony fajtából való. Csupán háromszor álltak meg egy-egy rövidebb pihenőre és alig két nap telt bele, hogy megérkezzenek Edward királyhoz.

Edward király szolgái látva a fiú nagy sietségét és az arcára ülő kétségbeesést, kérdezés nélkül azonnal a király színe elé vezették. Edward alig akarta elhinni, amit hallott és nem is hitte, mígnem pár perccel a fiú megérkezése után egy foltos galamb meg nem hozta öccse hadüzenetét.

Értetlenül állt a dolog előtt, de tudta hogy cselekednie kell, méghozzá azonnal, mert több ezrek, sőt több milliók élete forgott most kockán.

A fiút elbocsátotta, majd se szó, se beszéd lóra pattant és elvágtatott a déli hegyek felé. Senki sem tudta hova tarthat, csak ő maga volt biztos a dolgában.

A hegyi ösvényt csak gyalogszerrel lehetséges megközelíteni, így a hegy lábától ló nélkül indult útnak a király. Már jó ideje ment a nehéz úton, mikor elérkezett egy barlangszerű bejárathoz. A bajárat mellett egy fáklya hevert a földön meggyújtatlanul. Edward király elővett két kovakövet, és addig-addig ütögette egymásnak őket, míg végül egy kipattanó szikra meg nem gyújtotta a fáklyát. Ekkor felvette a földről, és elindult a barlang mélye felé.

Kacskaringós útvesztő vezetett az üreg mélyébe, majd hirtelen elfogyott a talaj és a király szeme elé egy hatalmas verem tárulkozott.

- Sárkány! - kiáltotta bele a sötétségbe. - Hé! Sárk...

- Nem kell hogy úgy ordibálj! Lehet, már a kétezer évet is jócskán megéltem, de azért a hallásom még van olyan jó, hogy meghalljam azt az irdatlan trappolást, amivel berontottál ide!

- Bocsáss meg! - szégyellte el magát a király - Azért jöttem hogy...

- Nagyon is jól tudom hogy miért vagy itt! - zendült a Sárkány mély, reszelős hangja a sötétség mélyéről, szárnycsapások robajos zaja hallatszott és feltűnt a gigászi termetű lény.

Áramvonalas teste a hatalmas szárnyak ellenére is kecsesnek tetszett, testét a feje búbjától, gerince mentén egészen a farka végig hosszú vörös szőr borította, mely alól ki-ki bukkant egy-egy hegyes, fehér tüske. Ujjain veszélyesen villantak meg az acélerősségű, éles karmok. Teste teljes egészében vörös volt, csupán narancssárga mellkasa jelentett ez alól néminemű kivételt. Fejét két, gigászi méretű szarvak díszítették. A szarvak alsó része fehér volt, de végeik hollófekete színben pompáztak.

Kutató zöld szemei érdeklődve szegeződtek az aprócska királyra, akivel láthatóan szoros ismeretség szálai fűzték össze.

- Segítesz? - kérdezte Edward.

- Mindez csupán rajtad múlik! - mondta a Sárkány majd egy kis szünet után folytatta. - Segítek, habár egy feltétele azért akad a dolognak!

- Kérj, amit csak akarsz, én megadom! - válaszolta eltökélten a király.

- Hát legyen! - felelte. - Egyet! Segítségemért cserébe csak egyetlen dolgot kérek, mégpedig hogy add nekem birodalmad leghatalmasabb, legértékesebb, s szívednek legdrágább kincsét!

- Mondd mi az, és máris neked adom! Legyen az, hatalmas kőszikla vagy zubogó folyó, legyen bármi is az, mit kívánsz, tüstént megadom!

- Magadnak kell hogy rájöjj, mi az ára a segítségnek, de mivel az idő rövid, nem adhatok neked többet, csupán egyetlen napot! Egy napod van rá, hogy megtaláld és megfizess!

- De...- kezdte volna Edward, de a hatalmas Sárkány a szavába vágott.

- Egyetlen nap! - dörrent a hangja, majd elrugaszkodott a kőszikláról és egyetlen szárnycsapással a magasba vágott.

Pár másodpercig még gondterhelten meredt a sötétségbe, majd elindult a kijárat felé. Így hiába tett meg ekkora utat, hiszen legvégül semmi sem változott. Honnan is tudhatná ő, hogy mi birodalma legértékesebb és leghatalmasabb kincse? Talán a trónszék? Tömör arany és drágakő is van benne, legalább száz. Nem. Biztosan nem a trón!

Idegesen markolászta a nyakában lógó nyakláncot, melyet még alig tizenéves korukban kapott ajándékba testvérétől. Nem is volt igazi nyaklánc, csak egy értéktelen, háromszög alakúra csiszolt kő egy közönséges bőrszíjra lógatva. Értéktelen kis semmi volt a csodálatos, mesterkéz alkotta trónszékhez képest, ő mégis birodalmát áldozta volna érte. Merthogy nem arany vagy ezüst, sem pedig a csillogó-villogó drágakövek jelenették legféltettebben őrzött kincsét, hanem ez a kicsinyke kis szürke kő, melyet öccse ajándékozott a számára.

Mikor ez a felismerés érte hirtelen szorító fájdalmat érzett a mellkasában és összeszorult a szíve. Halkan is, hangosan is átkozta, szidta a Sárkányt, amiért épp ezt kellett tőle kérnie. Örömmel adott volna neki bármi mást! Gyémántot, aranyat, még a palotáját is, csak ezt nem!

Végül mégis meghozta a fájdalmas döntést és nehéz szívvel vettette le nyakából legértékesebb kincsét.

- Sárkány! - kiáltotta mikor visszatért oda, ahonnét csak alig indult el.

- Látom, hamar rájöttél! - csendült egy nyugodt hang a közvetlen közelből.

Meglepetten fordította a fáklyát az idegen hang irányába. Egy fiatal, huszas éveiben lévő szilaj férfival találta szembe magát. Értetlenül bámult az idegenre, aki ugyanakkor rettentően ismerős is volt a számára.

- Szárnyakkal és karmokkal szívesen fogadsz, de így, hogy a tieid alakját öltöttem magamra, már rám sem ismersz?

- Sárkány? -kérdezte bizonytalanul a király.

Az idegen bólintott és kinyújtotta a kezét a láncért, Edward egy pillanatig még tétovázott, de végül beleegyezően átnyújtotta.

- Mit fogsz most tenni? - kérdezte.

- Az ne a te fejedet fájdítsa! Tudom én, mi a dolgom és már azt is, miként fogom véghezvinni!

Mielőtt még bármi mást kérdezhetett volna, a Sárkány egy könnyed mozdulattal lelépett a párkányról és eltűnt a szeme elől. Bízott a Sárkányban, hiszen már az apját is nem egyszer kihúzta a szorult helyzetekből, de ez most mégis egészen más volt. Ugyan mit tehet egy kívülálló, ha két testvér között dúl a viszály?

***

Sötét zivatarfelhők borították az eget, noha az eső még nem eredt el, de a cikázó villámok és az azokat kísérő dörgés arra engedett következtetni, hogy ez az állapot nem tart már soká.

Egy csuklyás idegen kért bebocsátást a palotába, azzal indokolta eme kérését, hogy követként érkezett Edward király udvarából. Az őrök beengedték és Louis király hamarosan fogadta is, habár az arcáról könnyedén le lehetett olvasni, nem szívesen teszi mindezt.

- Mondd hát, miféle üzenettel érkeztél? - kérdezte a király, de egy cseppet sem tűnt úgy, mintha igazán érdekelné.

- Az igazat megvallva, fenséges király, nem vagyok én semmiféle küldött. Viszont, alássan arra kérnélek, így is hallgasd meg mondandómat!

- Ami pedig mi lenne? - kérdezte Louis király mérgesen.

- Köss velem fogadást, fenség!

- Fogadást?! Hogy mersz így beszélni őfenségével, te alávaló kutya? - mordult rá Vid, aki mindvégig ott volt a teremben.

- Hallgass Vid! - szólt rá a király. - Ez még egész érdekes is lehet. Halljuk hát, mi a feladat, de legfőképp mi lenne a tét?

- A tét királyom az, hogy ha én győzök, akkor épségben elengedi a fogva tartott katonákat, nem kezdeményez öldöklésbe fúló háborút és kibékül bátyjával!

- És ha én győzök?

- Fenséges királyom bizonyos vagyok afelől, hogy jómagam kerülök majd ki győztesként, de ha mégis veszítenék, életemnél többet felajánlani úgy sem tudnék.

- Hát ennyire értéktelen számodra az életed?

- Épp ellenkezőleg, de Edward király és azok élete, akik a háborúban vesztik majd el azt, van olyan értékes, mint a sajátom.

- Jól van hát! Mond mi lenne a feladat! De figyelmeztetlek, jócskán alábecsülsz engem, ha azt gondolod, hogy győzhetsz!

Az idegen alássan fejet hajtott, majd kisvártatva megszólalt.

- A feladat csupán annyi, hogy megfejtsd a rejtvényt, ami pedig így szól.

Ha Ő él, az ország hegyekkel van teli, mikor Ő meghal, a víz eláraszt majd mindent. Olyan Ő mint az érem egyik oldala, létezik a másik nélkül, de teljes csak azzal egységben lehet. Bölcs tanár és mindig párja előtt jár, párja okos tanuló és nem csak sajátja, tanára hibáiból is sokat okul. A legmélyebb kapcsolat fűzi egyiket a másikhoz, hiszen egyből lettek ők ketten, s egyek ők, még ha külön is válnak. Elszakítani őket egymástól nem szabad! Ha ez mégis megtörténne, az éjszaka nappallá, a világos sötétté, az élet pedig  fuldokló halállá válna.

- Hmm. Mégis mennyi időm van minderre?

- Nagyon sajnálom fenség, az idő rövidsége miatt csupán egy napot adhatok!

Miután az álkövet távozott a teremből, Vid tanácsadó az egész udvart riadóztatta, hogy holnapra találják meg a választ, bármibe is kerüljön az. Gyorsan telt el az egy nap és még mielőtt bárki észbe kaphatott volna, már el is érkezett a válaszadás ideje.

Vid tanácsadó az arcán széles mosollyal ült nem messze a királytól, mikor az idegen belépett.

- Királyom? Sikerült megtalálnod a választ?

- Furfangos egy cselszövő vagy te, akárki légy is! - vidám mosoly terült el a király arcán és majdhogynem régi önmaga volt ismét. - Vidd meg a hírt a bátyámnak, elengedem katonáit, és nem kezdeményezek háborút, abban már csak reménykedni merek, hogy valaha is megbocsát mindezért.

- Nem hiszem, hogy egy percig is haragudott volna! - válaszolta az idegen és előhúzta zsebéből a láncot, amit Edward adott neki.

- De hiszen ez...

- Szolgálataimért cserébe birodalma legértékesebb kincsét kértem tőle, Ő ezt adta nekem bérül, én azt most visszaadnám magának Louis király, jutassa vissza bátyjához, lehetőleg saját kezűleg, és ha már úgy is ott van, nem hiszem hogy bármiféle akadálya lenne a békülésnek!

A Sárkány sarkon fordult és már épp kilépett volna a teremből, mikor Louis utána szólt.

- Testvér, ez a megfejtés, igazam van? Ha nem találom ki, akkor veszítek és a háború véget ér, ha rájövök a megfejtésre, akkor egyúttal arra is ráeszmélek, hogy mekkora fájdalmat okoztam a bátyámnak és a körülöttem lévőknek. Ebből a játszmából győztesként valóban nem kerülhettem volna ki. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még azt köszönöm meg valakinek hogy legyőzött, de mindkettőnk nevében köszönöm neked jólelkű idegen! Köszönöm!

A válla felett visszanézve bólintott és ismét távozni készült, mikor Louis újfent megállította.

- Jutalmadul mit kívánsz?

- Legyen az én jutalmam a béke és a szeretet!

Mielőtt Louis ismét feltartóztathatta volna, kilépett az ajtón, mikor utánaszaladt a folyosóra, már nyoma sem volt az idegennek. Többé senki sem látta a Sárkányt. Miután a két testvér kibékült és elűzték a gonosz Videt, köszönetet akartak mondani jótevőjüknek, de nem várta őket más a barlangban, csupán egy szív a porba rajzolva.