Mottó: Nehogy a viták elvegyék tőlünk a nemeslelkű cselekvés lehetőségét, amely túlmutat személyiségünkön. A történelem kerekét nem a szavak mozdítják előre, hanem a tettek és a teljesítmények.
A golyók süvítve szálltak el mellettük. A hátuk mögött az éjszakában csak a gépfegyverek torkolattüze fénylett fel szinte másodpercenként. A társaik fejvesztve menekültek a visszavonulót fújó kürtös nyomában. Ezt a csatát elvesztették.
Árpád Istvánt az ölében fogva vitte. Ő maga sem tudta miben reménykedett. István taposóaknára lépett. Életben volt ugyan, de sok vért vesztett és jobb lába szabályosan lerepült a testéről. Az ép bal lába most csak akadályozta Istvánt a cipelésben, ahogy a földre lógott és azt is húznia kellett.
István könyörögve nézett Árpádra.
- Hagyj itt, Árpád! Így úgyse lenne értelme az életemnek!
Árpád ment tovább. Ő is tudta, hogy a testvére, akivel együtt sorozták be, menthetetlen. De mit mondjon az idős beteg anyjuknak, ha hazamegy? Hogy nem tett meg érte semmit? Hogy nem küzdött az öccse életéért az utolsó leheletéig? Nem! Ő nem fog úgy az anyja szemébe nézni, mint aki nem próbált meg semmit!
Menekülő társaik egy darabig fedezték őket, de lassan mindenki eltűnt mellőlük. Sajnálták a testvéreket, de tudták, hogyha rájuk várnak, akkor lelassítják a visszavonulást és még többen ottmaradnak.
Árpád már csak a hátát látta a bajtársainak. Ha nem a testvéréről lett volna szó, talán ő is ezt teszi, de most gyűlölte őket, amiért itt hagyták. Gyűlölte az ellenséget, amiért ezt tette a testvérével. Gyűlölte az egész világot.
István hálásan és könnyes szemmel nézett a testvérére. Átvillant az agyán, hogy vajon ő is megtette volna ugyanezt érte? Cipelte volna golyózáporban az elsősegélysátor felé?
Árpád a távolban egy karszalagos embert látott meg. Boldogan ismerte fel a másik katona karszalagján a vöröskeresztet. Próbálta túlkiabálni a golyózáport.
- Szanitéc! Ide! Itt egy sebesült!
A szanitéc felnézett. Lefogta az előtte fekvő katona szemét. Rajta már nem tudott segíteni. Felkapta orvosi táskáját és rohanni kezdett Árpád és István felé. Az ellenséges csapatok is felismerték a vöröskeresztes férfit. Abba az irányba nem lőttek tovább. Másfelé kerestek célpontokat. Tiszteletben tartották a genfi egyezményt. Már csak száz méter választotta el tőlük, amikor nagy robbanás rázta meg a helyet, ahol éppen szaladt. Üvöltve repült a levegőbe. Teste darabjai szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. A feje Árpád feje mellett süvített el. A szanitéc úgy járt, mint István. Taposóaknára lépett.
- Te azért jobban megúsztad. - mondta Árpád a félig már eszméletlen Istvánnak, akinek csonka végtagjából folyt a vér.
- Hidd el, hogy most irigylem azért, amiért meghalt! Csak terhére leszek mindenkinek, ha így maradok! Hagyj engem meghalni!
- Nem lehet! Nem hagyom, hogy meghalj! Nem állok nélküled anyánk elé! Épp elég volt neki, hogy tavaly apánkat elvesztettük a csatamezőn!
A két fiút és az apát egyszerre sorozták be a hadseregbe, ugyanahhoz a századhoz. Azt mondták nekik, hogy a hazáért kell harcolni, és ha kell meghalni, de hamar rájöttek, hogy teljesen másról van szó. Gazdag emberek érdekeit kell megvédeni más gazdag emberek érdekeivel szemben. Amikor az apjuk erre rájött, szóvá tette a feletteseinél. Még aznap az első vonalban vetették be a fronton. Az elsők között volt, akik elestek.
István és Árpád onnantól kezdve nem mert szembeszállni a tisztekkel. Engedelmeskedtek a parancsnak. Többször elő is akarták őket léptetni, de ők mindig visszautasították a következő rangfokozatot. Nem akarták a halálba vezényelni a társaikat.
Mivel vöröskeresztes már nem volt a közelben, az ellenség ismét lőni kezdett arra is, amerre ők voltak.
István a bátyjára pillantott, aki rendíthetetlenül cipelte az ő félig élettelen testét és bűnbánóan zokogni kezdett. Ha tudná ez az ember, hogy hányszor töltött el pásztorórákat a feleségével, amikor nem volt otthon! Hányszor lopott ki pénzt a kis ládikójából, amit a szekrény tetején tartott, amikor vendégségben voltak nála! Gyerekkorukban is hányszor kente rá a csínyeket, amelyeket elkövetett! Hányszor verték meg helyette a szüleik!
- El kell neked mondanom valamit Árpád!- súgta elfúló hangon.
Árpád nem hallotta, mit mond. Elnyomták a suttogást a füle mellett elzúgó golyók. Letette Istvánt a földre úgy, hogy megálljon a megmaradt lábán. A saját lövészárkaik felé mutatott.
- El kell mondanom valamit!- erősködött István.
Árpád ránézett Istvánra.
-A kisfiamat, ha látod felnőni, mondd el neki apánk utolsó szavait! Emlékszel rájuk?
István bólintott. Mindkettejük elméjébe bevésődtek apjuk utolsó szavai.
- Nehogy a viták elvegyék tőlünk a nemeslelkű cselekvés lehetőségét, amely túlmutat személyiségünkön. A történelem kerekét nem a szavak mozdítják előre, hanem a tettek és a teljesítmények.
- Már nem sok van hátra. Odáig talán el tudsz ugrálni. Egy féllábú emberre nem fognak lőni. - mondta és megcsókolta az öccse homlokát.
István csak állt és még mindig nem értette. Alig él! Mégis, hogyan ugráljon el odáig? Miért tette le Árpád?
Árpád biztatóan rámosolygott az öccsére és összecsuklott. István csak most vette észre a tüdején és a hasán tátongó két golyó ütötte lyukat, amelyből folyt a vér. Árpád hörögni kezdett és pillanatokon belül meghalt.
István üvölteni szeretett volna a tehetetlenségtől. Ott állt a halott testvére mellett fél lábon egy csatamező kellős közepén. Az az ember, akinek annyi fájdalmat okozott, az életét áldozta érte! Tisztában volt vele, hogy ő nem tett volna meg ennyi mindent a testvéréért. Szeretett volna a helyében lenni! Ő akart ott feküdni a csatamezőn holtan!
Az ellenség lövészárkai felől megszűnt a tűz. Mindkét tábor várakozóan nézte, ahogy egy féllábú ember áll a harcmezőn egyedül. Egy jelzőrakéta fénye is megvilágította. Így még kísértetiesebb volt az egész jelenet.
Albert az ellenség felé fordulva ordítani kezdett.
- Mi lesz már? Lőjetek agyon! Megérdemlem a halált!
De nem lőtt senki. Árpád utolsó mondata igaznak bizonyult. Senki sem volt annyira embertelen, hogy egy féllábú emberre lőjön.