Tiltott gyümölcs...

Aranyalma, 2012, július 23 - 11:25

A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik

  A nap már melegen sütött, amikor Bözsike egy nagy karima zsíros kenyérrel kiült a tizenegyedik lépcsőfokra. Reggelijét jóízűen majszolgatta s közben teleszívta tüdejét friss levegővel. 1995 jutott eszébe és a nagy naptár, amely a kamraajtóra volt felszögezve.

  - Na, ezt megjegyzem, gondolta, de gondolata rögvest szárnyalt is tovább, és még csak nem is túlságosan messzire, csak a szomszéd kertjéig, ott is az eperalmafáig, de leginkább a lédús, zamatos, fehér húsú almákra, melynek cigarettapapíros vékonyságú héját vérvörösre festették az ősz tündérei. Leginkább csak arra tudott gondolni, hogy belehal a vágyba, ha nem haraphat bele egy almába.

Bözsike gondolatai itt rögvest korlátokba is ütköztek. A kisértés, a kockázat, a vágy, de nem utolsó sorban a nyálmirigyek müködésének korlátjába. Az eddig reggeli tisztségét betöltő zsíros kenyér  már elvesztette értékét, nemkívánatossá vált Bözsike számára, viszont a valaha létező legnagyobb értelemre talált Boxi kutya gyomrában.

 

Bözsike leporolta a morzsákat ruhácskájáról és határozott léptekkel elindult a lépcsőn lefelé. Egyenesen a Domokos - porta felé vette az irányt, egészen a közkapuig. De ott elbizonytalanodott és megtorpant.

– Vén ördöge, hogy már nem dobja fel a talpát, menne a pokolba, ahol a helye van. Az ilyen vén ördögök mind oda valók. - Csak úgy szikráztak szemei a dühtől. Törékeny kislány létére nem álltak messze tőlle az amúgy korához nem illő szitkozódások. Meg hát alma nem mindig esik messze a fájától…  Közben meg átleselkedett, hogy nincsen-e valami “almavadászatot” veszélyeztető veszedelem vagy esetleg repülő trágyahányó villa a láthatáron. Mert hát meg kell hagyni, legutóbb a vén Béla bá szinte felnyársalta a kicsi Bözsikét, ha a kerten át nem ugrik. Mert az ördöge vasvillával is képes dobálozni csak, hogy megvédje azt az almafát. S hogy még jobb legyen, be is panaszolta a lányt szüleinél. Persze, ők az öregnek adtak igazat, már csak a látszat kedvéért is, de elég az hozzá, hogy egy egész délután állni a sarokban, bizony nem leányálom.

        

 Bözsike nem igazán volt rászorulva arra az almára, udvarukon roskadoztak a fák, mégis, az az istenverte almafa úgy hívogatta, csalogatta a tilosba, mint a kígyó Évát. S habár aranyból sem volt, a fa minden egyes almája felért a világ összes aranyával.

- Ha futni kell, hát futni kell. Minél nehezebben szerzem meg, annál zamatosabb - mormogta, mert hát nincsen felemelőbb érzés annál mikor az ember verejtékkel szerzi meg a megszerezni valót. És már ott is termett a tilosban. Az almafa alatt állt, közelebb már nem is lehetett volna a természethez, éppen szakítani készült, amikor mocorgást hallott a tornácon,  majd lépteket egyenesen feléje. Kicsi szíve zakatolni kezdett, mint a szárnya törött madárnak. Az ilyedtségtől lábai a földbe gyökereztek, arcocskája elfehéredett, és ahogyan csak torkocskáján kifért, visított. Ekkor hirtelen egy kéz ragadta meg a vállát.

-Mit visibálsz, mint egy fába szorult féreg, még összecsődíted a szomszédságot?! - mondta egy női hang... nos, Borsos Erzsébet nem nöi hangot várt, de talán nem is hangot, hanem vasvillát.  Maga is megszeppent ezen, megkönyebbülésében bátorkodott szembenézni a léptek zajának gazdájával. Csodálkozására, egy életének nyárutóján járó, Isten markából mértéktelenül kinőtt, vastag bokájú asszonyság állt előtte. Valószínűleg erősen elcsodálkozhatott a nem várt látványon, mert az asszony elkezdett hahotázni, hasa bele rángatózott a nevetésbe, s közben túlméretezett keblei ugrándoztak, mint egy piros pettyes gumilabda. Mikor sikerült abbahagynia a kacagást, földtől kiszáradt, nem asszonynak való munkától vaskossá vált kezével letörölte könnyeit.

 

- Na, te leány! - kezdte. –Megijedtél, mi? Fogadjunk, azt hitted, hogy az öreg az.

Bözsike még mindig szótlanul, csodálkozva nézte az asszonyt.

- Ne félj, no, én nem bántalak, vehetsz almát bátran. Nesze ne. - és egy csodaszép almát szakított le az egyik ágról, és nyújtotta a szőke hajú kislány felé.

- Nem kell félni, vedd el bátran, bíztatta .

- De... - és még el sem tudta kezdeni mondatát, az asszony közbevágott ismét, nagy hahotázással.

- Annak nem kő többé alma! - és úgy röhögött, hogy majd belefulladt. - Ha már itt vagy, segíthetnél es - és a kislány  kezébe nyomta az almát.

Bözsike valahogyan sejtette, hogy az almájának ára van, s talán ezegyszer megfizet minden egyes eddigi almáért, és megfeledkezve az udvariasságról, hosszasan bámulta az asszonyt, akinek a könnyei is csorogtak a sok kacagástól. Almáját értetlenül tartotta kezében és közben szíve dobogását érezte minden porcikájában.

-Hát te kié vagy? - kérdezte az asszony, amikor sikerült nagy erőfeszítések árán  sarokba tessékelni nevetőgörcsét. De még mindig törölgette az örömkönyekben úszó szemeit. Bözsike válaszolt volna ugyan, de még mindig a meglepödöttség keszekusza hínárjaiban feszengett, válaszadásra képtelenül, csodálkozó szemekkel nézte az asszonyt és nem tudta, mire vélni a dolgot. Vasvilla nincs, öreg sincs, almát is kap, és ráadásul egy magát nőnemü egyednek tartó asszonyformaság is bolondozik vele. Szerette volna tudni, hogy ki és miféle ez az asszony, de legfőképp, hogy mi olyan mulatságos, mert ő egyáltalán nem találta  mókásnak az almalopást, meg hát holnap vasárnap, és meg kell gyónja a bűnét. Molnár tisztelendő atya igencsak  csúnya szemekkel nézett Bözsikére, mikor már vagy ötödszörre  gyónta meg az első szentáldozásától eltelt pár  hónap alatt, hogy almát lopott és akkor is eltitkolta a lopások számát, mert ha netán kiderül, nincsen akkora áldozati ostya, ami feloldozná.

- Na, gyere, segélj egy keveset! - mondta az asszony, látva, hogy a citromból  hamarább lehet kifacsarni szavakat, mint Bözsikéből. S habár törékeny kis alkatának minden porcikája ellenkezett, mégis elindult az asszony után. Egészen a lépcső aljáig kísérte, ott megállt, almáját a ruhácskája zsebébe csúsztatta, s remegő lábakkal elindult felfelé azon a három sonyorú lépcsőfokon, de amint felért az utolsóig, menten megtámasztotta a falat jobb karocskájával, mintha egész nap sziklás hegyoldalakon barangolt volna, s sóhajtozott nagyokat, erőt gyűjtve a következő lépéshez. Közben arra gondolt, hogy még sohasem volt ilyen közel a pókol kapujához.

- Gyere no, szólt ki az asszony egy sötét kis, féreglyuknak sem minősíthető, eredeti státuszában előszobából, ami jelen esetben több funkciónak tett eleget, mint például előszoba, konyha, nappali, hálószoba, és ha számításba vesszük a  sarokban elhelyezett pisis vedret, akkor rögtön „öt az egyben” összeállítást kapunk. A falon szürke és fekete füstfoltok táncoltak egyik aprócska képkerettől a másikig. Az aprócska szobakályha, mint egy sors agyongyötörte koldus, tűzifa után epekedve szomorkodott a sarokban, néhány megrozsdásodott fazék társaságában. Néhány konyhaszék és egy kisasztal állt a fal mentén, szemben az ajtóval, mellettük egy ágy terpeszkedet, ezáltal nem sok helyet hagyva szobatársainak. Béla bá az ágyon feküdt mozdulatlanul, az asszony éppen viasz - színű arcát törölgette egy szürke, pecsétes zsebkendővel. Az öreg álla borostás, kezei pedig összefogva, mint aki imádkozik, karmai nagyok, mint egy vasorrú banyáé a mesében, s ha a retekmagot elvetették volna, valószínüleg ki is kelt volna belőle.

 Bözsike vissza is hőkölt, amint észrevette, szíve majd kiugrott a helyéről, és ha ismét, ezúttal a deszkapadlóba nem gyökeredzik a lába, bizony elmenekült volna bárhová, akár a világ végére is, csak jó messze legyen az öregtől. Hát megér egy alma ennyi kínszenvedést, és érdemes kínozni egy törékeny kis lelket ennyi félelemmel fűszerezett helyzettel? De most hiába ragadt talpacskája a földhöz, és hiába vert szíve hevesebben, mint eddigi, eseményekben gazdag kis életében bármikor, mégis megérezte, hogy valami megváltozott, mert már nem félt, mint máskor, amikor az öreg elől menekült. Főleg most, mikor ott állt a pokol tornácán, jobban kellett volna félnie a világon mindennél, és hiába feküdt tőle egy karnyújtásnyira a félelmének forrása, reszketés helyett a kíváncsiság karolta át. Belépni nem nagyon mert. Eddig még nem volt dolga holtakkal, meg hát miért is foglalkoztatta volna  a halál. Az ember foglalkozzon mindennel a maga idejében.

 

- Mit ácsorogsz ott, no, hát lépj immán bé. A lepedő sarkát kellene megfognod, mikor emeljük át a koporsóba.

A kislány tekintete a földre letett deszkatákolmányra tévedt. Koporsónak nem volt igazán nevezhető, még az öreg faraghatta magának éltiben.    

            - Milyen békés így - mondta ki akaratlanul is hangosan első értelmes mondatát a zsíros kenyér óta.  Az asszony ismét kacagni kezdett.

- Megkergetett jó néhányszor, mi?

- Igen - válaszolt ekkor Bözsike őszintén. Az asszony erre elégedetten nevetett.

- Ki tetszik lenni? - kérdezte a kislány a lényegre törve.

- Én a sógorasszonya vagyok. De... Pista hé! Piiista!.. - kezdte kiabálni kifelé az ajtón. A kiabálásra egy idős ember jött elő a csűrből. A szobának átrendezett koszos féreglyukba érve krákogott néhányat, majd a leánykára nézett.

- A kiaza? – kérdezte, fejével a lányka fele bökve.

- Nem tudom, biztosan a szomszédéké a leányka - válaszolt az asszony.

- Csókolom - mondta Bözsike szerényen, de illedelmesen.

- Hogy híják apádat? - szögezte felpödört bajusza alól egyenesen a lányka szemébe a kérdést.

- Borsos Péter, itt lakunk a szomszédban.

- Na látod-e, - folytatta az asszony - ez itt az uram, ne, Béluskának a öccse.  Én meg Margit vagyok, de neked Margitka néni. De most már haladjunk no, haladjunk. Erigy nezdssza meg, nem-e találsz egy lepedőt az elülső szobában. - és a kezével a zöld festékes ajtóra bökött.

Bözsike belépett a háta mögötti ajtón. A falak nyomasztó szürkés - sárgás színben lapultak a penész  erdőrengeteg-e  alatt. A deszkapadlón monopolos üvegek sorakoztak, legalább egy kocsiderékra való. Szóval züllött az öreg rendesen.Valószínüleg volt oka rá, ok nélkül nem zülledezik az ember.  A pókhálós mennyezeti lámpa alatt egy asztal árválkodott, székek nélkül. Kemény volt a tél, vonta le rögtön a következtetést Bözsike, és felfedező útját tovább folytatta egészen a nagyszekrényig, ám a legnagyobb döbbenetére, a szekrényben lepedő helyett női ruhák sorakoztak. Egy darabig értetlenül bámulta a szekrényt és a ruhákat, majd folytatta felfedező útját a fiókokban. Nahát, ennek volt felesége? - bámult egy asszony képére a fiókban; még mindig nem akart hinni a szemének. És akkor,  mindtha villám csapott volna belé, hírtelen megértette, megértette, hogy az élet nem habos torta, hogy az ember társas lény, megértette hogy egy rongyos szegény öregembernek is van szíve, hogy talán a vasvillának is csak a szegénység az oka, hogy talán minden egyes alma valóban aranyat ért,  egy egyedűl maradt özvegy öregembernek aki,  a penész, az elhanyagoltság és a kosz birodalmában is képes volt, hűségét megőrizni.

Lepedőt nem talált, ezért visszament az egérlyuknyi szobába.

- Nincsen lepedő.

- Ej, hogy a fene enné meg, hát még azt es elitta-e?  Na, mindegy, hát akkó tegyük immán belé abba  a koporsóba, oszt mennyünk,  me a gazdaság vár odahaza! - háborodott fel Pista bá a hokedlin ülve.

A halott végre - valahára a deszkatákolmányba került, úgy abban a ruhában, amiben Bözsike évekkel ezelőtt megismerte, és ami azóta sem rohadt le róla. Nos, ha eddig nem volt dolga a rothadásnak, akkor ezután lesz.  Szakadt zoknijára egy cipőt próbált felerőltetni az asszony.

- Most mit csinálsz, há hagyd a nyavajába belé, nem kő neki má cipő, elég meleg van a pokolban, nem fázik meg a lába!? - fejezte be eszelős mondatát Pista bá, s nagy valószínűséggel meg is volt elégedve  a saját szavaival, mert elégedetten pödört egyet a bajszán, megvillantva sárga fogait  a nagy elégedettségében. S habár testvére feküdt a koporsóban, egy csepnyi szánalom, bánat nem volt látható szemében. Úgy nevetgéltek az asszonyával az elhunyton, mintha cirkuszi előadást néztek volna az első sorból. Bár azt mondja a szokás,  holtról jót vagy semmit, neki felrótták hirtelen minden csínyét, gaztettét. Egyedül Bözsike érzett sajnálatot és megrökönyödést. S gondolatai közé egyre inkább a szeretet, tisztelet  érzése furakodott. Hát ennyire nem szerette senki? Pedig most milyen  békés, még csak nem is szitkozódik. És Bözsike megbocsájtást és békét érzett a lelke aprócska kis zugában, még a vasvillát is megbocsájtotta, mert úgy érezte, hogy most van ideje a megbocsájtásnak. A kalapot az elhunyt mellé tette, ahogyan azt illik, kampós botját is becsúsztatta melléje.

         - Így, ni. Ezeket nagyon szerette - mondta elégedetten.

         - Jólelkű kislány vagy, ha mindenki ilyen lenne mint te, akkor talán a világ is egy job hely lenne. - hagyta jóvá az asszony, némi szégyenérzettel a hangjában, majd rátette a koporsó födelét a halottra, és lecsavarozta.

      - No, akkor mehetünk a ravatalos kocsiért - mondta az öreg a kapu felé indulva, szipkáját  püfékelve.

 

Amikor hazaért, Bözsike felült a tizenegyedik lépcsőfokra, zsebéből elővette a piros almáját, megtörölte, aztán megszagolta, átadva magát vágya beteljesülésének és beleharapott. Az első falattól összefutott a nyál a szájában, majd megrágta a falatot, ahogyan azt illik, és lenyelte, a második falat már viszont nem nagyon akart, a harmadik még annyira sem akart lemenni, Bözsike ezt már nem bírta szájában tartani és kiköpte. Szemecskéjéből könnycseppek buggyantak ki egymás után sorakozva. Megmakacsolta magát és újból harapott az almából, majd még egyet, még egyet, de egyre csak keserűbb és keserűbb lett az íze.

                Másnap újra próbálkozott, de csak keserű volt az alma. És ahányszor csak próbálkozott azután,  mindig keserű volt az egykor aranyat érő, lédús, zamatos, fehér húsú tiltott gyümölcs, amely többé most már nem volt tiltva, s melynek  cigarettapapiros vékonyságú héját vérvörösre festették az ősz tündérei.

 

 

Az írás hossza kb. 11 ezer karakter