Évszám
2012
Beküldő
Marcus Aurelius
Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani - mindenestül.
Nick nem tudta, hova keveredett hirtelen.
Egy mocsárban álldogált, térdig merülve az iszapos, békaszőlős vízbe. Az otthoni hálóköntösét viselte. Ez még különösebbé tette a dolgot.
Körbetekintett, és felmérte a helyet. Ez a mocsár egyáltalán nem volt ismerős neki. Még nem járt itt soha, sőt még csak nem is hallott róla, hogy létezik egyáltalán ilyen mocsár.
Homályos volt. A víztükör, amelyet sikamlós békanyál borított, rezzenetlen. Fölötte vastag ködfüggöny gomolygott lustán. A levegő áporodott és rohadó szagát Nick azonnal konstatálta.
Az egyetlen fényforrás az ég kupoláján világító hold volt. A helyet sejtelmes ezüstös derengésbe vonta. A köd susogásán kívül egyedül néhány varangy vartyogása, és valami bugyogó hang hallatszott.
Mi ez a hely? Suttogta Nick. El akart menni valamerre, el ebből a mocsárból. De a lába meg sem moccant.
Hová szeretnél menni, Nick? Szörcsögte egy hang. Nick amennyire tudta, hátrafordította a fejét.
Amit látott, attól a torkában kezdett dobogni a szíve: emberek ácsorogtak a mocsárban, férfiak és nők, fiatalabbak és idősebbek, százan, sőt ezren, vagy ki tudja hányan...
Mindegyikük lehunyta a szemét és vicsorgott. Volt, akinek a derekáig ért a víz, másnak mellmagasságig, megint másnak a nyakáig.
Nick azon gondolkodott, vajon belesüppedtek az iszapba, azért merülnek lejjebb, vagy eleve mélyebb ott a víz?
Ki szólított?
A hang újra felelt, bár sejtelme sem volt, honnan:
Kíváncsi vagy, hova kerültél?
Egy mocsárba... Nyögte erőtlenül Nick.
Ezek az emberek a hátad mögött... nem éltek túl erkölcsös életet.
Mi... mi ez, a pokol?
A pokol? Utánozta Nicket gúnyosan a hang.
Azok az emberek... miért vicsorítanak?
Azért, mert nem viselkedtek jól. És évek múltán már halálosan idegesítő hallgatni ezt a kuruttyolást. Nicket elöntötte a rémület. Igen, ha sokáig figyelt rá, a békák brekegése valóban szörnyen megfájdította a fejét.
Az emberek mindig a végső percben értik meg, mennyire elbaltázták az életüket. Hogy mennyire erkölcstelenül, pazarlóan, gátlástalanul éltek, egymást kihasználva. Nyivákolta a hang.
Olyan, mint a jóságra, igazságra és szépségre való törekvés meg sem fordul a fejükben. Úgy látszik, kezdenek kihalni ezek az értékek. Hova tűnt a másik iránti tisztelet, a másik megbecsülése az emberek világából?!
Hé! Én nem éltem erkölcstelenül. Tiltakozott Nick. Voltak ugyan apró hibáim, de hát kinek nincsenek? És tanultam belőlük! Nem érdemlem meg, hogy a pokolra kerüljek!
Hagyjál már ezzel a pokol-marhasággal! Förmedt rá a rejtélyes hang, amelynek gazdája még mindig láthatatlan volt. Nick, Nick... Te igazságos voltál? Felelj őszintén!
Igen! Számos jótékonysági szervezetnek adományoztam...
Na persze! A lény gúnyos nevetése elnyomta Nick mentegetőzését. A cég, aminek az egyik vezetője voltál, számos afrikai települést zsákmányolt ki. Amíg te azon tanakodtál, hogy milyen nyakkendőt vásárolj egy luxusboltban, addig afrikaiak haltak éhen, mert a te céged túl kapzsi volt.
Képzeljétek, Nick valóban nem volt egy makulátlan erkölcsű ember. És a hangnak, amely felrótta a hibáit, bizonyos szempontból igaza volt.
De jóság... azt ugye belátod, ismeretlen lény, hogy jó voltam életemben?
JÓ? Na, ne röhögtess. Azt nevezed őszinte jóságnak, hogy félrelökted azt a hajléktalant, aki csak egy kis aprót kért tőled...
Alkoholra.
Dehogyis. Ennivalót akart venni a nyomorult. Engem nem tudsz átverni.
Ez is igaz volt. De, tudjátok, Nick még mindig kitartott amellett, hogy ő azért tényleg jó ember.
Én pedig mindig a szépséget kerestem, a bölcsességre törekedtem... Hajtogatta Nick.
Az szép és bölcs dolog volt, amikor kétszer megcsaltad a feleséged?
Az egyszeri baklövés volt.
Vagy amikor önző módon elutasítottad egy kollégád kérését, aki azelőtt számtalan órában segített neked, ha valamilyen gondod akadt? Vagy...
Ne folytasd! Kiáltott fel Nick. Tudom, mit csináltam.
És érted már, miért van itt ez a sok ember?
De ez akkor sem igazság! Zúgolódott Nick. Egy csomó ember lehetne a helyemben, akik tényleg rosszat tettek az életükben. Öltek, raboltak, kínoztak másokat... Velük mi a helyzet?!
És te hozzájuk méred magad? Dörgött fel az előbb még vékony hang. Te ostoba ember. Szerinted, ha nem ölsz, nem rabolsz, hanem csak dagonyázol az erkölcsi botlások mocsarában, még jó ember vagy?!
Kíváncsiak vagytok mit felelt Nick? Hát semmit. Mint amikor a tanító bácsi leszidja a rendetlenkedő diákot, és az elszégyelli magát, úgy most Nick is magába szállt.
Hosszú órákig töprengett a válságba került értékekről. Megfontolta a lény szavait. A csendben nem lehetett mást hallani, mint a karattyolást és a mocsárba süppedő testek alatt bugyogó iszapot. Most vette csak észre Nick, milyen forró a víz.
Napok merengése után, amikor már a nyakáig ért a háborítatlan víztükör, Nick belátta a lény igazát.
Gondoljátok el, micsoda felfedezés volt! Az emberek szívét kell megújítani! Harsogta Nick, de a mocsárban nem felelt neki más, csak pár fáradhatatlanul brekegő béka.
Órákkal később felsípolt az ismerős hang. Nicknek már az orráig ért a víz, de azért még kapott rajta levegőt.
Tehát az emberek szívét kell megújítani? A jobbítás kulcsa az ember? Kérdezte a lény.
Nick bólintott. Szemei komolyságot sugároztak, és ezt a lény is észrevette.
Szeretnél megmenekülni? Nick lassan csóvált egyet a fején. Pillantása azt üzente: tökmindegy, úgyis meghalunk egyszer, megérdemeltem, igazad volt, beláttam.
Mennyi ember gondolkodását kellene megváltoztatni! Sóhajtott a hang. De azért van még remény a világ és az emberek jobbá tételére, nem?
Nick Bólintott. Igen, remény mindig van. Utolsó megállapítása az volt, hogy talán maga a köd beszél, mely mindent befedett.
Remek. Most már tudom, te vagy az emberem, Nick. Azzal Nick végleg elmerült. A forró mocsárlé ellepte az egykori cégvezetőt. De hogy pontosan mi történt, hogy elnyelte-e az iszap vagy sem, azt ne kérdezzétek.
De mivel én magam sem szeretem az elvarratlan szálakat, annyit elárulhatok, hogy röviddel ezután született egy Nick nevű ember, aki egész életében arra törekedett, hogy önzetlenül, igazságosan, és erkölcsösen cselekedjen. Végül igazán jó ember lett belőle.
Ami viszont fontosabb, hogy igyekezett mások szívét is jobbá tenni.
Példát vehettek volna róla azok az emberek a mocsárban, akik a térdük magasságánál alig merültek mélyebbre a vízben. Ám voltak páran, akiknek már az állukig ért a víz - ők közelebb voltak az értékek felismeréséhez és a lelki megtisztuláshoz.
Néhány romlott lelkű személynek azonban nem engedte a konoksága, hogy kiszabaduljon a mocsárból - ők az idők végezetéig hallgathatták a varangyok idegölő kuruttyolását.
Nick nem tudta, hova keveredett hirtelen.
Egy mocsárban álldogált, térdig merülve az iszapos, békaszőlős vízbe. Az otthoni hálóköntösét viselte. Ez még különösebbé tette a dolgot.
Körbetekintett, és felmérte a helyet. Ez a mocsár egyáltalán nem volt ismerős neki. Még nem járt itt soha, sőt még csak nem is hallott róla, hogy létezik egyáltalán ilyen mocsár.
Homályos volt. A víztükör, amelyet sikamlós békanyál borított, rezzenetlen. Fölötte vastag ködfüggöny gomolygott lustán. A levegő áporodott és rohadó szagát Nick azonnal konstatálta.
Az egyetlen fényforrás az ég kupoláján világító hold volt. A helyet sejtelmes ezüstös derengésbe vonta. A köd susogásán kívül egyedül néhány varangy vartyogása, és valami bugyogó hang hallatszott.
Mi ez a hely? Suttogta Nick. El akart menni valamerre, el ebből a mocsárból. De a lába meg sem moccant.
Hová szeretnél menni, Nick? Szörcsögte egy hang. Nick amennyire tudta, hátrafordította a fejét.
Amit látott, attól a torkában kezdett dobogni a szíve: emberek ácsorogtak a mocsárban, férfiak és nők, fiatalabbak és idősebbek, százan, sőt ezren, vagy ki tudja hányan...
Mindegyikük lehunyta a szemét és vicsorgott. Volt, akinek a derekáig ért a víz, másnak mellmagasságig, megint másnak a nyakáig.
Nick azon gondolkodott, vajon belesüppedtek az iszapba, azért merülnek lejjebb, vagy eleve mélyebb ott a víz?
Ki szólított?
A hang újra felelt, bár sejtelme sem volt, honnan:
Kíváncsi vagy, hova kerültél?
Egy mocsárba... Nyögte erőtlenül Nick.
Ezek az emberek a hátad mögött... nem éltek túl erkölcsös életet.
Mi... mi ez, a pokol?
A pokol? Utánozta Nicket gúnyosan a hang.
Azok az emberek... miért vicsorítanak?
Azért, mert nem viselkedtek jól. És évek múltán már halálosan idegesítő hallgatni ezt a kuruttyolást. Nicket elöntötte a rémület. Igen, ha sokáig figyelt rá, a békák brekegése valóban szörnyen megfájdította a fejét.
Az emberek mindig a végső percben értik meg, mennyire elbaltázták az életüket. Hogy mennyire erkölcstelenül, pazarlóan, gátlástalanul éltek, egymást kihasználva. Nyivákolta a hang.
Olyan, mint a jóságra, igazságra és szépségre való törekvés meg sem fordul a fejükben. Úgy látszik, kezdenek kihalni ezek az értékek. Hova tűnt a másik iránti tisztelet, a másik megbecsülése az emberek világából?!
Hé! Én nem éltem erkölcstelenül. Tiltakozott Nick. Voltak ugyan apró hibáim, de hát kinek nincsenek? És tanultam belőlük! Nem érdemlem meg, hogy a pokolra kerüljek!
Hagyjál már ezzel a pokol-marhasággal! Förmedt rá a rejtélyes hang, amelynek gazdája még mindig láthatatlan volt. Nick, Nick... Te igazságos voltál? Felelj őszintén!
Igen! Számos jótékonysági szervezetnek adományoztam...
Na persze! A lény gúnyos nevetése elnyomta Nick mentegetőzését. A cég, aminek az egyik vezetője voltál, számos afrikai települést zsákmányolt ki. Amíg te azon tanakodtál, hogy milyen nyakkendőt vásárolj egy luxusboltban, addig afrikaiak haltak éhen, mert a te céged túl kapzsi volt.
Képzeljétek, Nick valóban nem volt egy makulátlan erkölcsű ember. És a hangnak, amely felrótta a hibáit, bizonyos szempontból igaza volt.
De jóság... azt ugye belátod, ismeretlen lény, hogy jó voltam életemben?
JÓ? Na, ne röhögtess. Azt nevezed őszinte jóságnak, hogy félrelökted azt a hajléktalant, aki csak egy kis aprót kért tőled...
Alkoholra.
Dehogyis. Ennivalót akart venni a nyomorult. Engem nem tudsz átverni.
Ez is igaz volt. De, tudjátok, Nick még mindig kitartott amellett, hogy ő azért tényleg jó ember.
Én pedig mindig a szépséget kerestem, a bölcsességre törekedtem... Hajtogatta Nick.
Az szép és bölcs dolog volt, amikor kétszer megcsaltad a feleséged?
Az egyszeri baklövés volt.
Vagy amikor önző módon elutasítottad egy kollégád kérését, aki azelőtt számtalan órában segített neked, ha valamilyen gondod akadt? Vagy...
Ne folytasd! Kiáltott fel Nick. Tudom, mit csináltam.
És érted már, miért van itt ez a sok ember?
De ez akkor sem igazság! Zúgolódott Nick. Egy csomó ember lehetne a helyemben, akik tényleg rosszat tettek az életükben. Öltek, raboltak, kínoztak másokat... Velük mi a helyzet?!
És te hozzájuk méred magad? Dörgött fel az előbb még vékony hang. Te ostoba ember. Szerinted, ha nem ölsz, nem rabolsz, hanem csak dagonyázol az erkölcsi botlások mocsarában, még jó ember vagy?!
Kíváncsiak vagytok mit felelt Nick? Hát semmit. Mint amikor a tanító bácsi leszidja a rendetlenkedő diákot, és az elszégyelli magát, úgy most Nick is magába szállt.
Hosszú órákig töprengett a válságba került értékekről. Megfontolta a lény szavait. A csendben nem lehetett mást hallani, mint a karattyolást és a mocsárba süppedő testek alatt bugyogó iszapot. Most vette csak észre Nick, milyen forró a víz.
Napok merengése után, amikor már a nyakáig ért a háborítatlan víztükör, Nick belátta a lény igazát.
Gondoljátok el, micsoda felfedezés volt! Az emberek szívét kell megújítani! Harsogta Nick, de a mocsárban nem felelt neki más, csak pár fáradhatatlanul brekegő béka.
Órákkal később felsípolt az ismerős hang. Nicknek már az orráig ért a víz, de azért még kapott rajta levegőt.
Tehát az emberek szívét kell megújítani? A jobbítás kulcsa az ember? Kérdezte a lény.
Nick bólintott. Szemei komolyságot sugároztak, és ezt a lény is észrevette.
Szeretnél megmenekülni? Nick lassan csóvált egyet a fején. Pillantása azt üzente: tökmindegy, úgyis meghalunk egyszer, megérdemeltem, igazad volt, beláttam.
Mennyi ember gondolkodását kellene megváltoztatni! Sóhajtott a hang. De azért van még remény a világ és az emberek jobbá tételére, nem?
Nick Bólintott. Igen, remény mindig van. Utolsó megállapítása az volt, hogy talán maga a köd beszél, mely mindent befedett.
Remek. Most már tudom, te vagy az emberem, Nick. Azzal Nick végleg elmerült. A forró mocsárlé ellepte az egykori cégvezetőt. De hogy pontosan mi történt, hogy elnyelte-e az iszap vagy sem, azt ne kérdezzétek.
De mivel én magam sem szeretem az elvarratlan szálakat, annyit elárulhatok, hogy röviddel ezután született egy Nick nevű ember, aki egész életében arra törekedett, hogy önzetlenül, igazságosan, és erkölcsösen cselekedjen. Végül igazán jó ember lett belőle.
Ami viszont fontosabb, hogy igyekezett mások szívét is jobbá tenni.
Példát vehettek volna róla azok az emberek a mocsárban, akik a térdük magasságánál alig merültek mélyebbre a vízben. Ám voltak páran, akiknek már az állukig ért a víz - ők közelebb voltak az értékek felismeréséhez és a lelki megtisztuláshoz.
Néhány romlott lelkű személynek azonban nem engedte a konoksága, hogy kiszabaduljon a mocsárból - ők az idők végezetéig hallgathatták a varangyok idegölő kuruttyolását.