Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy hatalmas és bölcs király, aki egy gyönyörű és békés ország vezére volt. A király felesége igen korán meghalt, ám így is öt leányt hagyott maga mögött, akikkel a hatalmas úrnak bizony nagyon meggyűlt a baja.
A négy nővér vidám, cserfes locsi-fecsi leányok voltak, úgy bezengték a palotát, hogy ott egy percig nem lehetett csönd. A legkisebb testvér azonban hallgatag volt és tisztelettudó. Sokat elmélkedett az életről, ám gondolatait nem öntötte szavakba. Csak akkor szólt hozzá bárkihez is, ha ennek feltétlen szükségét érezte, ilyenkor is röviden és tömören fogalmazott. Testvérei ostobának tartották, hiszen aki nem beszél, annak mindenbizonnyal gondolatai sincsenek.
Teltek-múltak az évek és a hercegnő napról-napra, évről-évre mind ritkábban hallatta a hangját, míg egy napon azon kapta magát, hogy már idestova tíz esztendeje nem szólt egy árva szót sem. A királyi család mindebből mit sem vett észre, hiszen kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél: A legöregebb lánynak az arcát csapkodták göndör fürtjei, sőt a szemébe is rendszeresen belelógtak. Akár napokig fésülködhetett, az mit sem segített és lassan már annyira kétségbeesett, hogy egész nap panaszkodott, éjszakánként pedig zokogott e miatt. Az idősebbik húgának az iskolában voltak gondjai, mert bármennyire is igyekezett, nem tudta megtanulni az ábécét, ám annál mesésebben tudott énekelni, így amikor éppen nem a hangos olvasást gyakorolta, szebbnél szebb dalokat zengett olyan hangosan, hogy az apja egész népe élvezhesse a tehetségét. A középső leánynak szerelmi bánata volt, hiába rajongott megszállottan a szomszéd birodalom hercegéért, az rá se hederített, amit ő sehogy sem tudott megérteni, így egyre azt kérdezgette mindenkitől, hogy mi lehet a baj vele. A negyedik lány pedig egyszerűen a saját életét narrálta, mintha az élete csupán egy végeláthatatlan mondat kimondásával telne el.
A király nehezen viselte az otthonában uralkodó káoszt. Nem volt a palotában senki, akivel beszélgethetett volna, így idős korára hallucinálni kezdett. Éjt nappallá téve gyötörték őt a látomásai: néplázadás, dögvész, pokoljárás. Elviselhetetlen borzalmakat élt át, hiába rendelték oda hozzá a legkiválóbb orvosokat, a legnagyobb kuruzslókat, semmi sem segített rajta.
Sötét idők érkeztek a meseszép ország immár kezelhetetlenné vált népének az életében. Uralkodó nélkül maradtak, a gyönyörű hangú leány pedig szomorú dalokat zengett csupán és a gyász az egész birodalmat fogságába kerítette.
Sokáig figyelte ezt a királyság őrangyala, ám egy nap megesett a szíve az ártatlanul szenvedőkön, ígyhát leszállt a földre és a legkisebb lánynak megsúgta az örök boldogság titkát. Nagyon megörült az ifjú hercegnő és alig várta, hogy elújságolhassa nővéreinek és az ország teljes népének, hiszen aki ismeri a titkot, annak soha többé semmi gondja nem lesz az életben.
Gyorsan hazarohant tehát és felkiáltott: - Testvéreim!
Azok azonnal ott is teremtek, a hercegnő már nyitotta is ki a száját, hogy megtegye világmegváltó bejelentését, de ekkor a másik négy leány kórusban kezdte mondani, mind a maga baját: - Bármit csinálok a szemembe kunkorodik, fésülhetem, ápolhatom, de sehogy sem tudok bánni vele, ez borzasztó! - Egész nap olvastam, de még mindig összekeverem a betűket, és soha nem tudom mit jelent a mondat végi egyenes vagy hullámos vonal, megint meg fogok bukni az iskolában, ez annyira szörnyű! - Egész nap a kastélya előtt lovagoltam, de így sem vesz észre a szomszédos királyfi, bár tegnap mintha rám kacsintott volna, de talán csak a szemébe ment valami, most viszont új diétába kezdtem, és van egy szép ruhám is, érzem, hogy ha holnap meglát, minden jóra fog fordulni. - Nahát, hogy milyen hideg idő van odakint, felveszek egy kabátot mielőtt kimegyek sétálnit, és egy cipőt is, aminek most bekötöm a fűzőjét, most pedig elindulok, de jajj, majdnem elfelejtettem megnézni magam a tükörben és a szakáccsal is beszélnem kell, ha hazaértem...
A legkisebb hercegnő pedig állt és hallgatott és várt. Nem volt sem türelmetlen, sem unott, csupán boldog, hiszen tudta a titkot, és reménnyel teli, mert abban bízott, hogy egyszer elhallgatnak a nővérei és megoszthatja velük ezt a tudást, ami gyógyír lesz mindjük bajára. Várt és várt és várt. De a titkot végül soha senki nem tudta meg.