Túl a hegyeken, a fenyvesek ölelésében, ahol madárcsicsergés és szellősusogás kergetőzött a napsütötte réteken, élt ott egy nagybajuszú ember. Volt neki három fia és egy jóravaló felesége.
Amikor fiai legénysorba kerültek, maga elé hivatta őket, s így szólt hozzájuk:
— No, legények, én, mint az apátok, azt kérem tőletek, hogy halálom előtt ajándékozzatok meg egy-egy unokával. Cserébe építek nektek gyönyörű kőházat a kukoricás és a búzatáblák szomszédságába.
Nosza a két nagyobbik, nagyravágyók lévén, tüstént kerestek maguknak a faluban két csinos feleséget s néhány hónap múlva, megajándékozták apjukat életre való unokákkal
Csak a kisebbik fiú nem igyekezett. Ő másmilyen volt, mint két bátyja. Inkább a hegyeket járta, csillagokat olvasta, patakok vizét csiklandozta. S amikor kedve támadt az erdők medvéivel küzsdölődött.
Anyja hiába kérte, könyörgött neki, tegyen ő is eleget apja kérésének, válaszon magának egy jóravaló menyecskét.
— Nem érek én rá ilyesmire! — felelte ő, azzal megölelgette, megcsókolgatta aggódó édesanyját, s uzsgyi, ment is a széllel versenyt.
Igen ám, csak hogy telt, múlt az idő. Olyan gyorsan, hogy észre sem vette, s máris eljött a pillanat, amikor az Úr magához szólította az édesapjukat.
Hej, sírt erősen az özvegyen maradt feleség, mi lesz most az ő kisfiával, mert a vagyont bíz a két nagyobbik, elosztották maguk között s a kisebbiket elküldték világgá, hogy szerezzen magának feleséget.
— Egyet se búsuljon édesanyám, — vigasztalta a fiú, — elmegyek és szerencsét próbálok. Meglássa, gazdagon jövök majd vissza, és együtt örülünk ismét a madárcsicsergésnek!
Édesanyja, csomagolt neki három frissen sütött pogácsát, s miközben senki sem látta, odasúgta a pogácsáknak: — Vigyázzatok az én szeretett fiamra! — Azzal a fiú útnak is indult.
Ment, mendegélt, már a hegyeket is rég maga mögött hagyta, amikor ráesteledett. Tüzet gyújtott és letelepedett mellé. Tarisznyájából elővette pogácsáját és neki fogott jóízűen falatozni. Honnét, honnét nem, egyszer csak ott termet a tűz mellett egy nagyméretű, fekete szárnyas hangya.
— Jó estét te legény! — üdvözölte. — Napok óta nem ettem semmit. Oszd meg velem a betevő falatodat.
— Adjon Isten neked is hangyakomám! — mosolyodott el a fiú, — Megosztom én szívesen, amíg van mit! — azzal kettétörte a pogácsát és felét átnyújtotta a hosszúcsápú hangyának.
Mikor megették mindegy falatig, megszólalt a hangya:
— Jólelkűségedet tanáccsal hálálom meg. Nem messze innen magasodik egy palota. Királya éppen napszámosokat, keres almaszedésre. Három nap alatt le kell leszüretelnie az összes termést, de úgy, hogy a kert tizenkét legszebb fájához nem szabad hozzáérni. Különben a király lánya bánja, mert megátkozta egy gonosz mostoha.
Azzal, ahogy jött, úgy el is tűnt a négylábú. A fiúnak, még annyi ideje se volt, hogy megköszönje a jó tanácsot.
Másnap reggel a nap úgy ébresztette a fiút, hogy megbirizgálta sugaraival az orrát. Az tüstént felpattant és indult tovább megkeresni a palotát. Mihelyt megtalálta azon nyomba jelentkezett a királynál.
— Jó napot felséges királyatyám! — köszönt a fiú.
— Jó napot kedves fiam! Hát mi járásbeli vagy?
— Szolgálatot keresek.
— Jól van, fel is fogadlak, almaszedő béresnek. — felelte a király. — Látod azt a nagy gyümölcsöst a domboldalon? Azt kéne leszüretelni. De a dombtetőn lévő tizenkét almafához hozzá ne merj nyúlni, mert a fizetséged bánja! No meg a fejed! — vált parancsolóvá a király tekintete.
A fiú bólintott, és nekiesett az almafáknak. Szedte egész álló nap, s mihelyt beesteledett az istállóban nyugovóra hajtotta a fejét. Már második napon is túl volt, amikor lefekvés előtt észre vett a sarokban egy göthös, sovány lovat. Szegény pára alig állt a lábán, hát adott neki szénát, hozott friss vizet a kútról, s mind, aki jól végezte dolgát leheveredett ő is a szénába. Álmába otthon járt édesanyjánál. Testvérei is otthon voltak és azt suttogták, ne szalajtsa el az utolsó napot, szakajtson egy gyönyörű almát a tiltott fáról, meglássa mekkora szerencse éri.
Harmadik nap reggel a fiú ismét nekilátott az almaszedésnek. Amikor már csak a tizenkét almafa termése mosolygott a fákról, nem bírt nem gondolni testvérei tanácsára. Odalépett és leszakította a legszebb almát.
Lássatok csodát, egy gyönyörű tollazatú madár szállt fel az ágak közül. Dalolva repült az ég felé, s szivárványszínű szárnyait lebegtetve eltűnt a messzeség kék-fehér horizontján.
Ej, megijedt a fiú. Rögtön tudta mit cselekedett! Ráadásul lett nagy sírás, rívás, mindenki a madárrá változott királykisasszonyt sajnálta.
Elszégyellte magát a fiú, hát gondolkodás nélkül odalépett őfelsége elé.
— Uram-királyom, egy életem, egy halálom, engedje meg, hogy jóvátegyem tettemet. Visszahozom felségednek a szépséges királykisasszonyt, bárhol legyen is! — azzal felkerekedett s megint a nyakába vette az utat.
Ment, mendegélt erdőbe be, tisztásra ki, de most nem volt kedve se ölelkezni a medvékkel, sem csiklandozni a patakok vizét. Csak ment, s ahogy ráesteledett leült pihenni. Maga mellé húzta a tarisznyáját, amiből kigurult a gyönyörű alma. Hát mit látnak szemei, gurulás közben átváltozott az alma egy éjjeli lepkévé. Szárnya áttetsző selyemhez hasonlított, hangja bársonyos.
— Ifjú legény, segíteni jöttem. — szólalt meg a lepke. — Hét mérföldre innen, a szikla hegyhátán magasodik a gonosz boszorkány háza. A madárrá lett királylány, akit keresel, ott gubbaszt az ablakában. Vidd magaddal ezt az ágat. — azzal a fiú elé pottyantott egy arany ágacskát. — Ha ráfújsz, létrává változik. Mássz fel rajta az ablakig, emeld le az alvó madarat, majd óvatosan csúsztasd a tarisznyádba. De vigyázz, bármilyen vakító fény árad ki az ablakból, te ne nézz be!
A fiú megköszönte szépen a jó tanácsot, és az ajándékot, s mikor már egyedül maradt, álomra hajtotta fejét.
Reggel pihenten indult neki a hét mérföldnek. Csakhamar elért a sziklához, melyen ott tornyosul szürkén, ridegen a boszorkány háza. Ablakpárkányán, pedig ott gubbasztott a madárrá változott királylány.
Eltátotta a száját a fényes tollú tüneményt, mintha még nem látta volna, de aztán előhúzta tarisznyájából a lepkétől kapott ágacskát, ráfújt és az abban a minutumban létrává változott. Nosza nekitámasztotta szaporán a sziklafalnak és elkezdett mászni felfelé. Az ablak magasan fenn volt, hát mire felért elégé elfáradt. Amikor már kezében érezte a gyönyörű madarat, s indulni készült volna lefelé, megállt egy pillanatra kifújni magát. Ekkor az ablakból hírtelen olyan kábító fény áradt kifelé, hogy akarata ellenére odatekintett. Ettől aztán irtózatos hangon megcsendült az egész szikla, palotástól, mindenestől. Sietett a legény lefelé vigyázta tarisznyájában a madarat. Ám a gonosz boszorkány felébredt és utánuk eredt.
Menekült volna, de bíz nem ismerte ki magát az idegen helyen, s talán még a félelme is ott kuporgott az eszébe. Amint nézelődött jobbra, balra előre meg hátra, egyszerre ott termett előtte a gebe, olyan egészségesen és erővel teli, hogy egy regament katonát is elbírt volna a hátán.
— Na, kis gazdám, megmentetted az életemet, most én segítelek ki a bajból! — mondta, s büszkén szegte hátra fejét, akár egy csodaparipa. — Pattanj a hátamra, elviszlek egy darabig.
Több se kellett az ámuló legénynek, felszökkent a ló hátára s már vágtattak is a helyes irányba. A boszorkány követte őket.
Mikor egy rengeteg erdő mellé értek, megállt a csitkó és leszállította hátáról a legényt:
— No kisgazdám, tovább én már nem vihetlek. Eredj, az erdő mélyében találsz menedéket. — azzal elköszönt, s hagyta menni a fiút, mert közeledett a boszorkányt vad szárnycsattogással fekete varjú képébe. A legény becsörtetett a sűrűbe és csak ment, amerre az orra vitte. Olyan korom sötét volt az erdőben, mintha kemencébe bújt volna s az ajtót is magára zárta volna. Ahogy ott botladozott, s közben vigyázta a tarisznyájában rejtett madarat, megpillantott egy pici kis fényt. Arra vette útját. Nem is bánta meg, mert egy házikó ablakából szűrődött ki a lámpafény. Bekopogott. Rekedtes hangú ősz öregasszony ült a kemence búbjánál. Hátán akkora púp meredezett az ég felé, akár egy zsák krumpli.
— Adjon Isten Öreganyám!
— Neked is fiam. Mi járatba vagy ott, ahol még a madár se jár?
— Ej ha én azt elmesélném igen sokáig tartana! Éppen üldöz a gonosz boszorkány, ő előle menekülök.
— Gyere, ülj, ide mellém s falatozz velem, ide úgysem nem jön utánad a boszorkány. Biztosan megéheztél a nagy menekülésbe.
— Bíz igaz. De vissza kell jutnom minél előbb a király őfelsége elé.
— Egyet se búsulj, segítek, mert a gonosz boszorkány tőlem is elvette, ami a legkedvesebb volt számomra! — mondta a ráncos arcú öregasszony és rántott egyet a fejkötőén. Majd pördült egyet maga körül, hogy még a szeme is szikrát szórt, s a rozzant nyikorgó lábú asztal hirtelen megtelt mindenféle jó falattal. Neki esett a legény, csak úgy nyakalta a sok húst, ropogós kenyérhéját, majd borral öblítette le a finom étkeket. Mikor jól lakott és indult volna tovább, az öregasszony adott neki egy aprócska magot.
— Ha bajba leszel, csak dobd magad elé s tenger lesz belőle. Vessd a habok közé magadat, azok majd átvisznek a túlpartra.
A fiú megköszönte az öreganyó segítségeit, azzal csörtetett tovább a sötét fák között, nyakába a tarisznyával és benne a gyönyörű hangú madárral. Maga sem tudta mennyi ideig barangolt, de kiért valahogy a rengetegből egy gyönyörű, napfényes tisztásra. Zöldselymes fűszőnyegen lépkedett és hallgatta a susogó nádénekét. Közben fel-felnézett az égre vagy a háta mögé kémlelt, honnan bukkan elő a boszorkány. Ám semmi nem történt. Ahogy haladt a szél segítségével, egyszer csak egy kígyó tekeredett elébe, s mézes mázas hangon kérlelni kezdte, tegye a tarisznyájába és vigye magával. A legény hajlott a kérlelésre, de mielőtt felemelte volna a kígyót, hang ütötte mag a fülét. Közelebb hajolt, s hát a tarisznyájából jött bíz az:
— Ha megteszed mindkettőnknek vége! — a legény megértette a madár üzenetét, hát inkább szedni kezdte szaporán a lábát. A kígyó ott tekeredett közvetlen mögötte és mikor látta, hogy a legény nem hajlandó felemelni, dühébe nekiugrott hátulról. Ám a legény ügyesebb volt, maga elé hajította az öregasszonytól kapott magot, abból hatalmas tenger lett, ő pedig belevetette magát a hullámok közé. Mire felocsúdott, már a tarajos hullámok tetején száguldott ki, a part felé. Ahogy szárazat ért a lába a tenger odalett, és magával vitte a boszorkányt is.
Ahogy a királyi palota kapujához ért nem hitt a szemének: ott várta őket két idősebbik bátyja örömmel, öleléssel. Megszorongatták jobbról is, balról is, kifaggatták az út viszontagságairól, majd lefektették, hadd pihenje ki fáradalmait. Ők majd vigyáznak drága kincsére.
A legény lelkét elvarázsolta a nagy szeretett, a testvéri találkozás öröme, hát szép békésen alvásra hajtotta fejét. De tarisznyáját nem adta ki a kezéből, maga mellé fektette és átölelte.
Bíz, azt hiába ölelgette, mert a furfangos testvérei az éjszaka sötét leple alatt, kicsenték karjai közül, s ahogy megpirkadt szaladtak a király színe elé.
— Felséges királyunk visszahoztuk neked elvarázsolt lányodat! — azzal lába elé borultak és átnyújtották egy faládikóba az elorzott madarat.
— Öcsénk lelkéért esedezünk; bocsásd meg tévedését. Ezúttal jobban vigyázunk majd rá és a tőled kapott fizetséget elosztjuk testvériesen.
A király, ahogy felnyitotta a doboz tetejét kireppent belőle a madár, és rá szállt egyenesen királyapja vállára. Felhördült minden ott lévő, a gyönyörűségétől. A hatalmas trónterem megtelt fénnyel és a madár, apja füléhez hajolva suttogott neki valamit. Az a valami tágra nyitotta a király szemét, majd összehúzott szemöldökkel megparancsolta, hozassák elibe a kisebbik fiút is.
Nosza szaladtak az őrök, hozták is nyomba a legényt!
Amikor a három testvér egymás mellett állt, megszólalt a király:
— Amelyikőtök vállán visszaváltozik a leányom királykisasszonnyá, onnan fogom tudni, ki volt a bátor megmentője.
Azzal a madár rászállott a nagyobbik báty vállára, de semmi nem történt. Ugyan úgy madárképében átrebbent a középső legény vállára, de bíz ott sem változott vissza. Már csak a kisebbik fiú maradt hátra. Ahogy megtelepedett vállán a fényes tollú madár, lássatok csodát, visszanyerte kisasszonyi szépségét, alakját és úgy simult a karjába, mintha oda teremtette volna az Isten.
Lett nagy örömrivalgás, kiabálás, ünneplés. Mindenki örült, csak a két nagyobbik testvér várta szomorúan a sorsát. A király megparancsolta adják át vagyonukat az édesanyjuknak, ők, pedig kétkezi munkával keressék meg betevő falatúkat.
Lányát feleségül adta a kisebbik fiúhoz és csaptak akkora lakodalmat, amekkorát még senki nem látott. Hét napig folyt a bór, a tánc és még az is jókedvre kerekedett, aki nem is ment oda.
Később a királyság is a fiúra maradt, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.