Réges-régen, messze-messze, egy eldugott városban, - amit egy térképen sem lelsz meg- gyermek született. Külsőre nem volt más, mint bárki a városi gyerekek közül, de a szíve mélyén köze sem volt hozzájuk. Nemes-lelkűsége már kiskorában megnyilvánult. Ha baj volt, nem siránkozott, hanem bármit megtett érte, hogy megoldja.
A várost, ahol cseperedett, már úgy ismerte, mint a tenyerét, de annak falain kívül még sosem járt. Fúrta is az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet az általa ismert világ határain túl. Egyik reggel, hosszas kérlelés után, szülei végül megengedték, hogy elhagyja a várost. Szinte repült kifelé a házból, és egy pillanat sem telt bele, már a város falain kívül járt. Odakint szomorú látvány tárult elé. Kiszáradt erdőt, halott fákat látott körös-körül. Ahogy beljebb haladt, látta hogy csak pár gyenge, de még élő ág emlékeztetett a valaha tán virágzó erdőre. Aztán rájött mi a baj. A föld is kirepedezett, öklömnyi rések tátongtak rajta, hisz még egy ér, egy forrás sem volt a közelben.
Sietett haza vízért, megöntözte a száradó növényeket. Ez így ment napokon, heteken keresztül. Öntözte a növényeket és az erdő egy-két fája lassan föléledt. Olyan volt számára mintha egy hatalmas kertet öntözne.
Egy nap kifelé menet mintha csak a szél fújta volna elé, fiatal fiú jelent meg előtte. Megijedt. Nem mindennapi jelenség, hogy csak úgy a semmiből emberek jelennek meg. El akart futni, de nem tudott. Mintha csak az előtte álló fiú tartaná ott.
- Te öntözöd az erdőt?
- Igen. - felelte remegő hangon
- A városból jöttél?
- Igen.- Felelte ismét - És te ki vagy?
- Az erdő szelleme. Azt hittem, ha én nem, már senki sem mentheti meg az erdőt, de így talán még egy ideig virágozhat.
- Egy ideig? Miért csak egy ideig?
- Amíg gyerek vagy, minden nap kijöhetsz, öntözheted a fákat. Ám ha felnősz, nem lesz már időd rá, hogy minden áldott nap elgyere. Ha pedig nem jössz el, senki nem öntözi az erdőt, így az megint nem virágzik többé.
- Tehetnék valamit ez ellen? Ha igen mit? Mond el, és én megteszem!
- Tisztelem a nagylelkűségedet és az önfeláldozásod, de sajnos a megoldást magam sem tudom. Próbálj meg te is gondolkozni, ígérem amiben csak tudlak, segítelek.
- Hogyhogy nem tudtad megmenteni? Szellem vagy, nagy a hatalmad!
- Ez igaz. De ha nincs az emberek lelkében a szeretet a természet iránt, ami adja és erősíti hatalmam, én is meggyengülök. Az emberek ma már csak rohannak, nem érnek rá semmire, nem járnak már kirándulni, nem látogatják az erdőmet. Városukat is fal választja el a természettől.
A lány ettől fogva folyton gondolkodott. Csak ő tudta, hogy miért ül egyedül, miért merül egész nap a gondolataiba. Egy dolog volt, amit ekkor sem felejtett el, hogy az erdőt felkeresse. Ilyenkor beszélt a szellemmel, ilyenkor gondolkodtak együtt, dugták össze fejüket, hogy kisüssenek valamit. Ez éveknek tűnő napokon át így ment. Míg egy reggel a lány azt mondta:
- Tudom mi a megoldás!
- Mi az? Mond! - unszolta a szellem.
- Én adtam eddig az erdőnek a vizet, igaz?
- Igen.
- Én adom ezután is, de úgy, hogy ennek nem fog vége szakadni. Soha!
- Ezt hogy érted?
- Ez a tisztás lesz az utolsó ahova emberként lépek, és az első, ahova tó képében.
- Jól meggondoltad? Emberként sok olyan dolgot tehetsz meg, amit tó képében képtelen leszel. Átgondoltad, hogy mi mindenről mondasz le?
- Ha megmenthetem az erdőt, az sem számít, mibe kerül.
- Lehetséges lehet. Ha valóan biztos vagy benne, - itt rövid szünetet tartott. - legyen!
A lány bólintott. Bármit feláldozott volna azért, hogy az erdőt megmentse. Akár emberi alakját is, gyermeki éveit. Az erdő szellemének kezében fényesen ragyogó fény jelent meg, kavargott akár a szél örvényei, mégis lágyan, lustán örvénylett, akár a víz. A szellem ekkor megdöntötte a kezét és a varázslat a lány köré gyűlt. Ő lehunyta szemét. Érezte, hogy a szellő lágyan simogatja az arcát, lábát pedig víz mossa. Nem volt szomorú. Minden kétsége eloszlott afelől, hogy helyesen cselekedett. Végül felnézett. Egész másképp látta a világot. A fák körülötte virágba borultak, föléje pedig a szellem kedves arca magasodott. Halak csiklandozták, és ő boldog volt.
A város lakói, mikor meglátták az újra virágzó erdőt, csodálkozással vegyes boldogsággal néztek rá. A város falait lebontották, és az emberek hazafelé menet, meg-megjegyezték:
- De csodás ez az erdő!
Nap mint nap ott játszottak a gyerekek a fák között, a családok hétvégenként nagyokat kirándultak, az iskolák táborokat rendeztek a tisztáson. Végre helyreállt a rend, szerették, tisztelték a régi fákat és az erdő nyújtotta áldásokat.
Szülei sokáig keresték még a lányt, de a szellem elrejtette őt, nehogy kitudódjon a titok, melyet, a tavat övező fák azóta is mesélnek egymásnak. Ha egy nyári estén halkan, de nyitott szívvel ülsz a tóparton, talán te is meghallhatod.