Topáz, a kismanó

De ez, ez a csoda, ez a hatalmas lakoma, most egyedül mind az Övé! Senki nem veheti el tőle!
Kezeit összedörzsölte, gyomra már reggel óta – mióta megtalálta a gombát – kongott az ürességtől: nem lehet csak úgy ekkora lakomát elpazarolni. Rá kell készülni!

Már el is képzelte: először le fog törni egy darabot a kalap sarkáról – még akkor is, ha kör alakú –, azt meg fogja kóstolni. Az kéne még, hogy rossz legyen!
Ha minden tökéletes – az íz, az illat, miegymás –, akkor le fogja emelni a gomba kalapját, és... nem, nem esik neki, nem falja fel! Olyat ő nem tesz!
Végeredményben mégiscsak kulturált lény.

Szóval, leemeli a kalapot a gombáról, leteszi a földre, és megízesíti finom, édes mohával. De azt sem csak úgy uk–muk–fuk, durr bele módon, hanem, először fel fogja szedni a száraz mohát a talajról, szétmorzsolja, és úgy fogja rászórni a kalapra.

Szinte látta maga előtt, a gyönyörű fehér–piros kalapot, amint a barna, száraz mohadarabokkal díszítve, készen áll a lakomára. A moha egyébként tökéletes, mert édeskés az íze, ez való a gombához.

Letörölte az ajkairól a nyálat, ami kifutott a szájából, miközben végiggondolta ezt, de még mindig nem esett neki csodálatos lakomájának, de még csak el sem kezdte elkészíteni. Ó, nem ám!
Ő ugyanis tovább gondolta tetteit.

Miután befejezte a kalapot, áttér a többi részére. Bár sejtette, hogy a tönköt a bocskorral nem lesz könnyű kiszedni a talajból, de Ő meg fog vele birkózni. Nagyobb gombák se fogtak ki rajta eddig. De először – ezt mindenki jegyezze meg, mert ez a fontos – leveszi a gallérját, és csak úgy „nyersen” meg fogja enni.

Aztán jöhet a bocskor! A tönk nem olyan finom, mint az eddigi részek, de éhes hasnak megteszi! Viszont a bocskor! Vékonyka, kevés, de nagyon ízletes. Szóval azzal fogja folytatni a lakomát. És végére marad a tönk.

Most, hogy ezt így szépen végiggondolta, ideje volt belevágni a tettekbe. Lassú léptekkel, kezeit a szívén tartva, tiszteletteljese indult el a gomba felé. Kinyújtotta a kezét, hogy letörje azt a bizonyos darabot, amikor megremegett a föld, és a gomba hirtelen eltűnt.

– Annia! Nézd mit találtam! – kiáltott fel egy szőke kislány az erdő közepén. Egy másik, barna hajú lány csatlakozott hozzá, az ő kezében kosár volt. – Gomba! Anya örülne neki!

– De hát, ennek bocskora van és gallérja! Anya szerint az ilyenek mind mérgezőek! – válaszolt a lány, és felemelte a fejét. A szőke kislány arcáról lekonyult a mosoly, miközben forgatta a kezében az aprócska gombát. Olyan szép, és ízletesnek tűnik. És olyan egészséges illata is van.

– Dobjuk a tóba! – indítványozta a barna, és megragadta a másik lány kezét, majd elkezdte húzni maga után.

Észre sem vették, hogy egy aprócska manó könnyes szemmel nézegeti gombája helyét. A nagy lakoma, amire várt, már nincs, már eltűnt... egy pillanat alatt.

A kismanó lassan sétált végig egy aprócska csapáson. Éhes volt, hiszen elvették tőle szeretett gombáját, pedig már annyira rákészült arra a vacsorára! Olyan szép kis vacsora volt... Most pedig nem maradt neki más, mint a mohák és kéreg. Még csak egy szamócát sem látott a közelben.

Szomorúan rugdosta az előtte lévő homokszemet, ami hozzá képest egy kisebb kőnek tűnt, miközben azon gondolkodott, mit tenne a két lánnyal, ha találkozna velük? Leszámítva, hogy akkora, mint a cipőjük talpának vastagsága, jó eséllyel szembe tudna velük szállni: bizony akkor lenne haddelhadd!

De most, most egyedül volt az erdőben. Még a tündérek sem játszottak a virágok szirmaival, még a koboldok sem lesték áldozatukat a bokrok tövében. Minden túl csendes volt a Topáz erdőben, és ezt a kismanó is hamar észrevette.

Meg is torpant, majd letörölve könnyeit, körbenézett. Hol van mindenki? Szétnézett, az erdőben.  Miért van ilyen csönd? Csak nem a két lány üldözött el mindenkit? De hát Annia és Melia állandó látogatói voltak az erdőnek, meg aztán sok lényét nem láthatták, hiszen emberek voltak. A két lány a Mélykék–tó partján lakott, nem messze attól a tisztástól, ahol a kismanó is tábort vert, még évekkel ezelőtt.

De ők már elrohantak, elrohantak a csodálatos és ínycsiklandó gombával együtt, és így már a nagy üresség sem számított, hiszen, még a halál se lett volna olyan rémes, mint az, hogyha folyamatosan korog a manó gyomra.

– Lyen, állj már meg! – hallatszott egy kiáltás az erdő széle felől. A manó megállt, majd elkezdte hegyezni a füleit. Hát ez az oka, hogy elbújt mindenki. Hamar híre szállt, hogy jön két ember a Topáz erdőbe.
De mit számítana ez, hiszen az emberek nem látják őket. Legalábbis nem mindegyikük.

– Lyen! Gyere vissza, kérlek! Lyen! – hangzott fel megint a hang, aztán hirtelen a talaj szinte elkezdett rengeni a lábai alatt. Ijedten nézett körbe, és ugrott arrébb, mikor egy fekete hajú lány csörtetett el mellette.
A lányt egy másik, szinte teljesen ugyanolyan kinézetű követte, de ő sokkal lassabb és óvatosabb volt. Meg is állt a közvetlenül a manó mellett, majd felsóhajtott.

A kismanó felnézett rá, mire azonnal elfelejtette minden bánatát, amit a gomba elvesztése okozott. A lány arca kétségbeesettséget és fájdalmat tükrözött. A néhány méterre előrébb megálló lány arcát pedig könnyes szántották fel.

– Haza akarok jutni – szólalt meg Lyen sírós hangon, és beharapta az alsó ajkait. – Elegem van!
A manó folyamatosan a két „óriást” nézte. Félredöntötte a fejét, majd odament a hozzá közelebb álló lányhoz, és elkezdte a csizmáját ütögetni. Bár kezei igencsak aprócskák voltak, a lány mégis megérezte.

– Mi ez? – kérdezte döbbenten, és leguggolt, hogy megnézze a cipője tájékát. Majd hanyatt esett, mikor meglátta az apró lényt a csizmája mellett. – Egy manó?
A manó viszont nem lepődött meg, hogy a lány látja őt, végül is ő akarta felhívni magára a figyelmet.

A másik lány felkapta a fejét, miközben kitörölte a könnyeket a szeméből. Nem ment vissza a másik  mellé, csak állt szomorúan az erdő közepén, miközben a kezét nézte.
– Hagyd ott, a manók szeleburdi lények, bajt hoznak ránk.

– Ez a pici lény? – nézett fel a másik, majd óvatosan kezébe vette a kismanót, és felemelte. A pici lény nem volt emiatt dühös, pont ezt akarta, éppen ezért olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tőle telt.
Már amúgy is előre elképzelte, mi fog történni: Ő nagyon aranyos lesz, ezért kapni fog egy hatalmas gombát ajándékba! És akkor már nem is kéne meghalnia a másik miatt.

– Vicky, tedd le azt a manót! – mordult fel a másik szigorú hangon. A kismanó ajkai lekonyultak, és szemrehányóan nézett Lyen felé, majd visszafordult, aztán elkezdett kedvesen pislogni a lányra.

– Szerintem szeretne valamit – rántotta meg a vállát Vicky, és közelebbről megnézte Őt. Ő pedig elkezdett tapsolni, meg ugrálni, sőt még bukfencezett is, bármit megtett, hogy tervét véghez vigye.

– Egy manó mindig akar valamit, ezt jegyezd meg! – morgolódott tovább a másik lány, türelmetlenül kezdett a lábával dobolni, miközben folyamatosan törölgette a szeméből előtörő könnyeket.

– Goromba! – szólalt meg a kismanó természetellenesen magas hangon. Vicky döbbenten lépett egyet hátra, bár a kis lény a tenyerén volt, így nem távolodhatott el tőle, viszont azért kissé megdöbbent furcsa hangtól. – Gombát, Topáz gombát akar!

– Topáz? Az a neved, mint az erdőnek? – kérdezte csodálkozva a lány. Lyen dühösen felhorkant, aztán odament a lányhoz, és kiütötte a kezéből a manót, aki leesett a földre, de szerencsére csak puha mohára, így nem ütötte meg magát.

– Haladjunk már! Haza akarok menni! – ordította a lány, majd a szemében újra összegyűltek a könnyek, amik lefolytak az arcán. Vicky nyelt egyet, szomorú tekintettel a tenyerét nyújtotta a kis lénynek, aztán felsóhajtott.

– Amíg ilyen állapotban vagy, addig nem megyünk tovább. Keressünk egy helyet, ahol pihenhetünk, miközben megnyugszol.

– Nem akarok megnyugodni – válaszolt Lyen. A kismanó folyamatosan őt nézte, miközben belekapaszkodott Vicky hüvelykujjába, nehogy még egyszer a földön kössön ki. Már kezdte megérteni, hogy a lány nem goromba, csak történt vele valami.

– Pedig jobb lenne, Robert és Elien nélkül veszélyes lehet a hazaút – válaszolt. – Csak te értesz a fegyverekhez, és zaklatottan nem hadonászhatsz!

– Mélykék–tó! Topáz odavezet a Mélykék–tóhoz! – ugrált a kismanó.
Vicky ránézett Lyenre, aki szipogott egy kicsit, de végül bólintott.

Eközben persze Topáz már el is képzelte, hogy fogja az utat mutatni a két lánynak: hadonászni fog, meg, meg, meg bemutatja őket a tündéreknek, akik majd repülnek előttük! Attól biztos az a lány is jobban lesz! A tündéreket mindenki szereti, még, ha a manókat nem is! És még talán gombát is kap előbb–utóbb, ha ilyen kedves.

Aztán megkordult a gyomra. Jobb lenne az a gomba előbb, mint utóbb.

Topáz a parton ugrált, majd belerohant a vízbe, de mivel elég hamar elmerült volna benne, így mindig néhány lépés után visszafordult. Aztán egyszer csak otthagyta a vizet, és a két új barátjához sietett.
Lyen – mióta megérkeztek – átkarolta a térdét, miközben könnyektől csillogó szemmel a tavat bámulta. Topáz pedig nem értette, mi van vele… de most nem is törődött ezzel. Ami jobban izgatta, az az volt, amit Vicky csinált.

A lány ugyanis egy kicsike gombát tartott a kezében.
– Ez kicsi! – sivított fel a manó. – Topáz nagy gombát akar!
Vicky lehajolt, majd a manó mellé állította a gombát.

– Így is akkora, mint te – válaszolt, mire Topáz elhúzta a száját, aztán elkezdett ugrálni.

– Topáz nagy gombát akar! Topáz nagyon nagy gombát akar!

– Meglátjuk, mit tehetek – sóhajtott fel Vicky, és elmosolyodott kissé. Az apró lény végre képes volt felvidítani, annyi rossz dolog után, amit átéltek. Bár Lyent is fel lehetne kissé vidítani, de a húga fájdalma sokkal nagyobb volt, mint azt elképzelni tudta volna. És Topáz sem értette, de ő most nem is akarta. A gombáját figyelte. Vicky felemelte a mutatóujját, majd csinált vele pár kört a levegőben.

– Mágia, segíts nekem! Legyen ez a gomba nagyobb, hogy Topáz jóllakhasson!

– Micsoda rímek… – mordult fel Lyen, de meg nem mozdult. És Topáz nagy bánatára a gomba sem kezdett növekedni.

– A varázsláshoz nem kellene rímek – válaszolta a lány nyugodt hangon, majd a húgára mutatott, és kissé sértődötten megszólalt. – Neked fürdeni kéne egyet!
Valami hirtelen megtaszította Lyent, és a lány beleesett a vízbe.
Azt persze senki nem vette észre, hogy Topáz pont azt a mozdulatot tette, mint Vicky, és az ő arcán nem nyugalom ült, hanem csintalan mosoly.

– Vicky!

– Nem én voltam! – ugrott fel a lány, majd besietett a húga utána tóba, és segített neki kimászni. – Ilyen profi nem vagyok, sőt…
Ránézett a manóra, aki büszkén kihúzta magát, mire a lány elhúzta a száját.

– Ő volt? – kérdezte Lyen sötéten. – Megfojtom. – Vicky elengedte a kezét, mire a lány visszaesett a vízbe.

– Hé!

– Ne mondj ilyet! – szólt a lány, mögötte pedig a kismanó folyamatosan bólogatott. Bizony vétek ilyet mondani egy olyan ártatlan kis lényről, mint Ő.

– Vicky, elegem van! Megölték a szüleimet, nem maradt senkim, értsd meg! Senkim nem maradt, senkim… – nézett a vízre könnyezve. A másik lány arcán nem látszott együttérzés, inkább csalódás és harag. Topáz pislogott párat, majd odament hozzá, és elkezdte a cipőjét ütögetni.

– Kösz… – mondta végül. – Örülök, hogy én senkinek számítok – tette hozzá, majd lehajolt, a tenyerébe vette Topázt, és hátat fordított a vízben ücsörgő lánynak. – Gyere, Topáz, keresünk neked nagy gombát…

A kismanó összedörzsölte a kezét. A gomba előtte legalább háromszor akkora volt, mint ő... Teljesen belefeledkezett a nagy örömbe, hogy új barátnője megszerezte neki a nagy gombát. Gyönyörű volt, világos barna kalapú, fehér gallérú, de bocskor nélkül. A bocskor finom, de a gomba nagyobb volt, mint amelyik elveszett.

Vicky csendesen ült a kis tisztáson, ahol a gombát találták. Összehúzta magát, és pont úgy viselkedett, mint Lyen pár perccel előtte: átkarolta a térdét, miközben bámult a semmibe.

De Topáz nem törődött vele, csak a gomba körül ugrált. Most megint gondolkodhatott arról, hogy mi lesz a gombával, hiszen Vicky ott volt mellette, így senki nem vehette el tőle.
Tört egy darabot a kalap széléről, majd megette.
Szinte repülni tudott volna örömében az ízétől, és az érzésről, hogy végre telítődik.

De a szeme sarkából meglátta Vickyt, ahogy szomorúan gubbaszt a fák mellett. Letört még egy darabot a gomba kalapjából, lassan odament a lányhoz, majd felé nyújtotta.
– Kérsz?

– Nem. Köszönöm, Topáz! – mosolyodott el kissé a lány, de aztán lehajtotta a fejét a térdére. A kismanó arcáról lekonyult a mosoly, és toporogni kezdett. A gombára tekintett, a hatalmas lakomára gondolt, de végül csak elindult vissza a Mélykék–tó partjára.

Lyen a vízparton ült, ugyanolyan pózban, mint a testvére a tisztáson. Kétségbeesettebbnek tűnt, mint eddig. Fel–feltekintett az erdő felé, mintha várna valamire, vagy valakire.

Topázt nem láthatta. A kismanó elbújt egy fűszál mögött, és figyelte a lányt. Lassan odasétált hozzá, majd elkezdte a lábát böködni.
A lány lenézett, majd felhorkant.
– Mit akarsz?

– Vicky szomorú! Topáz szomorú! Kérj bocsánatot Vickytől, hogy Topáz boldog lehessen!

Lyen lenézett rá, miközben megrándult a szája, és a manót figyelte folyamatosan. Topáz ugrált mellette, bökdöste a lábát, és mutogatott a tisztás felé. Közben persze elképzelte, mi lenne, ha nagyobb lenne: megragadná a lány karját, majd elrángatná Vickyhez.

Lyen aztán végre felállt. A vállára vette a kis manót, hogy mutassa neki az utat, így hamar visszatértek tisztásra. Topáz csak egyetlen dolgot felejtett el. Figyelmeztetni a lányt, hogy a tisztáson ott a finom, és hatalmas gomba, amit... amit Lyen véletlen összetaposott, úgy, hogy észre sem vette. De a kismanó igen. Leugrott a lány válláról, majd könnyező szemekkel a barna lapított gomba mellé térdelt, és szipogva elkezdte bökdösni. De hiába, a vacsora megint oda.

Eközben Lyen leült a húga mellé, nyelt egyet, majd megszólalt.
– Nézd, én sajnálom. Csak annyira kiakasztott, hogy nem tudtuk őket megmenteni. Önző voltam, csak magamra tudtam gondolni.

– Ez természetes, hiszen elvesztetted a családod – válaszolt a másik lány, de nem tekintett fel. – De ez nem jelenti azt, hogy én nem szenvedek. Lyen, én is haza akarok jutni, de nem biztos, hogy sikerül. Én is elvesztettem a családom, ha belegondolsz, és az egyetlen támaszom az, hogy megtaláltalak, hogy mellettem vagy – tört ki belőle minden érzelme és félelme.

Topáz felnézett a két lányra, és még jobban elkezdett szipogni, miközben lassan odasétált hozzájuk.

– Ráadásul most Elien és Robert is eltűntek. Egyedül vagyunk, egy ismeretlen helyen. Ki fog vigyázni ránk? – kérdezte Vicky.

Lyen óvatosan a tenyerébe vette a kismanót, majd felemelte.
– Topáz vigyáz ránk!

– Ha nem hal meg, gomba hiányban... – Vicky szétnézett. – Hol a gombád Topáz?

– Meghalt – szipogott a manó. – Összetaposta – mutatott Lyenre, aki kissé elvörösödött, felugrott, majd átadta a kismanót a testvérének.

– Máris keresek másikat! – mondta, és el is tűnt egy–két fa között. Topáz leült Vicky tenyerében, miközben a hasát simogatta. Már csak az a gomba hiányzik!

* * *

 

Ez a gomba pont ugyanolyan volt, mint az első, amit talált. Fehér kalapon vörös vonalak, fehér tönk, gallér, és bocskor. De az öröme nem volt ugyanolyan. Bár végre kapott gombát, mely kétszer akkora, mint ő, mely oly ínycsiklandó, mint egy embernek a jó pecsenye, de... Topáz szomorú volt. Ült a gomba tönkjének támaszkodva, fancsali képpel, és unottan tépkedte maga felett a gallért.

Lyen és Vicky elmentek. Egy–egy mosollyal búcsúztak el a kismanótól, kívántak neki sok nagy gombát – egyet adtak is neki –, de elmentek. Lynn és Namal vigyáznak most már rájuk. Topzának nem volt több dolga, csak megenni a gombát, amit ajándékba kapott.

VÉGE