Történet a garázsból

Ragyogó júniusi nap volt, nem túl meleg. Éppen alkalmas arra, hogy végrehajtsuk a munkát, amit oly régóta terveztünk. Nekiláttunk hát, hogy kitakarítsuk édesanyám háza alatt, a pincében berendezett öreg garázst.

Már régen nem állt benne autó, csak egy rakás lim-lomnak adott otthont. Jobbára olyan dolgoknak, amiket valamikor fontosnak tartottunk megőrizni, de mára már elfelejtettük, hogy ott vannak, sőt, gyakran azt is, hogy miért is tettük őket oda. Legalább felük hasznavehetetlen régi kacat volt.

Amíg hétéves fiammal a tágra tárt ajtajú garázsban próbáltuk elvégezni a munka oroszlánrészét, feleségem édesanyámmal ebédet főzött a konyhában. A nap fénye és melege beömlött a tárt ajtón, s mi izzadva húzkodtuk a régi szekrényeket, kivittük a törött gyerekágyat, és valahogy olyan nehéznek éreztem minden darabot. Mert a sok kacat között ott volt a múltunk is. Emlékek hada… És délre már tudtam, hogy miért nehéz kipakolni a régi házunkat, kidobni a gyerekkori játékot, mely most már inkább egy „istentuggyami”-re hasonlít. Mert ezek az emlékek voltak egykor az életünk.

Elfáradtam, és egy pohár hideg vizet kortyolgatva egy székre ültem megpihenni. Fiam azonban, aki most először érezte úgy, hogy igazán fontos férfimunkát végez, egy pillanatra sem akarta letenni a fenekét. Olyan dolgokat is megmozgatott, amiket nem bírt el, csúszott-mászott a lomok között. Gyermeki boldogság látszott az arcán.

Egyszer egy nagy, nehéz, poros bőrtokba bújtatott holmit húzott elő.

- Apu, ezt kidobjam? – kérdezte.

- Mi az, kisfiam?

- Nem tudom – mondta, és ruhája ujjával letörölte a port (ó, ha az anyja ezt látta volna!) a címkéről. – Az van ráírva: „hólánc a következő típusú autókerekekhez… gyártva: 1987-ben.”.

Én ültem ott, mint akit megbabonáztak, és éreztem, hogy minden eddiginél jobban megrohannak az emlékek. Egy sosem használt hólánc, 1987-ből…

- Papa, most meg miért sírsz? – riasztott fel a gyerek kérdése. – Kidobjam? Vadonatúj.

- Nem, kicsim, azt a hóláncot nem szabad kidobni.

- Miért?

- No, gyere csak ide, ülj az ölembe, elmesélem neked a történetet apádról, a túlzott önbizalomról, meg a nagypapáról, akit te már nem ismerhettél.

Fiam szerette, ha a régi időkről mesélek neki. Az ölembe kucorodott, átkarolta a nyakamat, és én mesélni kezdtem.

Tizennyolc éves voltam, magabiztos fiatal felnőtt. Évek óta gokartoztam, eredményeim is voltak, éppen ezért úgy gondoltam, hogy jól tudok vezetni. És akkor elhatároztam, hogy elmegyek egy autóvezetői tanfolyamra, és szerzek én is jogosítványt. Nem is volt semmi gond, minden teszten és vizsgán jó eredménnyel végeztem, és akkor elérkezett az idő, hogy részt vegyek a forgalmi vizsgán.

Magabiztos voltam, mint mondtam, talán túlzottan is. Március vége volt, a barátaimmal elhatároztuk, hogy pénteken szépen átmegyek a forgalmi vizsgán, és szombaton felmegyünk a hegyekbe síelni. Akkoriban még nem tartott hetekig egy jogosítvány kiállítása, még aznap délután készen lett volna. Elő is adtam a tervemet apámnak, édesanyámnak, és Emma néninek, apa húgának, aki éppen nálunk vakációzott. Apa döbbenten reagált:

- Fiam, nem gondolhatod komolyan, hogy friss jogosítvánnyal akarsz a jeges, havas utakon vezetni! Ezt én nem engedem.

- Tudod, hogy jól vezetek, meg tudom csinálni!

- Fiam, ez nem gokart! Egy többszáz kilós autót kell uralnod, extrém körülmények között.

- Nem hiszel bennem, soha nem is hittél! Ezt kikérem magamnak! Felnőtt ember vagyok, bármit meg tudok csinálni, amit akarok!

Már-már tettlegességig fajult a veszekedésünk, amikor Emma néni megszólalt:

- Ugyan már! Hagyd rá arra a szegény gyerekre! Ha lesz jogosítványa, hadd menjen, ahová akar!

- Jól van! – támadt neki apám. – Rakd csak a tüzet te is! Fogalmad sincs, milyen felelőtlen gyerek! Képzelem, mi lenne, ha elvinné a kocsit. Az első fának nekimenne…

- Nem lesz semmi baj – vágott közbe a nagynéném –, nyugodj meg, ennek a gyereknek nem lesz holnap jogosítványa. Ezt biztosan tudom!

- Ugyan, honnan tudnád, Emma néni! – mondtam.

- Kisfiam, ennyi idősen érzi azt a te nagynénéd, mi fog sikerülni, és mi nem.

Duzzogva vonultam a szobámba. Senki nem állt mellém, senki nem hitt bennem. Még anya is csak állt a tűzhely mellett, és bölcsen hallgatott. Tudtam, hogy egyetért a többiekkel, és azt is tudni véltem, hogy én vagyok a legjobb sofőr széles e világon.


- És nem voltál az? – kérdezte kisfiam.

- Hát nem egészen – mosolyogtam a garázs félhomályában. – Amíg az ember fiatal, azt hiszi, ő a legjobb mindenben. Olyan dolgokban is, amiket még nem is próbált.

- És lett jogosítványod?

- Elmondom, kicsim, mindjárt – mondtam, és visszatértem a történetemhez.


Aznap éjjel mélyen aludtam. Apám megbántott, és tombolt bennem a vad dac, hogy márpedig én megmutatom ennek a hitetlen népnek, hogy micsoda fiuk van. Azt álmodtam, hogy síeltünk a haverokkal, és ők csodálták, milyen szépen és egyenletesen vezetek a nehéz körülmények ellenére is, pedig csak tegnap tettem le a forgalmi vizsgát. Sajnos reggel felébredtem, és rájöttem: csak álom volt.

Felöltöztem, ettem, és elmentem az oktatóközpontba, ahol a vizsgabiztos és az oktatóm már várt rám. Elhatároztam, hogy nagyon óvatos leszek, egyetlen hibát sem fogok véteni, és már láttam lelki szemeimmel, hogy dicséretek között adják át a kitöltött igazolást, amivel máris mehetek az irodába, jogosítványt csináltatni. Mi tagadás, nagyképű voltam. De a tény, hogy bizonyítani akartam rátermettségemet óvatosságra sarkallt. Legalább is a vezetésben.

Tudtam volna gyorsabban is, vadabbul is vezetni, uraltam volna az autót, hiszen két országos bajnokságot nyertem gokartban. De nem villogni akartam, csak meggyőzni azt a két embert, aki velem éppen egy kocsiban ült, hogy alkalmas vagyok a közúti közlekedésre.

Ment is minden, mint a karikacsapás. A kijelölt útvonal végéhez közeledtünk, amikor az egyik parkolóban az oktató meglátott egy üres helyet. Igazán keskeny hely volt, az egyik oldalon egy nagy terepjáró parkolt, a másikon a járdaszegély futott végig. Az oktatóm megkérdezte:

- Mit gondolsz, be tudsz oda parkolni?

Én meg azt gondoltam magamban: „Na, ez sem tudja, kivel beszél!”. De csak annyit mondtam:

- Megpróbálhatom!

Minden gond nélkül sikerült, és én olyan büszke voltam magamra, hogy egyetlen hiba nélkül abszolváltam a forgalmi vizsgát. „No, lesz mit mutogatni apámnak otthon” – gondoltam, mialatt elhangzott a felszólítás, hogy szálljak ki az autóból. Büszkén vágtam ki a járdaszegély felőli ajtót, hogy diadalmas arccal kipattanjak a kocsiból, amikor megkaptam a büntetésem a túlzott magabiztosságomért. Máig hiszem, hogy a sors akarta így…

Egy idős bácsi éppen arra biciklizgetett, mellesleg szabálytalanul, a járdán. Én pedig, önteltségemben, anélkül nyitottam ki az ajtót, hogy körülnéztem volna. Ellöktem a bácsit, akinek ugyan semmi baja nem esett, mégis harsányan kiabálni kezdett. Szidta az összes rokonomat, tudod, kicsim, ahogy manapság is szokás. Én pedig csak álltam ott, mint akit leforráztak. A vizsgabiztos szigorúan nézett rám.

- Ezért kár volt, fiatalember – mondta. – Találkozunk negyven nap múlva.

Életem legnagyobb kudarca volt. Sosem felejtem el, hogy amikor hazaértem, ott feküdt ez a hólánc a küszöbön. Apa vette.

Apa, aki mindig tudta, mi a teendő, apa, akit én a világ legjobb emberének tartottam előző nap estig, apa, aki féltett engem a jeges utaktól, vett nekem egy hóláncot, hogy elvihessem a kocsit hétvégére. És akkor én megértettem, hogy ők hittek bennem, csak egyszerűen nem akarták, hogy bajom essen…

Lógó orral mentem ki a konyhába.

- No, hol van az én nagy fiam? Azt hittem, már sosem érsz haza – mondta anyám lelkendezve. – Hadd gratuláljak!

- Ugyan, anyu, nincs mihez! – mondtam, de alig jött ki hang a torkomon.

- Egy friss jogosítványhoz csak illik gratulálni! – mondta apa.

- Mutasd, milyen jogosítványokat gyártanak manapság! – kérte Emma néni.

- Nincs jogosítvány – mondtam, és a föld alá tudtam volna bújni szégyenemben az előző napi viselkedésem miatt. – Nem sikerült.

- Nahát, fiam! Akkor mit fogok én csinálni most azzal a hólánccal, amit a holnapi kirándulásodhoz vettem?

Apa megjegyzése ráébresztett, mennyire ostoba, felelőtlen és nagyképű gyerek módjára viselkedtem. Sírtam a szégyentől! Szerettem volna visszamenni az időben. Csak huszonnégy órát, hogy jóvá tegyem az esti viselkedésemet, hogy meg nem történtté az érzéseket bennem és bennük. De nem tehettem…

Napokig gyötört a szégyen, de aztán rájöttem: az eset jó volt arra, hogy megtanuljam: az alázatosság és a szerénység épp olyan erény, mint az önbizalom, csak mindegyiket tudni kell a megfelelő helyen és időben használni. Természetesen negyven nap múlva minden további nehézség nélkül sikerült levizsgáznom. És attól kezdve, ha apa úgy érezte, kicsit túlszaladt az önbecsülésem – ami már nem fordult elő gyakran – akkor elég volt csak annyit mondania: „Fiam, mit csináljak most a hólánccal?”. Én pedig rögtön tudtam, hogy mire gondol.

Ez a hólánc, 1987-ből arra emlékeztet, kisfiam, hogy mindig viseljem úgy magam, hogy ha nagyapád itt lenne, ne kelljen megkérdeznie, mit csináljon vele.


Fiam rám nézett nagy, kerek, szeretetteljes szemeivel, és megölelt.

- Köszönöm, hogy ezt elmesélted, apu. Majd én is igyekszem szerényen viselkedni.

- Ezek után el is várom – mondtam mosolyogva, és megkócoltam szőke haját.

- Mit vársz el? – kérdezte feleségem, amint megállt a nyitott ajtóban. – Kész az ebéd, ti világ lustái! Látom megint mesedélután volt, egy újabb sztori, ami úgy kezdődött, hogy „amikor én még kissrác voltam…”, igaz?

- Nem, anyu – mondta fiam. – Ez most úgy kezdődött, „amikor én nagy lettem…”. – Aztán felém fordult: – Te vagy a világ legjobb apukája.

Dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy az én fiam ezt gondolja rólam, de aztán szerény mosolyt erőltettem az arcomra, és, bár gyanítom, fiam még nem értette teljesen, mire is gondolok (és mennyi mindenféle értelemben) azt mondtam neki:

- Tudod, kicsim, anyád nélkül nem ment volna.