Történet két gazdáról

Daniella L. May, 2015, május 14 - 10:15

Volt egyszer a világon két gazdálkodó ember. Az egyik nagyon gazdag volt, egy kisebb sertéstelep büszke tulajdonosaként mindene megvolt, amiről csak álmodott, szép háza, nagy családja, földbirtoka. Nem vetette meg a kétkezi munkát, apjától tanulta meg a sertéstelep irányítását, a malackák gondozását. Vígan, gondtalanul élt a családjával, vezette a sertéstelepet, amit apja hagyott rá. Úgy gondolta, hogy a pénz, a vagyon az, ami az embert naggyá teszi. Befolyásos ember volt, úgy hitte, hogy ezt is a pénznek köszönheti. A másik gazda szegényebb családból származott, de meg volt mindene, sohasem panaszkodott. A földbirtokán kukoricát termesztett, amit aztán a sertéstelep tulajdonosa vásárolt fel tőle, persze a lehető legalacsonyabb áron. Ez a gazda azonban cseppet sem szerette a munkáját. Nem azért termesztett a földjén kukoricát, mert ez lett volna minden álma, hanem csak a családját szerette volna eltartani, és úgy gondolta, hogy ennek ez az egyetlen módja. Hajtotta a mókuskereket nap nap után, hogy tudjon megélni, de egyáltalán nem volt boldog.  

Minden olajozottan működött, az egyik ember szállította a kukoricát, a másik pedig igyekezett minél kövérebb disznókat nevelni. Egy napon azonban a sertéstelepen nagyon nagy baj történt. A malackák megbetegedtek, a vágásra hízott disznók úgyszintén. A telep tulajdonosa nem tudott semmit sem tenni, az állatok sorra hullottak el. Tehetetlenségében és mérgében a kukoricát szállító gazda ellen fordult.
– Biztos vagyok benne, – mondta nagy hangon – hogy azért betegek a disznók, mert rossz kukoricát adtál el nekem! – rivallt a másik gazdára, aki alig tudott védekezni a vádak ellen.
– A kukorica nagyon jó minőségű volt! Pont olyan, mint tavaly, vagy azelőtt, és tudod nagyon jól, hogy nem adnék el neked rossz kukoricát!
– Nem érdekel! Ez a te hibád! Mostantól kezdve nem veszek tőled több kukoricát! Keresek majd más termelőt, akinek a terményétől majd nem lesznek betegek a disznóim!
A kukoricatermelő gazda hiába mondta, hogy ilyen meg olyan jó volt a termés az idén, az állatorvos is hiába próbált mellé állni, hogy a disznók nem a terménytől lettek betegek, a gazda hajthatatlan volt. Mindenképpen keresni akart egy bűnbakot, akin kitöltheti a mérgét.
A szerencsétlen kukoricás gazda szomorúan mesélte el a feleségének a történteket.
– Mi lesz most velünk? Miből fogunk megélni? Kinek adjuk majd el a kukoricát? – a felesége szótlanul hallgatta kétségbeesett férjét.
– Megoldjuk – mondta halkan az asszony, majd a férje vállára tette a kezét és elmosolyodott.
A sertéstelep tulajdonosa mindenközben új malacokat vett, a vagyona egy részét arra fordította, hogy újraélessze eddig jövedelmező vállalkozását. Ígéretéhez híven máshonnan hozatta a kukoricát a malacoknak, igyekezett mindent megtenni azért, hogy talpra álljon. A kukoricát sokkal drágábban tudta beszerezni, messzebbről kellett a telepre hozatni a takarmányt, és hiába alkudozott, nem tudott olyan jó árat kicsikarni a termelőktől, mint az előző gazdától. A következő évben azonban nem tudta eladni olyan nagy haszonnal a vágásra hízott disznókat, mint eddig. Bosszankodott is sokat, az addig csak boldogságot és gazdagságot hozó kis telep egyre több gondot jelentett, veszteséges volt. A gazda az összes pénzét feláldozta arra, hogy a sertéstelep újra virágozzék, mindhiába. Újra megbetegedtek a disznók. A gazda ezúttal már nem tudott senkit sem hibáztatni ezért, többféle helyről is hozták a kukoricát, és mindig ellenőrizték a minőségét, ráadásul az állatorvos szerint a malacok pusztulása most sem a takarmánytól volt. Bekövetkezett az, amitől a gazda a leginkább tartott, csődbe ment. A sertéstelepet bezárták, neki pedig új munka után kellett néznie. Kesergett magában, megbánta már, hogy a másik gazdát hibáztatta először, ráadásul folyton azt motyogta magában, hogy ő csak a disznókhoz ért, és ha már az sem sikerül, amit tanult és tud, akkor ugyan hol talál majd olyan munkát, amiben sikeres lehet? Nyomasztotta a lelkiismerete, beszélni szeretett volna a kukoricás gazdával, hogy bocsánatot kérjen tőle. Mikor annak birtokára ért nagyon elcsodálkozott. A másik gazda idő közben meggazdagodott, felújította a házát, a kukoricaföld helyén pedig lovakat talált, egy szépen bekerített mezőt, munkásokat, akik a lovakkal foglalkoztak. Ámult is, hogy hogyan történhetett mindez, így hát megkereste a gazdát, bocsánatot kért tőle.
– Egyáltalán nem haragszom rád! – mondta a gazda, aki láthatóan nagyon boldog volt.
– De hát hogyan, miként tudtad mindezt elérni? Azt hittem, hogy tönkre mész majd, hogy nyomorúságot hoztam rád a döntésemmel!
– Ugyan már! – legyintett a gazda – Először én is úgy gondoltam, hogy itt a vég, hogy nem tudok majd megélni, nem tudok majd a családomnak enni adni. Aztán a feleségem rábeszélt, hogy adjuk el a megmaradt kukoricát és valósítsuk meg az álmunkat, hozzuk létre azt a lovas tanyát, amit most itt látsz, amiről már annyit álmodoztunk! Nem ment könnyen, azt elhiheted. Eladtam a kukoricát, de már nem vetőmagot vettem a bevételből, hanem lovakat. Változtattunk, és most nagyon boldogok vagyunk! – mondta büszkén a gazda, miközben megmutatta a birtokát a másik gazdának, aki nem győzött ámuldozni. Elgondolkodott azon, hogy mi teszi az embert naggyá. Nem a vagyon, a sok pénz, az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.

Az írás hossza kb. 4 ezer karakter

Szerintem nem

A tönkrement gazdának is változnia kell, meg kell találnia azt a munkát, amiben örömét leli, amiben ki tud teljesedni. Nem biztos, hogy a másik gazda birtokán ez menne. (Hátha van neki is egy dédelgetett álma, amit azért nem valósított meg eddig, mert ott volt az örökölt sertéstelep)

Örülök, hogy olvastad, és elgondolkodtál, hogyan lehetne befejezni. :)

Remélem, hogy másokban is gondolatokat ébreszt majd.

Az ember nagysága

A változás még teljesebb (mesésebb, nemesebb) lenne, ha a tönkrement gazdát nagylelkűen felvenné alkalmazottnak. Nála jobb, hálásabb dolgozót nem is igen találhatna - van mit "ledolgoznia".