Történetek - 2009

Egyszer volt, hol nem volt, ha volt is, ha nem is volt, bizonyosan tudom, hogy volt valamikor a padláson egy nagyon régi,porosodó, faragott, tulipános láda. Gyermekként kitágult, ragyogó tekintettel néztem a magasodó, büszke, oly öreg bútordarabra. Egyszer úgy történt, hogy volt bátorságom felnyitni e titokzatos darabnak a tetejét,s találtam benne egy hatalmas bőrkötéses könyvet. Remegő kezekkel emeltem ki, s mikor megtapintottam, olyan volt,mint egy öreg bácsi keze:kemény, de mégis puha és szeretetteljes. Látszott rajta, hogy nagyon ósdi, talán még jobban, mint amiben találtam.

Azt beszélik, hogy a Kékkirály mikor még gyermek volt, messze földön lakott, és a szülei nem szerették őt. Vörös képű apja egyik éjjel ronggyá verte a hátát egy göcsörtös bottal, édesanyja pedig olyan szürke volt, mint egy egér, és csak nagyon keveset beszélt a fiával.
Azt is beszélik, hogy a Kékkirály szerette a madarakat. A poros, hideg padláson istápolta a sebesült galambokat, etette a verebeket, és néha mesét is mesélt nekik. Mert számára csak ők voltak ezen a koszos, kegyetlen világon; és nagyon sajnálta, amiért őt nem madarak szülték, mert akkor neki is szárnyai lettek volna.

Távol innét s igen-igen régen, még a jó királyok, sárkányok és boszorkák idején, volt egyszer egy falucska. Egyszerű, jóravaló népség lakta, mely örömét lelte a mindennapok feladataiban: a nagy gonddal űzött mesterségekben, a házak-kertek csinosítgatásában, az ünnepségek előkészületeiben; és szívvel-lélekkel végezték ezeket a munkákat életükön át. Hanem olyan legény is akadt, akinek mindez nem volt kedvére való, és bár neki volt a legügyesebb keze és legfürgébb esze messze vidéken, nem kezdett bele semmi dologba; azzal múlatta csak az időt, hogy mindenkiből tréfát űzött, a mezőkön bóklászott, vagy a lányok után kóricált, őket szédítette. Ezért, vagy nem ezért, már senki sem emlékezett, de a fiút Kóricnak hívták, és hiába teltek-múltak az évek, csaknem vált belőle dolgos ifjú, kacagott csak a falusiak szorgoskodásán.

Emma néni a karosszékében ült, és hintázott. Unokája, a 7 éves Sandra odaült a lábához játszótársaival együtt, és arra kérték a nénit, hogy meséljen nekik. Az egész város ismerte Emma nénit híres meséiről, melyek az öreg nő szerint egytől egyig igazak voltak... Köré gyűltek a kicsik, az öreg hölgy megsimogatta unokája fejét, és elkezdte történetét...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Országa földje termékeny, hegyei kincsekben gazdagok, alattvalói jólétben éltek.
A király is boldogan élhetett volna feleségével és három gyermekével, de ő folyton elégedetlenkedett. Semmi nem volt elég jó neki. Különösen azért haragudott, hogy mind a három gyermeke kislány volt, nem született fia. Leánykái hiába próbálták felvidítani mogorva édesapjukat, soha nem jártak eredménnyel. Arról pedig, hogy önfeledten együtt játsszanak, még álmodozniuk sem volt szabad.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen, az Üveghegyen túl, egy kerek erdő közepén egy tisztáson élt egy favágó feleségével és gyönyörű leányával, akit Hajnalkának hívtak. Azért nevezték így a leányt, mert akkor született, amikor pirkadni kezdett, s a nap első sugara bepillantott a favágó házába.   

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény kovács a Nagy Királyságban, Tölgy falván. A kovácsnak volt takaros felesége és egy jóravaló fia. A fiút Afizolának hívták. Az apja nagyon örült, amikor megszületett, mert tudta, lesz aki tovább viszi a hagyományt, családjuk ősi mesterségét. Amikor a kisfiú először szaladt ki az udvarra saját lábán apja nagyon megörült és rögtön tanítgatni kezdte. 14 éves korára már minden tudott a mesterségről és egyedül készített patkót, kardot, tároló edényeket. De még milyen szépen dolgozott! Már a környező falvakból is érkeztek hozzá emberek, hogy megbízzák különböző feladatokkal.

Élt egyszer egy Vince nevű vándordiák. Szegény paraszti családban nőtt fel, sok testvérrel, nővérekkel és fivérekkel. Ő volt a legkisebb. Bár szülei mindig bíztak abban, hogy egyetlen tehenükből meggazdagszanak, végül azt is el kellett adniuk. A pénzből kitaníttatták Vincét. Elvégezte az iskolát és még az egyetemre is eljutott, ahol teológiát oktattak neki. Már-már úgy tűnt, legalább a fiúnak szép élete lesz, tanult emberként, de akadt egy kis bökkenő: egyszerűen nem volt képes hinni Istenben. Nem hitt se a mennyben, se a pokolban. Amikor ezt a professzorai meghallották, úgy ledöbbentek, hogy szólni sem bírtak, már rúgták is ki Vincét az egyetemről, menjen amerre lát.

Miókának Anyu hozott egy plüsspillangót, akiről csakhamar kiderült, hogy tündér. Plüss létére is tündér; de hát Miókával számtalan plüssállat lakott, és ezek mind elképesztő dolgokat tudtak, ha Mióka úgy látta jónak. Ámbár ha akart, akkor Mióka is szokott tündér lenni; Apu is készített neki sodrott sávos varázspálcát és Anyutól is kapott csillámdíszes tündérszárnyakat.

A Vándor 
A kérges kéz hüvelykujja megpengette a hat rézhúrt. A gitár húrjai csillogó hullám­zással rezegtek, majd a hang mormogássá mélyült és még hosszú lélegzetekig kitartott, mielőtt végleg elhalt. S mintha eme tompa zúgás fújt volna simogató ihletet, a zenész mesélni kezdett.
Szavai hatására a cselédkonyha, mint színes álomkép, elmosódott és eltűnt. A következő pillanatban tükröktől csillogó bálteremben találtuk magunkat, ahol nemes hölgyek járták kecses táncukat. Épp csak megcsodálhattuk aranyszegélyű ruhájukat, mikor már farkasok lihegésével teli sötét erdőben táboroztunk, és összebújva rettegtünk a körülöttünk ólálkodó ordas vágyaktól. Majd, ahogy a történet tovább pergett, pompás város utcáján, lovas hintóban rázkódtunk és áttetsző selyem függöny mögül lestük az utca rongyos népségét.

Volt egyszer egy messze földön híres város, melynek lakói széltében-hosszában bejárták a hét tengert. Az évnek egy napján összegyűltek, hogy megünnepeljék ősapjuk csodálatos utazását. Melkart templomában, arany hárfákon kísérték a főpap szavait, aki bivalybőr pergamenről olvasta fel e történetet: 

Azokban a napokban a város egy volt a tengerpart kicsiny települései közül, házait nem védték falak, sem magas templomok. Melkart fiatalon kitűnt ügyességével: egy halász sem tudott annyi bíborkagylót gyűjteni, mint ő.

Aznap különösen filozofikus hangulatban voltam.

Hosszan fújtam ki a füstöt és a félhomályban megpróbáltam kivenni az arcát. Meggyötört volt és végletekig elfáradt, kócos fejét hatalmas tenyereibe temette. Egy szót sem szólt - valahol nagyon hálás voltam ezért.

Megannyi ilyen esetet láttam már. Ugyanaz a minta, ugyanaz a megkínzott tekintet, ugyanaz a döntés. Egyre többet veszítettük el évente, mégsem tarthattuk vissza őket. Szabad akarat - ez volt itt az első parancsolat.

Épp kapása volt az öregnek. Megrántotta a botot, és hirtelen kirepült a partra egy halacska. Rögtön leakasztotta és beletette egy vödörbe, melyben az aznapi vacsorát gyűjtötték. A fiatalabbik az öreg mellett ült, és figyelte, hogyan csinálja.
– Látod fiam, így megy ez. Megpróbálod? – kérdezte tőle.
– Hogyne próbálnám! Adja csak ide apám! – átvette a pecabotot és a horgot belehajította a vízbe. Három perc harminchárom másodperc telt el, és az úszó rángatózni kezdett.
– Hohó, kapásod van! – mondta az öreg. Add csak ide! – átvette tőle a botot, és kihúzta a halat a partra. Nem akármilyen hal volt ám az! Egy igazi aranyhal. Igencsak elcsodálkoztak.

Valahol nagyon messze, a Sárga és Kék folyó torkollatán túl,a Zöld tenger egyik szigetén félelmetes kalózok ütöttek tanyát. Az őslakosokat elzavarták otthonaikból,és elfoglalták kunyhóikat. Szegény bennszülöttek kénytelenek voltak a sziget túlsó felén található barlangosban otthont keresni. Igen ám,de itt nem volt olyan ehető növény,ami meg tudott volna maradni. Csupa-csupa szikla volt a környék. A bennszülöttek fejedelme nagy búra eresztette a fejét.
-Hát most mi lesz az ő népével? Hogyan fognak élni ezután?

A fiatal Piros Mozdony ott állt Rétlapos állomás második vágányán, mögötte két piros kocsi. A Piros Mozdony még fiatal volt, nemrég került ki a gyárból. Szépre tervezték és szépre is, készítették el. Piros testét behálózták a csövek, melyek feketére voltak festve, a kémény szélén széles fehér csík futott körbe. Elől két nagy lámpa, hogy ha este kell mennie, jól lásson. A lámpák rézből készültek, szépen ki voltak szidolozva, csak úgy ragyogott. A vezetőfülke felett, középen volt a sípja, olyan hosszúkás, rúd alakú. Fényesre volt polírozva, éles, fiatalos hang jött ki belőle, ha kedve szottyant fütyülni. Öt kereke volt, mindkét oldalon, középen három nagyobb, ezen volt az összekötő csatló, amely hajtotta a síneken. A hozzá kapcsolt két piros kocsi oldalán 1-es és 2-es számok. Ezek jelezték az osztályokat, belül szép, tarka huzattal bevont ülések. Piros színük miatt, illettek egymáshoz, így hárman szép együttest alkottak, ez egy személyszállító vonatszerelvény volt.

A pályaudvar hét vágánya eléggé hosszan nyúlt el a város szélén. Ahol a váltók voltak, ott volt egy kis bódé, ebben ücsörgött éjjel-nappal, felváltva egy kékruhás vasutas, piros zászlóval. Neki az volt a dolga, hogyha jött egy vonat, akkor a forgalmi irodából ide telefonáltak és megmondták, melyik vágányra jön. A vasutas, pedig különböző karok le és felhúzásával állította a váltókat, meg a jelzőt, hogy szabad a vonatnak bejönni, vagy éppen ott, várakozni kell, kint a jelzőnél.

Élt egyszer egy távoli ország tengerpartján egy szegény, özvegy halász. Volt ennek a halásznak egy gyönyörű, aranyhajú kislánya Adelina.
A kislány kétéves volt, amikor édesanyja meghalt. Édesapja sokat dolgozott, mindent megtett azért, hogy gyermeke ne szenvedjen semmiben hiányt, de még így is csak a legszükségesebbekre futotta. Adelina csendes, félénk kislány volt. Ritkán játszott a falubeli gyerekekkel, inkább édesapja mellett kuporgott a csónakban, vagy mezítláb sétálgatott a tengerpart homokjában, kagylókat, különleges alakú köveket keresgélve. Néha megkérte apját, hogy meséljen neki édesanyjáról, de amikor látta annak elboruló tekintetét, nem faggatta tovább, inkább magába fojtotta égő kíváncsiságát s szomorúan nézte az anyjába kapaszkodó többi gyereket.

1.

Magas hegyek és örökzöld fenyők lombjai közt,
Hol a víz egy más világról regél, és bűvös a föld,
Hol még ember nem járt, és sosem volt halandó hajléka,
Ott állt a tündék gyöngyházszín kastélya.
Holdfényű kastély, ezernyi toronnyal, ezernyi szobával és ezernyi lakóval.

Legmagasabb toronyban, virágmintás szobában, ott élt világszép tündeleány.
Haja, akár a holdfény, szeme, mint a borostyán,
Teste gyenge harmat, arca halovány.
Kacagásában ezernyi gyermek vidámsága,
Tekintetében évezredek tapasztalása.

Kezem lassan csúsztattam előre a nyári száraz fűben. Behunyt szemmel tapogatóztam a sötét éjszakában. Hatalmas megkönnyebbülésemre az ujjaim végre egy kemény tárgyba ütköztek. Azonnal körülzártam az ujjaimmal a széles, kerek üvegen, melyről rögtön megállapítottam, hogy egy pálinkás üveg. Remegő kézzel rántottam ajkaimhoz a száját. Üres, teljesen üres! - állapítottam meg elkeseredetten. - Ez őrület! - gondoltam, de az is lehet, hogy üvöltöttem.

Régen, mikor még az emberek lovas szekérrel jártak, és mindenféle történet megeshetett, volt egy-kettő, amelyik meg is esett. Ezzel nem azt mondom, hogy ma nem történhet meg semmi sem, de az biztos, hogy egy jó ideje nem volt arra példa, amiről most beszélni fogok. Pont ezért, ha valaki úgy gondolja, nyugodtan felejtsen el mindenféle eddigi tapasztalatot a meséket illetően, legalább erre a kis időre, mert akkor nem zavarja meg, hogy egy mesehős néha nem úgy viselkedik, ahogyan valaki szerint illenie kéne.

(Mesék a jövőből)

Egyszer volt, hol nem volt, a Bükkön innen, a Bakonyon túl (talán pont ott, ahol a kurta farkú malac túr), élt egyszer egy család.   A huszonkettedik században jártunk.
Tudom, tudom! Lehet, hogy így kellett volna kezdenem, hogy egyszer lesz, hol nem lesz? De láttatok már mesét így kezdődni? Ugye nem? Mert még én sem!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy takaros kis ház, abban élt két óvodás kislány, Bianka és Barbika. Bianka minden reggel sárga színű ruhácskát öltött magára és sárga szalagot biggyesztett barna hajába. Barbika piros szoknyácskába bújt és piros masnival ékítette szőke fürtjeit.
Egy délután az udvaron labdáztak. A piros pöttyös labda véletlenül kigurult az útra. A két kislány lélekszakadva futott utána. Bizony, észre sem vették, hogy hegyes sisakjában Viri varázsló közeledik feléjük. Csak futottak és szaladtak és... piff-puff, dirr-durr, nekiütköztek a varázslónak. Viri úgy eldőlt, mint korhadt fa az erdőben. Sipkája lehömpörödött a fejéről és beletoccsant a pocsolyába.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy piros bóbitás tulipán. Az Óperenciás tengeren túl egy tüskesövény közepében virított. Bűvös illatának híre bejárta az egész világot.
Történt egyszer, hogy Meseország öreg királya megbetegedett. A tudós doktorok egyre csak azt hajtogatták, dünnyögték, motyogták, hogy a király baján csakis a csodatulipán mesés illata segíthet. Kihirdették hát egész Meseországban, de még azon is túl, hogy a király fia azt a hajadont veszi feleségül, aki elhozza apjának a csodatulipánt. Bezzeg szeretett volna minden leány királyné lenni, ezért hamar összecsomagolták kis elemózsiás batyujukat és nekivágtak a hosszú útnak.

Almapatria ezer tornyú városára leszállt az alkony csendje. Vörös színe eluralkodott a látóhatáron, és pihenő helyére parancsolt embert és állatot egyaránt. Urak és szolgák a palotába, katonák a pihenőhelyükre vonultak. Az árusok már elpakoltak s a vásári komédiásokkal egyetemben , sátraikban pihentek.
A városkapu őrei a súlyos vasrács leeresztéséhez készülődtek, hogy majd a várárok felhúzható hídjával , biztonságosan bezárják a bejáratot.