Történetek - 2010


Egy Lassie nevű botpoloska dicső élete (kaland 18 bejegyzésben)

Tudta, hogy a világ egyik legjobb úszója, meg az eszében is bízott, de azzal is tisztában volt, hogy bármikor hidegvérrel lemészárolhatná őt egy kóbor szárnyas, ha éppen úgy tartaná a kedve. A dolgát az sem könnyítette meg, hogy eredetileg vízi botpoloska lévén csak víztől vízig tudott haladni, amióta csak nyakába vette a világot. Nem volt elég, hogy állandóan vizet kellett keresnie, még az ellenség is folyton a sarkában volt. Na de menjünk vissza kicsit az időben . Mitch, a király (e néven a harmadik) nem hiába őt küldte erre a veszélyes expedícióra.

Hüllőszív

Gondolataimba merülve ültem kedvenc helyemen. Elmosolyodtam a víz alá bukó kiskacsákon, akik a víz alá bújtak, menekülve az esőtől. Baljós volt az idő. Az ég szürke, a part menti nád hajladozott, gyakran derékba törve sodorta odébb a viharos szél. A  fűzfaágakat is mesze lengette. Valami furcsa érzés tartott a fogságában. Nem tudtam volna meghatározni, hogy jó vagy rossz; egyszerűen csak egy érzés. Gyakran jártam oda.

Bertalan, az éneklő sárkány

Sok-sok évvel ezelőtt történt, még egészen fiatal egér voltam, amikor megismertem Bertalant. Bevallom, eleinte magam sem tudtam hová tenni az esetlen, és hát hogy is mondjam csak…, kissé furcsa sárkánygyereket. De milyen udvariatlan vagyok, rögtön a történet közepébe vágtam, és még be sem mutatkoztam! A nevem I. Rágóvári Benedek, őkirályi fensége udvari tanácsosa vagyok. Jól hangzik, nem igaz? Büszke is vagyok a címemre, pedig kamaszként egy lyukas garast nem adott volna senki az életemért. Mindenem, amim van, az én nagyszerű barátomnak, Bertalannak köszönhetem…

Visszatérés

Völgy ölében, tó közepében a Földnek azon a pontján, ahol az összhang tökéletesen működik az ember és környezete között, van egy ház. De nem építette azt oda senki, csak úgy van... hatalmas hegyekkel, fákkal átölelve a kezdet kezdetétől. Otthont ad egy családnak, akik maguk sem tudják, - igaz nem is kutatják - hogy hogyan kerültek oda.

A költészetet nem szabad

„Tabuk nincsenek, de a költészet tabu." - fogalmazódott meg a gondolat a világegyetem egy nagyon eldugott, majdnem teljesen jelentéktelen pontján. A gondolatot, amelyet ha le akarnánk írni, leginkább bizonyos kocsonyás anyagban futó elektromos jelekhez hasonlíthatnánk, felülről bozontos, barna haj, alulról pedig néhány napos borosta határolta. Ez a gondolat, ahogy telt-múlt az idő, szép lassan fejlődött, elhatározássá érett, sőt egyszer még azt is megkockáztatta, hogy kimenjen egy napfényes, őszi délelőtt a parkba tízóraizni.

A remény ösvényei

A sűrű sötét nehéz fátyolként telepedett a falura. A négy gyerek és szorosan a nyomukban baktató felnőtt lábnyomai pillanatok alatt foszlottak semmivé a szeles, hideg időben a végeláthatatlannak tűnő úton. Csak bandukoltak egymás mögött szótlanul. Az apróságok semmit nem kérdeztek, talán érezték, hogy bármennyire szereti is őket anyjuk, úgysem kapnának tőle választ arra, amit mindannyian tudni szeretnének. Az erős, szikár asszony fegyelmezetten ballagott gyerekei nyomában.

Író voltam, léggyé lettem

Mesés nézőpontváltás

Az asztalon feküdt a gép. Lapos volt, csöndes, még nem zúgott, s fényei sem világítottak. Az alvó állat - jutott az író eszébe, mikor felnyitotta.A képernyő fekete volt, fénytelen, afféle halvány sötétség, homály. A végtelen feküdt benne. És a semmi. Lassan a gomb után nyúlt, megnyomta. Az oroszlán éledni kezdett, kigyúltak a fények, beindult a búgás, s a gép jobb oldalán megmozdult egy papírfecni, ahogy a távozó levegő őrjöngve kiszaladt a szellőzőnyíláson. A szoba csendjében erőszakkal tört utat a zúgás. Mikor az író végre rátalált a keresett ablakra, s megnyitotta azt, a gondolatok fénysebességgel cikáztak agyában. Régi, meg nem történt események, csodás valóságok, elképesztő jövők kavarogtak, sosem látott és meg nem értett alakok tűntek elő elméjének homályából. Álmodott, éber álmot látott, s a billentyűkhöz ért. Lenyomta az elsőt, majd a következőt. A leütések üteme egyre gyorsult, s az író egyre inkább elveszítette a kapcsolatát a világ többi részével. Csak ő létezett, a gép, s a leírt szavak, a formálódó történet, az éppen csak testet öltő különös mesevilág. (De az is lehet, hogy valóság, hisz sosem tudhatjuk pontosan, mi az igaz, s mi csupán képzeletünk szüleménye. Ha egyáltalán létezik egyetemes valóság.)

A napló

A kis erdőszéli városban nagy az izgalom... Már csak egy hónap és megérkezik Bobó, a legyőzhetetlen futóbajnok. Látogatásának célja egy jótékonysági futóverseny. A tét óriási, hiszen, ha bárkinek is sikerülne a lehetetlen, azaz előbb célba érnie, mint a földkerekség legtehetségesebb futóegerének, Bobónak, akkor az apró városka magas jutalomban részesülne.

Dióbölcső

Nem ismertem őt, de sok mesét hallottam róla. Történeteket, melyek – akár igazak, akár nem -, a részemmé váltak, segítettek felnőnöm. Legtöbbször a nagyanyám mesélt róla, részlettelen, fukar, lényegre törő szavakkal, kevés mondattal, mégis megkapóan. Emlékszem, mindig csak a történet vázát építette fel, a részleteket nekem kellett kitalálni, a tájat képzeletben festettem a lélekhez, az arcot a gondolatokhoz. Így találkoztam a nagyapámmal. 

Elthenvirg - Levél egy öreg vitéztől

(Részlet az „Elthenvirg" című készülő kalandregényből)

Mit mondhatnék? Hazaértem. Igen hosszú utat tettem meg, olyat, amilyet senki más. És jó itthon lenni. Ennek ellenére a világ, melyben jártam, visszahúz. Vágyódom vissza. S talán nem véletlenül. Mert a levél, amit a végső pillanatban adtak oda, s amit csak most tudtam elolvasni, megrázott. Minden jó emléket eszembe juttatott. S olvasása közben úgy érzem, hogy ismét ott vagyok.

Gombalíni álma

Gombalíni és Gombalínó!

-Hello! Mizu? Kicsit elszundikáltunk, mi?! –SzólongattaPetit gunyoros arccal Gombalínó!

Peti az erdő közepén egy tisztáson feküdt. Éppen ébredezett,amikor egy vékony kis hang, mintha hozzá beszélt volna. Oldalra fordítottafejét, és ott állt a zöld fű között egy gomba. És a gomba őt nézte. Igen, agombának szemei voltak, sőt szája, amivel beszélt is, és folytatta vékonyhangján:

 -Na, mi van haver, megkukultál? –Kérdezte türelmetlenül,lábaival az avaron topogva Gombalínó.

Időkorlát

Mindenkinek van valami titka. Valami, amitől más, mint a többiek. Természetesen nekem is. Csak jelen esetben ez nem egy aprócska tetoválás, vagy csodás énekhang. Ennél sokkal megdöbbentőbb. Legalábbis a többség számára. Na, nem mintha sokan tudnák, hogy képes vagyok utazni az időben. Nem reklámozom. Ez afféle adottság. Mások aerobikozni járnak, én olyan embereken segítek, akikre a gonosz leselkedik. És nem érdemlik meg, hogy az örök semmibe taszítsa őket a Halál. Ugyanis én nem hiszek Istenben, a reinkarnációban, de még a mennyországban sem. Mindenkinek egy esélye van az életében. Ha ezt nem használja ki, elbukta. Soha többet nem kap másikat. Sok életet tartok már képzeletbeli tarisznyában a hátamon, köztük van ősember, rabszolga, zsidó, indián, menekült katona, és jó pár jövőbeli személy is. Akikről elmondhatom, hogy nem ufók. A legkevésbé sem. Ugyanolyan emberek, mint mi, még hiperszuper űrjárgányuk sincs. Pedig 2780-at írtunk.

A múzsa

Mostanában mindig fázom. Várom a tavaszt, de a tavasz még nagyon messze van, s talán sosem jön el. Nem akarok úgy elmenni, hogy ne lássam még utoljára a feléledő fákat, a színek végtelen kavalkádjába boruló mezőket. Sétálni akarok a fényben, inni a friss forrásvízből, szagolni a virágokat, még egyszer, utoljára.

Vér a Napnak

Sorban teltek a napok, egyre nagyobb várakozás feszültsége lengte be termeinket. Alig múlt el az éj, alig keltem fel, már jöttek a lányok, gyönyörű virágkoszorúkkal a hajukban, színes ruhákba öltözve. Vizet hoztak és lemosták a bőröm. Minden tiszta és illatos. Megkarcolom a mellkasom és a bokám, sokadszor nyílik a bőr, sokadszor fakad a vér. Nézem, ahogyan lecsordul, rozsdássá festve a homokszínű bőrt. Megint egy hosszú tisztítási rituálé következik. Közben a vérem homokkal keveredik.

Mese az emberről, aki útnak indult

Egyszer volt, hol nem volt, még a világon is túl, volt egyszer egy sziget. Olyan messze volt az a sziget, hogy közel nem volt hozzá semmi sem, és igazán a messzi sem volt tőle semmi messzi, mert mikor az ember mértékegysége a végtelen, ezek az apró léptékek elvesztik jelentőségüket.
A szigetnek nem volt neve. Egy ember élt rajta, s az idő, amit eltöltött ott, sem nem telt, sem nem múlt, egyforma maradt. Az ember egymaga élt a szigeten, nem ismert senki mást, csak önmagát, s így nem ismerte a csalódást, nem ismerte a bánatot, s nem ismerte már a saját szívét se meg.

A szem a lélek tükre

A Sors egész életében azon dolgozott, hogy felállítsa azt az adag jót és azt az adag rosszat, amelyet megfelelő arányban adva az embereknek boldogok lesznek, csakhogy ez sehogyan sem sikerült neki.

Volt olyan ember, akinek egy kis rosszat adott és onnantól fogva elég volt, ha bal lábbal kelt fel és máris összeomlott tőle vagy egy tányértörésbe is belerokkant; ebből a Sors arra a következtetésre jutott, hogy a rosszal óvatosan kell bánni.  Volt olyan ember is, aki sok pénzt nyert a szerencsejátékon, de emiatt hatalmas zsarnok lett belőle.

A királynő szelleme

Egy hűvös Augusztusi napon a vár kapuja előtt állt a király fiatal szobalánya.Egyszer, előlépett egy rongyokba öltözött koldus és üdvözölte a hölgyet:- Jónapot kisasszonyom. Elhoztam, amit kért.Mondta azzal felmutatott egy kis smaragdzöld palackot, mely furcsán rángatózott.- Jónapot magának is. Itt a fizetség, amit megígértem. Mondta azzal egy maroknyi aranyat adott a koldusnak, és útjára engedte.

Kalandtúra

Az ajtófélfa sarkában

élt egy pók a hálójában.

A gazdasszony nem bántotta,

seprűjét nem emelte oda,

hisz nagyon babonás lévén

féltette a szerencséjét.

Sötétben

Mélyen aludt az erdő, csendes éjnek ígérkezett, nem verte fel semmi a kis állatokat. Fákon mókusok, madarak, lenn az odvakban  rókák meg nyulak pihentek.

A kicsiny tisztáson, az erdész lakban kis Panna viszont felébredt a számára hangos koppanásokra. Csak hallgatta: kopp, kopp…

Nem bírt egyszerűen újra álomba szenderülni, hallotta a hangokat és félt, hogyha elalszik magába zárja a sötétség, örökre.

Göncölgyöngyök

Egyszer volt, hol nem volt, a földkerekség legcsodásabb erdejében, hatórányi járásra a legközelebbi falucskához, egy kis kunyhóban élt nagymamájával Csilla. Igazán boldogok voltak: saját kis veteményeskertjükben maguk termesztették a zöldséget, gyümölcsöt, baromfiudvarukban szép számmal sétálgattak a tyúkok, kecskék, a házikó mögött pedig kristálytiszta tóba torkollott egy kis patak.

Gitta néni

Kapcsolatomat Horváthné Kovács Margittal, avagy mindenki Gitta nénijével, a Kis herceg alapozta meg. Antoine de Saint-Exupéry könyvében a felnőtt olvasó egy kalap rajzát láthatja. Ez a fejfedő az első középiskolai irodalomórák egyikén került fel az örökké krétafoltos falitáblára. Felhangzott a kérdés: Ez mit ábrázol? Csak olyan válaszok érkeztek, hogy: felfordított lábost, fejjel lefelé rajzolt bilit, puffot, amire ráültek és egyszer még az ominózus „Kalapot!” is felhangzott.

Hatalmad, Irodalom

I.

- Viszlát! - dobta oda Rebeka a sofőrnek egy mosoly kíséretében, majd hatalmas cipősarkain letipegett a buszról. Olyan izgatott volt, félt, ha nagyobb lendülettel jár, esetleg orra bukik. Régi középiskolája felé vette az irányt, frissen mosott, csokoládészín hajzuhatagán megcsillant a tavaszi nap. Lassan sétált, azért is, hogy kicsit tovább élvezhesse ezt a gyönyörű időt, és azért is, mert tudta, még van tizenöt-húsz perc a szünetig. Mióta bevezették az új rendszert, nem lehet tanítási idő alatt csak úgy bemenni; záródó bejárati ajtók vannak, csak A Mindenható Portás engedheti be az „idegeneket". (Mintha ő annyira idegen lenne... Jobban otthonának érzi a helyet, mint akik ott tanítanak. ) „Agyament vezetőség... inkább a belső bürokrácia-káoszt rendeznék el, aztán felőlem hermetikusan le is zárhatnák az egészet. De legalább működne." - Mire a gondolat végére ért, már meg is érkezett.

Mese a királyról, aki a boldogságot kereste

Valahol a világ végén, vagy még annál is messzebb, élt egyszer egy király. Az országa nem volt más, mint a Nap és Hold országa. Jóságos király volt, szomorú szívvel és hosszú, nagy szakállal. Mikor beköszöntött az este, simított egyet a szakállán, és felfénylettek a csillagok. Akkor aztán a csillagok fényeinél fogta óriási nagy kulccsomóját, kiválasztotta a zárba illő kulcsot, és kivette szekrényéből a Holdat. Két kezébe fogta óvatosan, s feltette az égre, hogy uralkodjék a csillagokon. Mikor aztán letelt az éjszaka ideje, a király belesöpörte az égről vissza a szakállába a csillagokat, s leemelte onnan a Holdat is. Óvatosan beletette a szekrényébe újra, ráfordította a kulcsot a zárra, s ment a Napért. A Nap minden reggel kicsit vonakodott, de azért engedelmesen felgurult az égre a király kedvéért, aki a szakállából a Napnak puha felhőket rázott az égre, hogy legyen hol megpihennie, mikor elfárad.

Óvakodj a vízköpőtől!

- Konkoly Nilé? - Ha egy lélegzetvétellel később néz fel, talán meg sem akad a szeme a zsúfolt asztalok közt sürgölődő kocsmárosnőn. Abban az esetben nyilván valamelyik közönséges felszolgálót inti oda magához, és vele értekezik az aznapi kínálatról, elszalasztva ily módon a lehetőséget, hogy szót váltson egy régi ismerőssel, és azt egy kellően alkalmatlan időpontban Dern orra alá dörgölje.

Álomnap

Az este kemény sötétséggel, barátságtalan módon köszöntött ránk. A fákat a szél szárnyai vadul tépték. A csupasz ágak kart karba öltve dacoltak a lankadatlan elemi erővel. A völgy aprócska házai vékonyka füstcsíkokat eregettek az ég felé. Mi, a négy Grebenár a meleg lakásunkban töltöttük a tél kezdődő napjait. Nem volt túl nagy lakásunk, de saját kis birodalom jutott benne mindannyiunknak. Én a nagyöcsémmel, az ötéves Ákossal laktam egy szobában. Testvériesen megosztoztunk a lakájos szobánkon. A kisöcsém, Ágost édesapánkkal közös szobában éldegélt. Mindezt alig egyéves kora, és édesanyánk elvesztése is erősen indokolta. Sajnos, a legkisebb gyermekével csak egy napot élhetett a szeretett szülőnk… És itt lakom én, a legnagyobb fiú, a tízéves Ádám.

Előbb-utóbb minden kiderül

Élt egyszer egy fiú, aki soha semmiért nem vállalta a felelősséget. Ha valami bajt csinált, gondosan ügyelt rá, nehogy bárki tudomást szerezzen róla. Ha viszont valahogy mégis kitudódott volna, akkor is kenőcsként kente a felelősséget a másikra. Büszke is volt rá hogy nem került bajba! Társai meg, akik az ő hibáiért kapták a büntetést, csak azon csodálkoztak, hogy még bűntudata sincs.

A többi gyerek elhatározta, hogy példát fognak mutatni a felelősséget nem vállaló társuknak.

Fél

2010. jún. 15. este fél 11  halk,  eltévedt harangszó

...Épp hogy eláll az eső. Egy lány szalad a nagyváros mocskos utcáin. Sehol egy lélek, csak ő töri meg a csendet, liheg, mint egy vad, amelyet űznek. Ruhája kopott és szakadozott. Fél válláról le van tépve a ruha és fehér bőre, hófehér arcával együtt virít az éjszakában. Fekete haja hosszan lebeg utána és meg-megcsillan egy-egy lámpa fényében. Ekkor az utcasarkon megjelenik egy másik alak. Egy férfi. Borotválatlan arc, sötét tekintet, hatalmas termet.

A Tóleány

Réges-régen, messze-messze, egy eldugott városban, - amit egy térképen sem lelsz meg- gyermek született. Külsőre nem volt más, mint bárki a városi gyerekek közül, de a szíve mélyén köze sem volt hozzájuk. Nemes-lelkűsége már kiskorában megnyilvánult. Ha baj volt, nem siránkozott, hanem bármit megtett érte, hogy megoldja.

A várost, ahol cseperedett, már úgy ismerte, mint a tenyerét, de annak falain kívül még sosem járt. Fúrta is az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet az általa ismert világ határain túl.

Bruntyu kutya és az igazgyöngyöt daloló kislány

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagyvárosban egyvizsla, akit Bruntyu kutyának hívtak. Évekig egy nagyvállalatnak dolgozottéjjel-nappal, reggeltől-estig, hétfőtől vasárnapig.. .Óránként sétáltakKaktusszal, a gazdájával a telephelyen, hogy ellenőrizzék, minden rendbenvan-e. Az elkerített helyen több hektoliternyi Abszint márkájú sör vártelszállításra. A környékbeli suhancoknak sokszor eszükbe jutott, hogy erről ahelyről szerezzék be az aznapi sörüket, ám ez rendre meghiúsult. A gyávábbaknakelég volt Kaktusz sokatmondó pillantása, a nyakasabbja megvárta, amíg Bruntyukutya megjelenik.. Bruntyu arról volt híres, hogy a legveszedelmesebb betörőnekis elég volt annyi ugatnia: - Brun- Brun!

A varázskabát

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szabó, akinek egyik nap csudálatos holmi került ki a kezei közül. Egy olyan kabátot varrt, amelyet ha egy tiszta szívű ember öltött magára, tudott benne repülni. A szabó becsületes, jóravaló férfi volt, ezért ha a kabátot felvette, akár az egész világot körbe tudta szállni. A fiai örökölték apjuk jó természetét, így a szabó halála után méltóvá váltak rá, hogy ők is viselhessék. Így vándorolt a felöltő évszázadokon keresztül egyik nemzedékről a másikra, és mindig volt olyan, aki hasznát tudta venni. Aztán kitört a háború, és a családot, akinél épp pihent a kabátka, elhurcolták. Nem is került elő a varázskabát nagyon sokáig, míg egy nap…