Pályaművek - 2015

Az előző évi pályázatok történetei: 2009, 2010, 2011, 2012, 2013

Halálalagút

 

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni,
de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák.
Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk."

 

Mindenütt vakító fehér fény, miközben őrült repülés érzése suhan végig rajtam.

- Mi ez? – kérdezem magamtól, mivel senki sincs a közelemben. De nem tudok válaszolni a kérdésre.

Úgy érzem magam, ahogyan még sohasem. Mintha egy fénnyel teli alagúton repülnék egyenesen a Nap közepébe.

- Biztosan csak álmodom – gondolom magamban, és fokozatosan egyre nagyobb nyugalom árasztja el a testem és a lelkem egyaránt.

- Igen, csak álmodom – tudatosítom magamban, és érzem, hogy teljesen nyugodt vagyok és valami olyan őrjítően kellemes érzés járja át a testem, melyet az álom tényének felismerése egyáltalán nem tesz indokolttá.

Érzem, hogy valami megmagyarázhatatlan erő egyre erősebben húz a – Napnak vélt – fényforrás irányába. 

Kitt katt program

„ Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki nem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg”

A hatalmas vászonra lendületes mozdulattal kanyarítanám fel az almafa ágat, feketével, mély barnával árnyalnám, majd nekilátnék a háttér megfestésének. Aranyló, késő őszi, fakó sárgát választanék, meg akarnám festeni azt a fajta búcsúzását a nyárnak, amit már hetek, hónapok óta érezek a szívemben. A sötétzöld levelek széle is barnába kunkorodna, eltakarná a megbúvó piros almákat. A szüretelésre érett gyümölcsökből, amiket festeni szeretnék, tudom, hogy nem lenne semmi. Hiába akarnék én feszes héjú, csalogatóan lédús, egészségtől kicsattanó életerő bombákat festeni, olyan lenne mind, mint az életem mostanában, erőtlen, lendülettelen, kókadozó, töppedt.  Mivel nem vagyok festőművész, mások talán azzal vigasztalnának, hogy először meg kéne tanulnom bánni a színekkel és az ecsetekkel. 48 évesen sem reménytelen. De én tudom, hogy ha az lennék, sem ragyognának az almáim.   Picasso mondta egyszer, hogy a festőművésznek a festés olyan, mint másnak a naplóírás. Olyan vagyok, mintha a következő kép a sorozatban mindenképpen az lenne, hogy a fa, amin az almák csüngnek menthetetlenül kiszárad.

A kis egér aki a magasba vágyott

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szürke mezei egér, aki sok kicsi virgonc testvérével és szüleivel éldegélt földalatti labirintusukban. Volt azonban valami, ami miatt másnak érezte magát. Szürkeségével is kirítt ugyan a többiek közül, hiszen rajta kívül mindannyiunknak inkább barnásszürkén fénylett bársonyos bundája, mégsem ez volt az, amitől furcsán érezte magát népes családja körében. Teljesen más oka volt annak, amitől különbőnek érezte magát és amiért egérmama is aggódott. Míg testvérei vígan szaladgáltak a tágas zöld mezőn a virágok között, ő, a kis szürke egér, minduntalan a messzi hegyeket kémlelte, minden útjába akadó kóró tetejére felmászott és a messzeségbe meredt tekintete. 

A szekrény

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Van egy vitrinem.

Sötét, diófa borítású, lakkozott ajtajú, széles, kétpolcos üveges kirakattal. Tükör sosem volt a hátára függesztve. Hordoztam magammal, bárhová is mentem, velem jött. A család öröksége. Anyámé, nagyanyámé, dédnagyanyámé és így tovább. Amikor már valakinek nem kellett, továbbadta. Így kaptam meg én is.

Mire is használhatok egy képzeletbeli üveges szekrényt? Lelkem szentélyének dísze lehet, ahová a legbecsesebb dolgokat rakom. Az is lett. Elmém titkos kamrája, minden emlék őrzője. A fiókokba képeket pakolok az elmúlt időkről. A szekrény részbe illatot, hangokat, ízeket zárok. De az üveges polc, az a legkedvesebbeknek fenntartott hely. Olyanoknak, akiket minden nap látni szeretnék. Elég, ha bezárom a szemem, elvonulok és kiveszem onnan, újra és újra tudom idézni az eseményeket. Giccsek és értékes tárgyak vannak benne, arany, ezüst és porcelán. Törött orrú elefánt, angyalka órával és sárkányra hasonlító szobor. Mind-mind különálló eleme az életemnek és mindegyik egyformán kedves. Mondhatnám...

A hernyóból pillangóvá válás törékeny metamorfózisa

Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."

 

A XXI. század egyik legégetőbb kérdése, az ember átváltozása. Kilépés az egó börtönéből, vagyis a külső ember bőrének levedlése és átalakulás tudatos munka eredményeként belső emberré. Az átváltozás, a külső emberi létből való kitörési kísérlet vonzata. A tudatos ember felfedezi a benne lakozó szellemi mestert és azáltal, hogy befelé tekint, ráeszmél belső lényegére. Megfogalmazódik benne az igény, a régi korlátozó hiedelmek elhagyására, a betokosodott, személyiségének részévé vált beidegződések kiiktatására.

Egy ember, egy élet, egy történet

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."

 

Amikor pár évvel ezelőtt életem, szemlélet- és gondolkodásmódom eljutott odáig, hogy elegendő élettapasztalattal rendelkeztem ahhoz, hogy ne csak elgondolkodjam a saját életemen, hanem képes legyek mélyreható kérdéseket is feltenni, és azokra tartalmas válaszokat adni, érdekes kérdések fogalmazódtak meg bennem:

- Jó az életem így, ahogy van?
- Mi az értelme az életemnek?
- Vannak céljaim, vagy csak az egyik naptól a másikig élek, és életem alakulása csak céltalanul sodródik a sors tengerén?