Pályaművek - 2015

Az előző évi pályázatok történetei: 2009, 2010, 2011, 2012, 2013

Párhuzamosok 1.

Párhuzamosok I

Szabó Jóska felébredt,ijedten látta,hogy kicsit tovább aludt. Így kapkodva mosakodott,reggelizett,és

szinte az utolsó korty kávéval már a motort indította.

Félt,hogy elkésik,és már a gondolat is borzasztó lett volna.

Becsületes,szorgalmas ember volt. Ötletei nem voltak megszokta,hogy irányítják,mindent megmondanak neki,így beérve munkahelyére már várta főnöke utasításait.

Önálló munkára szinte képtelen volt,de amit rábíztak azt száz százalékosan megcsinálta.

Hiba nem volt benne.

Mikor lejárt a munkaideje felállt,szépen illendően összepakolt,majd üdvözölve kollegáit eltávozott.

Mici az öreg kandúr

Mottó: „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

Az ébresztő óra ütemes kattogása és a mutatók kimért, egyenletes járása jelzi az idő múlását. A nagymutató szép lassan lépked előre 56… 57… 58… 59… 0. Az óra hangos csörgéssel jelzi, hogy pontosan hét óra van. Edina felébredt álmából. Álmosan dörzsölte meg szemeit, az éjjeliszekrényen megkereste szemüvegét és feltette az orrára. A szekrény alól kimászott Mici az öreg kandúr, nyújtózkodott egyet majd Edina ölébe ugrott, és halk nyávogással jelezte, hogy reggel van és éhes. Most meg kell dögönyöznie Micit, és meg kell vakargatni a Mici nyakát és állát. Mici hangos dorombolással jelzi, hogy minden rendben van.

Elmélázva

 

Mi lenne másképp, ha későbbi bölcseleteink a múlt idősíkjába visszaszökve irányítanák mozdulatainkat, szavakat adnának a szánkba, valamint bátorságot szívünk és elménk szimbiózisának?

Nehéz elképzelni a Ha foganatának következményét. Vajon mi minden térne el a mostanitól, semmi, minden, vagy csak pár apróság? A mostani életünkből egy másikba vágyakozva mérlegelünk, hogy mi hiányozna még is az előzőből. - De nem is emlékeznék rá! De most igen! - Nem lennénk hajlandóak az összes mozzanatától megválni. Egy fantasztikus variánst szeretnénk összeállítani, hibáktól mentesen. Agyzsibbasztó tevékenység ez.

Biztonság vagy Bátorság

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."

Érzem, ahogy a nyitott ablakon beáramló friss szellő finoman csiklandozza a bőröm minden fedetlen szegletét. Kellemes borzongás járja át a testem, míg a gondolataim valahol az álomvilág és a valóság összemosódott határvonalain lebegnek. Hirtelen felriadok. Te jó ég! Elaludtam. Egy koordinálatlan kézlendítés okozta csattanás és a konnektorból félig kiszakadt töltő jelzi a telefonom hollétét.  Aggodalomra semmi ok, hajnali 4.25-öt mutat a kijelző. Gyors szoftverfrissítés következik: 2015-öt írunk, és vasárnap van. Örömmel nyugtázom, hogy az álmok kies mezeje visszavár és... ekkor éktelen hangzavar szab gátat naiv reményeimnek az ébresztőórám tolmácsolásában.

Merj ÉLNI!

„A múlt és a jelen tünedezik – megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem”
(Walt Whitman)

Az emberek többsége retteg. Hogy mitől? A kudarctól, a negatívumoktól, a stressztől. De így nem lehet élni! Aki fél, az csak félig él.

Változásra van szükségünk. Ez nagyon nehéz, mivel már a kezdetek kezdetén belénk neveltek egyfajta félelmet az új dolgok iránt. Hisz a tüzet sem ismertük mindaddig, míg egy ősember fel nem fedezte. Ő bátor volt és kíváncsi, nem a félelme irányította, szemben a többiekkel, akik ódzkodtak ettől az újdonságtól, ami napjainkban is megkönnyíti az életünket. Soha nem tudhatjuk, hogy az „új” jót vagy rosszat hoz. Végül is, semmit sem tudunk róla. Hát ezért félünk? A semmiért? Nincsenek kivételek, mindenki tart valamitől, de vannak, akik képesek a fejlődésre, és nem engedik, hogy eluralkodjon rajtuk a kétségbeesés. Ezekre az emberekre lehet igazán felnézni.

Segítség!

Hajnaltájt minden csendes és mozdulatlan. Még a legforgalmasabb belvárosi utca is kihalt. Mintha elnémult volna a világ. De nem tart már soká – az ég alján látszik némi derengés.

A távolban léptek hallatszanak, melyek időközönként megtorpannak, mielőtt ismét felhangzana szabályos ritmusuk. Tapp-tapp. Tapp-tapp.

Egyre közelebb.

Tapp-tapp.

A gyér fényben felsejlik egy kabátba burkolózó, fiatal alak. Vállán átvetve újságos táska.

Talán, talán…

Az ifjú nem torpan meg. Megszaporázza lépteit és behúzott nyakkal tűnik el.

Tapp-tapp-tapp, majd a hang elhal.

 

Az író lány, A legnagyobb játék I. rész

Hosszú időbe telt, mire rájöttem, mit akarok kezdeni az életemmel. Mint mindenki másnak, nekem is voltak álmaim és vágyaim, de sokszor ért kudarc és csalódás is. Minden bizonytalanság ellenére azonban egyetlen aprócska fényfolt üstökösként világította be életem sötét egét: segíteni akartam másokon. Ebben az egy dologban maradéktalanul biztos voltam.

Szüleim bíztatására jogot kezdtem hallgatni. Egyetemistaként egy ismeretlen, új élet nyílt meg előttem. Olyan tudás birtokába akartam kerülni, amivel döntési helyzetben a helyes döntést hozzam meg. Hatalommal akartam rendelkezni, hogy jogomban álljon a közösség életét befolyásoló döntések meghozatalában részt venni, méghozzá mindezt azért, hogy az ő érdekeik érvényesüljenek az önérdekkel szemben.

Válaszok csarnoka

Már megint kapkodás lesz a vége! Nem akarok futni az állomásig. Megint hozom a formám! - összegezte a lány. Felkapta a komód széléről a kulcsot, s még gyorsan belepillantott a tükörbe. Nem látta különösebben szépnek magát, de ahogy a szemeit nézte, szeretetteljes, barna szemeket látott. Ez a nap ugyan úgy indult, mint oly sok másik, legalábbis Erika számára nem volt benne semmi különös, ám semmiképp sem mondható hétköznapinak, ami ezután történt. Izgalmas lesz a pilisi kirándulás! - döntötte el magában, és az utazás közben arcát kidugta a vonat ablakán, pedig tudta, hogy nem szabad. Élvezte, ahogyan simogatta a szél.

Ha minden jól megy sok gyógynövényt is sikerül begyűjtenie. Egy hegy tövében lévő kis faluban volt a szállás. Erika nem habozott sokat, megmutatta magát, hogy megérkezett, leadta a túraútvonalat, és már csapódott is az ajtó mögötte. Kezdetben aszerint haladt, amit megjelölt a térképen, majd egy olyan ösvényen folytatta, amelyet láthatóan kevesebben használtak, mert nem volt annyira kitaposva.

Édenkert

Feszengve ültem le az idős nővel szemben, miután hellyel kínált.

A lakás szűkös volt és tele volt zsúfolva apró, idejétmúlt kacatokkal, amik valószínűleg csak neki jelentettek bármit is; vagy még neki se. Arra gondoltam, ez valami nyugdíjas dolog lehet - belekapaszkodni a jelentéktelenbe és úgy tenni, mintha fontos lett volna. Utólag összerakni magukat: ez voltam én, ezt tettem, ez volt az életem. De útközben minden csak egy nap volt, semmi több.

A hölgy esetében ez még furcsábbnak tűnt: díjakat vártam, trófeákat, öreg, keretezett fényképeket korabeli hírességekkel. Ezeknek azonban nyoma sem volt.

Észrevehette, hogy eltűnődtem és az ócska, kényelmetlenül süppedős fotel melletti vázára mutatott:

- Azt anyámtól kaptam, mielőtt harmadjára is férjhez ment.

- Hmmm. És... - kérdeztem bátortalanul -, mit jelent?

- Többet, mint azok a tárgyak, amikre számítottál.  

Próba

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” 

Szokásos délutáni program volt nálunk. Anya készítette a vacsorát, apa meg a dolgozószobában papírmunkázott. Én meg meredtem a tükörképemre a rózsaszín szobámban. Majd a megannyi emléket őrző képekre a parafatáblámon. Mosolyoghatnék is rajtuk, jó érzéssel is eltölthetnének, de nem ez történik. Nincsenek már érzéseim. Vagyis vannak, de egy valaki iránt. Az pedig olyan intenzív, hogy másra már nem marad. Az egész életem Róla szól.