Pályaművek - 2015

Az előző évi pályázatok történetei: 2009, 2010, 2011, 2012, 2013

Aki megérdemli

"Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között."

Volt egyszer egy falu egy nagy sűrű erdő közepén. Ebben a faluban kereken tíz ember élt. Ebből a tíz emberből kilenc igen-igen lusta volt, még arra sem vették a fáradtságot, hogy házat építsenek maguknak, így az avarban aludtak a fák védelme alatt. Egyikük azonban dolgos volt, csakhogy sosem látott még házat. Volt neki faragott kecskéje, szalmából készült lábbelije, levelekből készített fejfedője, de háza még neki sem volt, hiszen nem tudta, hogyan is kell elkészíteni. Állt azonban egy pici házikó nem messze a lusta emberek falujától. Úgy sejtették, hogy valaki él abban a házikóban, így nem nagyon merészkedtek oda.

Fel a csillagokba

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Tavasz környékén kezdődött az egész, amikor nyugtalan szelek érkeztek, és éjszakánként fekete felhőfoszlányok úsztak a hold arca előtt.

Akkor érezte először azt az zaklatottságot, valahányszor felnézett az éjszakai égre. Az erkélyen lévő növények is izgatottan lélegeztek mellette. Kapart a torka, ennek ellenére két cigarettát is elszívott egymás után, ameddig az égen sodródó felhőket és a villogó repülőket figyelte. A hold az arcára sütött, és ezekben a pillanatokban az egész élete csak egy bizarr álomnak tűnt, vagy egy érdektelen TV műsornak, amihez nem volt semmi köze, amiből csak egyszer csípett el pár percet a távirányító nyomogatása közben.

Parfüm

„Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.”

Léha cseppek kúsznak egyre alább, bennük a világ torz képe remeg aranyra festve. Jégvirágok fagyott eleganciájának képére alkotott karcsú kis üvegcsék tétova merevségben, lábaiknál szaténszalag szorító ölelésbe fonja a meglágyult zöld szárakat. Megráncosodott szirmok búcsúztatják hajdan ragyogó színeiket. Haldokló virágok utolsó leheletüket küldik, a remegő légbe. Aranyló kígyók szöknek ki, az enyésző Nap glóriájából, és az árnyak kinyújtózatják elgémberedett tagjaikat. Tétova ujjaim végigsiklanak az asztal kemény mahagóni hullámain, megcirógatják a fiolák karcsú derekát és megmártóznak a pézsmás szelencében.

Merjünk nagyot álmodni

Mottó: "Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Dr. Mórcz a riasztó csengő hangjára ébredt.

- Figyelem! Mórcz Doktor urat várják a sürgősségi szobában! Figyelem! Mórcz Doktor urat várják a sürgősségi szobában! - Hangzott a kórház hangosbemondóján.

Dr. Mórczot mintha áramütés érte volna, ugrott ki ágyából, gyorsan magára vette köpenyét, és a tőle szokott gyorsasággal szaladt végig a kórház folyosóin. Közben még félig az járt a fejében, amit az előbb álmodott, de közben már készült arra is, hogy mi fogja várni. Számára minden beteg egy új kihívást jelent. Azt a pár másodpercet amíg odér a beteghez mindig arra használja, hogy ráhangolódjon a feladatra.

Egy lélek ébredése

Médea egy átlagos lány volt, akinek az élete tele volt megalkuvással, szerelmi csalódással, félelemmel, ámítással és megfelelni akarással. Másfelől tele érzelemmel, tettvággyal, vidámsággal, bolondozással.

Ez a rengeteg érzés egyre csak kavargott a szívében, és nem találta a helyét a világban, nem érezte magát egésznek, és nem értette, hogy miért nincs párkapcsolata, miért nem jön az igazi.

Ebben az érzelmi állapotban vergődve a fenti kijelentések kérdésekké formálódtak benne: Miértpanaszkodok állandóan? Miért csalódom újra? Miért történik már megint ez vagy az velem? Miért is nem csinálom azt, amit valójában szeretnék? Megfolgazmazódásukig azonban rögös út vezetett.

Már több éve dolgozott egy munkahelyen, ahol olyan emberek vették körül, akikből áradt a keserűség, az örök elégedetlenség, a panasz, a pletykálkodás és a rosszindulat.

Fátyol nélkül

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."

Mielőtt elindulnál utadon, ne feledd: az emberlét nem más, mint a tudatos fejlődés lehetősége. A földi lét minőségét ugyan rengeteg tényező befolyásolja, hiszen saját mérgei miatt az emberi elme a szenvedés számos formájának van kitéve, a testet pedig önnön ösztönei kínozzák, mégis, mint oly sokan, te is megtalálod a forráshoz visszavezető szellemi utat. A földi dimenzióba való visszatérésedkor a 21. századot írják majd, ahol felhalmozott érdemeidből eredően, ösztönző gyermekkorod után már fiatalon szert teszel a megfelelő ismeretekre, hogy aztán megismerhesd a tisztánlátás csíráját.

A hiányzó életek

A férfi képes volt teljesen kikelni magából, amikor valaki a háború előtti foglalkozásával azonosította. Ilyenkor a szeme hirtelen elsötétült, arca sötétvörös színt vett fel és szája jobb sarka lefelé görbült a félig-meddig elfojtott méregtől.
- Annak a világnak vége! - hogy ezt éppen az orra alatt morogta el vagy annak az arcába kiabálta, aki felé a dühe irányult, függött a napszaktól, az aznapi ételük minőségétől, és magától a személytől. Utóbbi általában a lány volt, az elmúlt pár hónapban a férfi egyetlen társasága, aki rendszeresen elszenvedte dühös kitöréseit.

Elza

Gedeon szemei hosszan pásztázták a vékony szövet lenge fodrait, melyek oly tökéletesen simultak a nő karcsú derekára, mintha csak egy festő húzta volna végig a halvány kontúrt élete fő művén. A lány alig lehetett több húsz évesnél, szemeiben vidám érdeklődéssel figyelte magát a tükörben.

A férfi már a nevét is tudta: Elza. A csipkés gallér kecsesen szegényezte vékony nyakát, és bár a virágos anyagot az ujjnál vissza kellett hajtani, a mester elégedett volt művével. Jelképes összeget kért, a megbeszéltek szerint, és sóvárogva bámult utána, mikor kilépett a kis macskaköves utcára.

Elza alig két éve járt hozzá, rendszerint egyszerű, könnyed ruhákat rendelt, kis mintával, csipkegallérral. Okos, tanult lány volt, barna haját laza kontyba rendezve hordta, hol kiengedve, mint a kislányok. Nem telt el úgy nap, hogy a szabó ne gondolt volna rá.

Emberek mint bábuk az élet színpadán

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Sötét világban élünk. Már remegő lábaid alig bírják el sebesült lelked. Lábaid a föld csábító hívására feladják az ádász harcot, térdeid koccanó csókkal köszöntik a kemény talajt. Karjaid remegnek, ujjaid utolsó erejeükben a fűbe marnak kétségbe esetten. Dühödt elméd kitépné a zsenge füvet, de már arra sincs erőd, hogy egy esetlen növényt megölj. Piszkos bőröd feszül a puffadt ereidtől, melyek most mégintenzívebben terelgetik a rubinvörös, hideg vért gyorsan lüktető szívedhez.

Dialógus - Valahol, valamikor a változásról

        Tudja, sokszor töprengtem már azon, miért nem értjük meg egymást.

         Töpreng? Micsoda kellemes meglepetés. Nem hittem volna, hogy néha más is foglalkoztatja, mint az élet gyakorlati része.

         Tartsa meg a cinizmusát. Sosem voltam vevő rá.

         Ezek szerint semmi nem változott.