Pályaművek - 2015

Az előző évi pályázatok történetei: 2009, 2010, 2011, 2012, 2013

Eszme-futtatás

Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

Az esszém esztétikáját, művésziességét a következetessége miatt tudatosan hanyagolom, érzelmi szálakat  igény szerint fűzzön hozzá az olvasó.

Létezik-e önazonos ember, akinek összhangban van a gondolkodása, beszéde, cselekedete? Nem, de ha valamikor létezett ilyen, akkor ő egy igazi egyéniség volt. Minden jóravaló ember egyéniség, eredeti személyiség szeretne lenni, (sokakban még az emberi mivoltukból adódó kiváltság sem tudatosult, s cél nélkül sodródnak az árral, sajnos). Minden személyiség alapja egy eszme, aminek az alapja szükségszerűen hit kérdés, mert ha azt állítjuk, hogy smmiben sem hiszünk, ami természetfeletti, empirikusan és racionálisan is megmagyarázhatatlan, márpedig számos ilyen érint bennünket (idő, létezés, mi a jó, vagy pl. a pí értéke), akkor is hitet gyakorlunk, abban, hogy természetfeletti már pedig nincs, ugyanis bizonyítani nem tudjuk. Tehát, ha ezt az eszmét az ember önmagából eredezteti, szükségképpen beszűkülté, egocentrikussá válik, jelleme taszító lesz azok számára, akiknek megvan a saját világnézetük, viszont a gyenge jelleműek keresik az ilyen ember társaságát, épp ezért nehéz kijönni ebből az öncsalásból.

Az én mérgezett világom

Sokat szoktam gondolkodni a világ működéséről, hogy mi miért történik, az emberek miért olyanok, amilyenek.
Miért jönnek nekem az utcán, vagy miért nem fogadják a mosolyomat és úgy néznek át rajtam, mintha ott sem lennék. Megváltoztak a dolgok, és félek sosem értem meg ezt. Mindig is érdekelt a filozófia -  a világ miértje és elhatároztam, hogy annak szentelem az életem, hogy válaszokat keressek a kérdőjelekre.

- Helló Ivan! - szólalt meg a szép szőke nő a munkahelyem recepcióján.
Olga mindig kedves volt velem. Nem mondom, hogy nem izgatta a fantáziámat, de ugyanakkor lehetetlen volt a közelébe férkőzni, így nem nagyon próbálkoztam.
Ma viszont valahogy más volt. Kacérabban mosolygott rám, mint ahogy szokott és úgy éreztem, mintha hirtelen megtetszettem volna neki.

Még eléred a kezem

Megszállott vagyok. Rögeszmém, hogy mindig mindenkin segítsek, hogy megváltoztassam a rossz gondolatokat, segítsek az embereknek pozitívan látni a dolgokat. Azt mondták nem menthetem meg a világot, nem jó helyre születtem. Talán egyszer sikerül ezt felfognom, bár nem akarom. Tudom azt, hogy eddig senkin sem tudtam volna segíteni, ha ő nem akarja valahol legmélyen, tudat alatt. „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” Sohasem tanultam, hogy segíthetnék. Nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter. A fizetésem az, mikor  látom az átváltozást a zavart és a nyugodt tekintet közt. Amikor újra látom a mosolyt az egykoron szomorúságot tükröző arcon.

Posztmodern fakír

Nehéz volt a teher nagyon. Csak cipelte és cipelte ekkor már napok, hetek, hónapok óta. Igazából nem is tudta, mikor vette fel, mikor lett ennyire nehéz, mikor kezdte azt érezni, hogy ez nem az ő terhe, nem az ő vállát kéne hogy nyomja, nem neki kéne belerokkannia hamarosan.

Vidáman és könnyedén lépkedett a nedves aszfalton. Táskája biztosan tapadt izzadt hátára, fejében a nap eseményei boldog képekként bukkantak fel kósza összevisszaságban. Néha megtorpant, hogy rá ne taposson az előtte kóválygó gilisztákra., lehajolt, hogy az úttesten átaraszoló csigákat a biztonságos fűbe emelje, közben pedig arra gondolt, hogy milyen lehet az apró állatok szemével ez a világ. Mint neki a szél, a világűr, a mindenség.

Nem volt választása. Letehette volna a kitudjamármiért cipelt terhet, de nem lett volna senki, aki felvegye helyette. Márpedig valakinek cipelnie kell őket, valakinek cipekednie kell. Különben talán összedől a világ. Az övé és néhány más emberé biztosan. És ezt a terhet már nem tudta volna felvállalni. Egyre görnyedtebben, egyre lassabban, egyre mélyebbre hajtott fejjel, de ment tovább.

Péter és a két brektebó

Két kócos brektebó közeledett a perenderendával felszórt bekötőúton. Az egyik hátratett kezekkel, elgondolkodva, az út menti, virágba borult fák látványába feledkezve meg-megállt. A másik, láthatóan bosszúsan társa örökös lemaradása miatt, kénytelen kelletlen torpant meg, hogy bevárja őt. Ilyenkor felpillantott ő is, követve a másik tekintetét, de nem talált nézésének kapaszkodót, így csak megrázta mind a két fejét, és türelmetlenül várt. A bámészkodó, talán férfi, de ezt a brektebóknál nem könnyű így ránézésre megállapítani, meg aztán nem is biztos, hogy ez a besorolás ugyanazt vagy hasonlót jelent mint az embereknél, tehát talán nem is érdekes, hogy férfi volt-e az illető, sokkal fontosabb, hogy elgondolkodva, elmerengve sétált, és nem rohanva, szóval miközben feltűnően mit sem törődve izgága társával, ismét megállt az egyik hófehér, hatalmas virággyertyáival büszkén az ég felé nyíló gesztenyefa alatt, két középső kezével vakargatni kezdte állait, az egyik - talán szintén leginkább kéznek nevezhető - nyúlványával pedig kócos hajába túrt, mint aki egy odakoppant gesztenyét vagy virágszirmot akar kiseperni belőle.

- Édes drága bogaram, mi ez a zagyvaság? - kérdezte Pétertől az anyja, amikor a fiú tabletjét megtalálva az asztalon, végigolvasta a rövid szöveget.

Hógömb

Ezernyi piciny angyalszárny hullik alá az éterből. Csöppnyiek, könnyűek és hidegek. Olyanok, mint számtalan apró tündér, kik táncot járnak a levegőben. A suttogó dallamot a szél zenéli a hófehér apróságoknak. Az ütemnek megfelelő légies, kecses mozdulatokat lejtenek. Lágy lépéseikkel lassan érik el a talajon nyugvó társaikat. Hosszú útjuk végén trükköset pukedlizve eltűnnek. Ebben a pillanatban eggyé válnak elődeikkel, kik már eljárták táncukat, s immár csak hó temetőjükből tekinthetik meg az elkövetkezendő generációt.

Olyan ez, mint egy soha véget nem érő balettelőadás. A hó tündér táncosok soha nem fogynak el, szakadatlan érkeznek valahonnan a fenti szürkeségből, a szél soha nem hagyja abba komor, suttogó melódiáját, így a műsor soha nem érhet véget.

Alfa és Omega

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” 

 

Elmesélem, hogy váltam a világmindenség teremtőjévé.

Emberi emlékeim az emberi lét hajnalára tehetőek. Első emberi formámban egy egyszerű vadászként léteztem, ami hamar véget is élt. Ezután újjászülettem. Mint kiderült, a reinkarnáció bizonyos formában tényleg létezik, ám esetemben a korábbi életem emlékeivel élhettem tovább. A bolygó másik szegletében születtem ujjá és papnővé neveltek. Ez ment évszázadokon keresztül. Lelkem tudatos létéről már annyi emléket és földi tudást gyűjtöttem össze, hogy belefáradtam az életbe. Nem hiába alakult úgy, hogy mindig tiszta lappal születik az ember.

Elszigetelve

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

A szokásos napi bevásárlásomra készültem. Kulcs, pénztárca, ablakok bezárva a lakásban, indulás. Gyönyörű volt az idő aznap, úgyhogy nem is vettem fel a pulcsimat. A városban sétálgatva valahogy mindig figyelem az embereket. Jönnek-mennek, intézik a dolgukat, sietnek, vagy éppen megpihennek egy padon. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy milyen életük lehet. Ha hirtelen az ő helyükbe kerülnék, vajon milyen problémákkal, gondokkal kellene szembesülnöm? Milyen boldogság, öröm van az ő életükben? Egy idős néni totyogott előttem az úton. Alig bírt már menni szegény, de mennie kell. Aztán megláttam egy anyukát, babakocsit tolt, mellette pedig egy négy-ötéves forma kislány sétált. Szinte egyszerre értünk a bolthoz, így volt alkalmam segíteni az anyának kinyitni és megtartani az ajtót, míg bemegy a gyerekekkel. Mentem utánuk én is, és fél füllel hallottam, amint a biztonsági őr az anyához beszél.

Katedra a padlón

              Szép elegáns szobába lépett be, nőiesen leheletnyi halvány orgonaszínre festett fallal, öreg faragott szekrénnyel, mely jobb napjait egy polgári család hálószobájában tölthette. A teret retró szögletes asztal, a hozzá illő robosztus párnázott székek és az irányítópultként berendezett igazgatói asztal uralta. Az ajtóra nemrég került csak fel a fényes új tábla „Intézményvezető” felirattal. Már járt itt, de hellyel csak most kínálták először. Nem tudta, miért hívták, hát tudatosan - ha már úgyis szembe kell leülnie valakivel - a legbarátságosabb és számára legrégibb kolléganőjével szemben foglalt helyet. Sablonos mondatokkal, önmaga marketingjére gondosan ügyelve, mosolyogva kezdte az igazgatónő. :

-          Úgy látjuk, problémáid vannak, Gréta. A szülők is jelezték felém.

Kinek nincs manapság problémája? –gondolta Gréta, és rutinosan pontosító kérdéssel adta vissza a szót ahelyett, hogy a szokatlanul megfogalmazott kérdés megválaszolásába bonyolódott volna.

Ha Te változol, minden változik: avagy én az állandó dolgokat szeretem

Ha a fejemben lévő őszinte gondolatokat lemerem írni ebben az esszében, akkor a végén saját magam fogom szégyellni magam előtt. Rögtön az elején kiterítem kártyalapjaim, a középső három mottót választottam, mert nem tudtam, s talán nem is akartam őket szétválasztani, nekem olyanok, mint a testvérek, szorosan összetartoznak.

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk."

                    „Az emberek elfeledkeznek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás."

                      „ Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Ezekben a mondatokban magamra ismerek. Eddigi életem örömeit, bánatait ez a gondolatkör határozta meg, ezért építem rá írásom. Úgy fogom kezdeni, ahogy az újságot szokás lapozgatni, hátulról és ott is fejezem majd be.