Pályaművek - 2015

Az előző évi pályázatok történetei: 2009, 2010, 2011, 2012, 2013

Vakszerencse

 

Mottó:„Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás.”

A férfi a rövid ebédidő alatt, hóna alatt egy lakktáskával, a parkban sétált. A forró nyári napfény édesen simogatta az arcát, kedve azonban egyre mélabúsabb lett, ahogy karóráját nézve konstatálta, milyen gyorsan halad az idő.

Kiválasztott magának egy padot, ahová leülve, a szökőkút csillogó vizét tisztán látva, megeheti sovány ebédjét: egy szelet barna kenyeret, csemege uborkával meg valami olcsó felvágottat, melynek ízét tán’ nem is érzi.

A 21. századi bádogember vallomása

Felnézek az égre, látom a Napot, azt is, hogy éppen egy utasszállító repülőgép hasít el felettem kilométerekkel távolabb. Mindezt látom, de nem érdekel. Már régen nem fognak meg az emberi sorsok, érzelmek. Mert.nem.érdekel.semmi.

Régebben azt kívántam, hogy ha megbántanak, akkor az ne fájjon. Azt is szerettem volna, hogy ne érezzek minden apró hibáért lelkiismeret furdalást. Mára nem tudom hogyan, de elértem ezeket. Mindaz, ami egykor bennem volt és egésszé tett, mostanra eltűnt és szívem vérrel telt kamrái ürességtől konganak.

Ezért ha a felettem elterülő kékséget nézem, már nem merülök el azon, hogy milyen lenne, ha a felhők között repülnék egy új világ és egy más élet felé.

Átformáló szeretet

Hűvös van a kis templomban. Mindenki magán hagyja a könnyű, tavaszi kabátot. Ma elég sokan eljöttek a tavaszi nap melegének emlékétől kísérve. Nem nézek körül, annyira nem érdekel, kik vannak itt. Mind hazudnak. Minden szó hazugság, ami itt elhangzik. Én tudom ezt a legjobban: én, a lelkész fia.

Előhalászom a tabletet a zsebemből, és elindítom az egyik kedvenc játékomat, a Mahjongot. Apám mély hangja dörög a távolban. Nem érdekel, mit mond. Hagyom elúszni a szavakat a fülem mellett. Ennek ellenére néhány hang egy-egy szót formál: „Isten szeret… megbocsátott… elhívásunk… adjuk tovább… szeretet…”

Keserűen elmosolyodom, miközben apámra szegezem a pillantásom. Na persze. Nézem a negyvenes éveiben járó, erősen kopaszodó alakot. Sötétbarna tincseit ugyan próbálja úgy rendezni, hogy ne lehessen észrevenni a hiányzó hajszálakat, de minden ez irányú erőfeszítése, teljesen hiábavaló.

Madarak és virágok

Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Kilenc óra elmúlt. Vastag, nyomasztó sötétség borította be az udvart, mintha ez is előre akarná jelezni az előtte álló eseményeket. Tudta, hogy a férfi ma éjfél előtt nem ér haza. Kimerülten rogyott a konyhai fémvázas székre és írni kezdett...

Pedig olyan szépen indult. Először magas termete, világító kék szeme igézte meg. Később mosolyába s elszántságába szeretett bele. Határozott egyéniség volt, mint aki mindig pontosan tudja, mit akar. Tetszett neki, hogy a férfi a tenyerén hordozta. Szülei is megkedvelték, hiszen behízelegte magát a szívükbe. Később kezdődött csak, hogy hátuk mögött egyre inkább leszólta őket. Szerinte rossz hatással vannak rá. Különösen az anyja.

Két állomás közt

 

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

A Nő a vagon sarkában kuporgott. Rádőlve a karfára, szorosan a falnál ülve nézte a piszkos ablakon át a tájat. Kint rohantak a póznák, álmos tanyák álltak sorban a mező túlsó oldalán, azután híd jött, sorompó, a vasúti átjáróban várakozó emberekkel és szekerekkel.

Kattogott a vonatkerék és így zakatoltak a Nőben is a gondolatok: foszlányok, képek és emlékek. Elfolytak a szeme előtt, mint az elmosódó táj, majd összerázkódtak és furcsán ismétlődve előretörtek újra, ott táncoltak, mint a girbe-gurba utak, kint a vonat mellett.

Még egy megálló a személyvonaton és befutnak a pályaudvarra.

A Nő odanyomta homlokát a hideg üveghez és behunyt szemmel gondolkodott.

Túlélés

Csak túl akartam élni a kamaszkort. Barátokat akartam, tartozni akartam valahová. Így is elég szívás az élet, pláne ha egyedül van az ember. Most pedig mindent elvesztettem mindent, ami igazán számított. Petra gondolataiba megbánás, harag és keserűség vegyült. Ott állt a szülei holtteste felett és nem tudott sírni, nem érezte a gyászt, csak az önvádnak és a méregnek volt hely a szívében.

Egyszer mindent ki kell próbálni. Ez gondolta Petra, mikor elkezdett drogozni, tisztán emlékezett rá. Azóta szinte mantrává vált a fejében. Minden egyes alkalommal, mikor valami újat kínáltak fel neki, vagy mielőtt rossz döntést hozott volnta, ez járt a fejében. Most nevetségesnek érezte ezt az egyszerű mondatot, haragudott rá, mintha a szavak sorsára hagyták volna, mintha hazudtak volna neki, ahogy minden ember tette.

Rabnő

Zenével a fülemben sétáltam az egyetemig. Minden nap azzal a gondolattal sétáltam, hogy addig is mozgásban vagyok, ami természetesen a javamra válik. Szeretek zenét hallgatni. Szeretem, ahogy szemlélővé varázsol. Amint zenét hallgatok, nem vagyok, részese a folyamatosan nyüzsgő szürke érzéketlen utcának. Megfigyelőként másszemszögből lehet vizsgálni a dolgokat, mint résztvevőként. Nem szerettem sosem résztvevő lenni. A zene elnyomja a fejemben lévő utálatos hangot. A hangot, ami felbassza az agyam. A hang, képes mindent kommentálni. Ha fázok, simán megszólal a fejemben, hogy hideg van. Utálom. Legszívesebben, simán fejbe rúgnám magam olyankor. Szerencsére, nagyátlagban a dalok megvédtek ettől az érzéstől.

Történet két gazdáról

Volt egyszer a világon két gazdálkodó ember. Az egyik nagyon gazdag volt, egy kisebb sertéstelep büszke tulajdonosaként mindene megvolt, amiről csak álmodott, szép háza, nagy családja, földbirtoka. Nem vetette meg a kétkezi munkát, apjától tanulta meg a sertéstelep irányítását, a malackák gondozását. Vígan, gondtalanul élt a családjával, vezette a sertéstelepet, amit apja hagyott rá. Úgy gondolta, hogy a pénz, a vagyon az, ami az embert naggyá teszi. Befolyásos ember volt, úgy hitte, hogy ezt is a pénznek köszönheti. A másik gazda szegényebb családból származott, de meg volt mindene, sohasem panaszkodott. A földbirtokán kukoricát termesztett, amit aztán a sertéstelep tulajdonosa vásárolt fel tőle, persze a lehető legalacsonyabb áron. Ez a gazda azonban cseppet sem szerette a munkáját. Nem azért termesztett a földjén kukoricát, mert ez lett volna minden álma, hanem csak a családját szerette volna eltartani, és úgy gondolta, hogy ennek ez az egyetlen módja. Hajtotta a mókuskereket nap nap után, hogy tudjon megélni, de egyáltalán nem volt boldog.

"Ott nyílok, ahol zárul"

Ott nyílok, ahol zárul”1

Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Mikor kezdődhetett? Van-e válasz erre egyáltalán? Anna fáradtan feküdt a kórházi szobában, és málladozó gondolatai között próbált valamiféle rendet teremteni. A két szobatársa még békésen szuszogott, miközben az ő agya újra és újra saját végtelen köreit rótta. A miértek a hogyanokat érték, és az egészben a veszteség érzése volt a legrosszabb. Az idő elvesztette jelentőségét, paradox módon pedig nem is volt fontosabb nála. Minden változott körülötte, a talaj kifordult a lába alól és a saját elméje lett az ellenség, immár második alkalommal. A „betegség” kiújult, minősíthetetlenül viselkedett, miközben csodálatos képességeibe vetett hit szállta meg, zseninek képzelte magát. Az idő jelentés nélkül párolgott el, egy hónapig zombiként tántorgott a beleadagolt gyógyszerektől, a második hónapról már voltak emlékei, a szervezete hozzászokott a medicinákhoz és elért hozzá szülei gondoskodása, akik naponta látogatták.

Egy Teahagyományról

Mottó: „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

 

Öten voltak az apró panelszobában, ami valaha még egy kórház adminisztrációs irodájához tartozott. Csendben ülve vártak a forró délutáni teájukra; ketten az íróasztal mögött, a maradék három pedig velük szemben foglalt helyet. Vagyis pontosabban mindegyikőjük egy-egy sarok – illetve a sarok nélkül maradt szegény utolsó jövevény először a cigarettától megsárgult bútortalan fal, majd a könyvespolc, de végül mégiscsak az ablak – felé fordulva szisszenés nélkül nézett maga elé. Nos, bizonyára nem volt könnyű döntenie, hiszen mindenképpen ő is egy sarokra vágyott, azonban sajnálatos módon azok már mind elkeltek mire késve megérkezett. Nem is értette tulajdonképpen, hogy egyáltalán miért hívták meg.