„A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza.”
365. nap, Kortadé elbeszélése
Barátaim! Mielőtt belekezdenék, előrebocsátom, hogy ne a történettől várjátok a reményt, hanem a bennetek lehetségesen munkáló tanulságától! Hallgassátok hát figyelemmel!
Murcius, a névtelen költő rádöbbent, hogy a nagy, a halhatatlan költők, zenészek, népvezérek gyakorta tragikus halállal lesznek nagy és halhatatlan költők, zenészek, népvezérek.
Ő is nagy akart lenni, nagyobb, mint aki volt. Tehetségesnek tartották, de ezt kevésnek érezte. Igen, híres költő is válhat belőle, de ő még többre vágyott.
- Ha én is tragikus hirtelenséggel halnék meg, talán nem csak híres, hanem halhatatlan költőként tartanának számon – álmodozott.
- Kívánjam ezt a Sorstól? Hogy maholnap meghaljak? – tépelődött azért. - Nem, mert még nem érett meg rá az idő. És mert még élni, alkotni szeretnék.
Feloldhatatlannak tűnt az ellentmondás: Élni még és tragikus hirtelenséggel meghalni. De ő nem adta fel.
- Egy ember körülbelül húsz-, legfeljebb harmincezer napot él – számolgatta. - És hány tragikus halál történt a világban? Lehet, hogy a Cicerót, Caesart vagy a heurékázó tudóst is másnap elvitte volna valami kór, de így, ilyen haláluk miatt őrizte meg a nevüket az utókor.
Előbb-utóbb mindenki meghal, én is meg fogok. Kérjek csak annyit, hogy egy nappal, egyetlenegy nappal haljak meg - persze tragikus hirtelenséggel - az előtt, hogy meghalnék amúgy is! Szúrjanak le, verjenek agyon egy nappal azelőtt, hogy elvisz valami nyavalya. Csak egy nappal korábban! Ez igazán nem nagy áldozat.
„Egy nappal korábban, de tragikusan. Tragikusan, de csak egy nappal korábban.” - ezt kérte a Sorstól. Részéről állt az alku. Kiteljesedhet, és még a halála is hozzájárul életművéhez.
Telt-múlt az idő. Már az alkuját is elfelejtette, talán mert számon tartott költő vált belőle. Ám a nagy mű még nem készült el, és ő ezt érezte, tudta. Azt is tudta, érezte, hogy ezt elég lesz majd megálmodnia, így csak várta a nagy álmot, amelyet elég lesz leírnia. Várta és várta, ám közben megőszült, testileg megfogyatkozott s ijesztően megbetegedett.
Az egyik éjjel megvillant neki valami. Tudta, hogy Az. Összeállt minden. Tartalom és forma. Itt szunnyadtak eddig is benne, és most rádöbbent, hogy amiket távolinak gondolt egymástól, azok mennyire egymás mellett állnak, mennyire összeilleszthetők. Már csak ez kell! Összeilleszteni, papírra vetni őket.
Felrugaszkodott ágyából, már virradt, papírt és tollat vett elő, erősnek érezte magát és egészségesnek, s már írt is gyorsan, mondhatni ütemesen. Elfeledkezett az éhségről, a szomjúságról és testi fájdalmairól, feltörő véres köhögéseiről... Pár óra sem telt el, és már a felénél járt. Nincs már sok hátra - érezte.
Meg se hallotta, hogy dörömbölnek az ajtaján, annyira belefeledkezett az írásba. Dörömböltek azonban tovább. Mire felocsúdott, hogy a zaj kívülről jön, mielőtt kiszólt volna, hogy megkérdezze, ki az, óriási robajjal betört az ajtó. Fél tucat borzasztó arcú ember állt ott késekkel és botokkal.
Murcius hamar felmérte a helyzetet, kivált, hogy ezek azonnal azt üvöltötték, hol az aranyad?
Sose volt neki vagyona. Talán, mert híres, azt gondolják, hogy gazdag is. Talán a szomszéd ház lakójával keverik össze. De nem volt ideje ezen töprengeni.
- Nekem, nekem nincs aranyam – felelte zavartan, megzavartan.
- Hazudsz! - harsogta a banditavezér. – Hol tartogatod a kincseidet, te?
- Nekem tényleg nincs aranyam, nincsenek kincseim – válaszolta. - Én csak egy költő vagyok.
- Te Murcius vagy, a híres költő. Bizonyára megjutalmazott a császár egyik-másik művedért.
- Nem vagyok a császár kegyeltje – mondta, ám egyre kétségbe esettebben, mert ezek közben fojtogatni kezdték. - Az én kincsem...
- Mi a te kincsed? – szakították félbe, hátha most megtudják, hol van az, amiért jöttek, és egy kis levegőt engedtek neki.
- Az én kincsem az, amit eddig írtam.
- Amit írtál?! – bosszúsan nevettek össze - Nekünk az kell, amit értük kaptál! Hol az aranyad? Ne hazudozz itt össze-vissza! Tudjuk, hogy gazdag ember vagy.
- Hol az aranyam? – tette fel magának is Murcius a kérdést. És a szorongatott helyzetben rádöbbent arra, hogy amit eddig írt, csak aprópénz volt, de az igazi kincse az, amit ma írt, ami most születik.
Hirtelen eszébe jutott fiatalkori alkuja a Sorssal, és megdöbbent.
- Ott van az asztalon – nyögte a rablóknak.
Páran a ház helyiségeit dúlták fel. Az egyik odaszaladt az asztalhoz:
- Ezek csak papírok! - és mindent lesöpört róla.
- Te viccelsz velünk! – üvöltötte a vezér, majd egy hirtelen mozdulattal átdöfte Murcius szívét, míg a másik a tűzbe vetette az asztalon maradt lapokat.
Murcius halála mindenkit megrendített a városban. Sokáig beszéltek róla. Róla és nem verseiről. Róla és nem a Nagy Műről, amit nem alkotott meg. A Nagy Műről, ami az ő nevét is későbbi korokra örökíthette volna. Barátai, ismerősei egy ideig még olykor-olykor szóba hozták szegény Murcius halálát, de alig telt el pár évtized, és ahogy azokat elragadta a halál, elragadta az Murcius nevét is.