Túl a tudományon

Főnix, 2014, február 2 - 00:38

Bluebird (Kékmadár)

„Jobb ma semmi és holnap egy túzok, mint ma egy veréb és holnap semmi…”- így élt ő, bár hiába várta, sehogy sem tudta meglátni a magyar puszták különleges madarát. Vagy ott volt az, csak nem vette észre. A verebek meg egyáltalán nem érdekelték, még ha rozmaringos mangalicazsírban sütve akartak a szájába repülni, akkor se.
Májusra várta a professzori kinevezését. Biztos volt. Mindenki irigykedve súgott össze a háta mögött, hogy ennyire sokra vitte ilyen fiatalon. De a külföldi tanulmányutak a legnívósabb helyeken, a patinás elismerések és pezsgő ízű konferenciák csak egyre elégedetlenebbé tették.
Egy nap éppen hazafelé készülődött a laborból. Már senki nem volt ott, magányos mozdulatai szinte hangot hasítottak a néma levegőbe. Döbbenten vette észre az ajtóban álló alakot. Hórihorgas vénasszony volt, pehelyszerű, derékra omló hajjal. Valami furcsa dolgot viselt a hátán. Először elrongyolódott hátizsáknak nézte, pedig szárnyak voltak. Cafatos, csapzott túzokszárnyak. <--break->

- Jó estét. Ugye nem zavarom épp? – kérdezte a jelenés.

- Kit keres?

-  Akit találok.

- Értem. Hogy jutott be a portán? Nem látom a belépőkártyáját…

- A második emeleti ablakon át. Működnek még… Pont annyira amennyire kell. – mondta, és kiteregette koszlott tollait. 

- Tizenéves korom óta nem ittam egy kortyot sem, azóta nem volt hallucinációm. Alkohollal csak fülke alatt dolgoztam, meg a belégezett dózis különben sem lenne elég… Elég fáradt lehetek, ez a logikus magyarázat. No, mit beszélek már magamban én is?

- Ó, nem vagyok hallucináció. Tündér vagyok. Azért jöttem, hogy teljesítsem egy kívánságát.

Szándékosan nem nézett rá többet, ahogy az utolsó lombikokat is a helyükre tette. Újra és újra becsukta és kinyitotta a szemét, hátha eltűnik a szürkés alak a látótere szélén. De ott maradt, és ismét megszólalt.

- Mondjon valamit. Csak egyvalamit, addig nem fogok elmenni, amíg nem mond semmit.

- Legyek én a világ legokosabb embere… - szaladt ki a száján egy gúnyos mosoly keskeny résén át, s amikor felnézett, már nem volt ott senki.
Attól kezdve nem szólt egy szót sem, csak kába mosollyal nézett az emberekre. Beutalták egy elmegyógyintézetbe, de a húga kihozatta. Velük élt, már amikor össze tudták szedni az utcáról, ahol mezítláb kóborolt nappalokon és éjjeleken át. A vagyonát zárolták, csak némi zsebpénzt kapott. Eper ízű rágógumira meg madáreleségre költötte, amit marokszámra szórt el, bármerre is vitte az útja. Egy napsütéses koraőszi napon aztán buszra ült, hogy leszálljon valami távoli és ismeretlen helyen. Leült a megállóban és bámulta a meleg szélben habzó mezőket. Az ég hirtelen beborult keleten, de a nyugati horizont mögé bukó napkorong olyan erősen világította meg a gomolyfelhőket, hogy minden mályvakék színben úszott. Akkor aztán sóhajtott egy hatalmasat, és soha nem fújta ki többé a szénaillatú levegőt. Nem maradt más utána, csak néhány összegyűrt papírlap a zakója zsebében. Gyermeteg rajzok voltak, csupa kék színnel rajzolt apró veréb…

Az írás hossza kb. 2 ezer karakter

Érdekes történet

Kicsit nehezen emésztettem meg ezt a történetet, de tetszett. Tehát a tanulság: a veréb is madár. (és más az, ha valaki okos és valaki bölcs).