Tanítás után Filkó tüstént szobájába eredt, hogy összekapja még szabadon heverő holmiját. Gyors búcsút vett lakótársaitól, majd indult is, hogy még idejében elérje a kettő harmincas vonatot. A pályaudvar pár saroknyira volt a kollégiumtól. Sietnie kellett, mert Illaberek felé tartó járat legközelebb öt óra múlva indult.
Miután batyuját feldobta a poggyásztartóra, elővette ütött-kopott laptopját és nekiállt filmet nézni. Pont van annyi töltés az akkumlátorban, hogy kihúzza hazáig. Az utasfülkében lassan minden ülőhely megtalálta gazdáját, majd, mikor már a peron is megtelt ingázó népekkel, a vonat elindult. Az ablak előtt unásig ismert mezők, szántók, erdők és dombok suhantak el, valamint egy halastó is, ahová Filkó nyáron falubéli pajtásaival szokott eljárni. Ahogy sorra vették a megállókat, úgy fogytak az utasok is. Mire a szerelvény megérkezett Illaberek picinyke állomására, már csak Filkó és egy idős nénike maradt a fülkében.
A szél cseresznyefavirágokat borzolt az aszfaltos út mentén. A kertekben zöldellt a fű, a föld alól mindenféle vetemények bújtak elő. Az egyik ház előtt tyúkok kapirgáltak. A kapu melletti kispad, ahol Mari néni szokott üldögélni, most üresen állott. Filkó ezt furcsállotta, mivel a vénasszony sose hagyta felügyelet nélkül a baromfit. Ballagott tovább, miközben fülében muzsika szólt. Egyszer csak, az egyik bokor tövében megpillantott egy szürke bundás állatot. Először azt hitte, macska, de aztán látta, hogy feje búbjáról két hosszú fül mered az ég felé. Meglepődött, mivel tudta szerint csak keresztapja tart nyulat a faluban, ő meg innét jóval odébb lakik. Az ugrifüles figyelte őt apró gombszemeivel. Filkó nem sokat foglalkozott vele, már igencsak korgott a gyomra, szeretett volna minél előbb hazaérni. Péntekenként, a vonat miatt nem evett a menzán, így édesanyja otthon mindig kiadós ebéddel várta.
Ahogy ment, mendegélt tovább, arra lett figyelmes, hogy az egyik ház előtt egy tucat nyúl üldögél. Zavartalanul lakmároztak az árokszéli kövér fűből. Filkó egyre jobban furcsállta a dolgot. Gondolta, majd megtudakolja szüleitől, mire föl ez a nagy nyúltartó kedv. Megérkezvén a házuk elé, a kaput tárva nyitva találta. Biztosan jött valaki, gondolta, majd besétált az ajtón. Odabent letette batyuját a cipőtartó elé. A konyha felől édesanyja hangja hallatszott.
- Jajj, kisfiam, de jó, hogy megjöttél! Gyere, itt vagyunk!
Filkó anyja szavát követve besétált a helységbe. Ám nagy megdöbbenésére, a konyhában szülei helyett csak két nyulat talált a padlón.
- Jajj fiacskám! – szólt az egyik nyúl - Édes kis fiam! Szörnyűséges dolog történt!
Filkó térdre ereszkedett és közelebb hajolt a nyúlhoz.
- Édesanyám, maga az? – kérdezte, mert sem szemének, sem fülének nem akart hinni.
- Én vagyok az gyermekem, én vagyok. Ez meg itt apád. Ejj ez a te bolond apád szörnyű bajt hozott a nyakunkra!
A másik nyúl lecsapott fülekkel lógatta bundás fejét.
- No de anyám! Hát mégis, mondja már, mi történt magukkal?
- Jajj fiacskám! Édes kisfiam! Hogy mi történt, azt még én magam sem hiszem! De csak megtörtént, láthatod a saját szemeddel! Nyúllá vált egész Illaberek népe! És mind ez a te bolond apád miatt! Jajj szegény fejem! Kellett is ennek hazahozni azt a gyűrűt! Sejthettem volna, hogy csak a baj lesz belőle!
- Miféle gyűrűt? – kérdezte Filkó, aki előtt egyre zavarosabb lett az egész helyzet.
- Apád talált valami gyűrűt az erdőben, mikor gombát szedett az ebédhez. Mivel úgy hitte, nincs néki gazdája, hazahozta nekem, had örüljek. Örültem is, mikor odaadta. Meg kell hagyni, szebb gyűrűt még életemben nem láttam én annál! No de nem tartott sokáig az öröm! Még a gombát se pucoltam meg, egyszeribe nagy szél kerekedett a faluban, de olyan, hogy majd levitte a ház tetejét. Aztán kivágódott az ajtó, és egy asszony rontott be rajta. A kés is kiesett a kezemből, annyira megijedtem! Nagyon furcsán festett ám az az asszony. Ruhája úgy csillogott, mint tó vize a napsütésben. Haja fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka. Arca hófehér, zöld szemei pedig szikrát hánytak. Odalépett hozzám, és azt kérdezte, „Hol van, ki az én gyűrűmet ellopta?” Én, szegény fejemmel, meg se tudtam szólalni a nagy csodálkozástól. Ekkorra előkerült apád, ő is megrémült, mikor meglátta az asszonyt. „Te vagy hát, aki el merészelted lopni, az én gyűrűmet?” - kérdezte, s haragjában szinte tüzet fútt. Addigra már ujjára húzta a gyűrűt, ami ott hevert a kredenc szélén. „Hát halld szavam, ember! – szólt – Az, ki meg meri lopni Manóerdő Tündérkirálynőjét, az bűnhődjön is meg tettéért!” Akkor aztán megint nagy szél kerekedett, s mire magunkhoz tértünk, már nyulak voltunk mind a ketten, de nem csak mi, hanem a falu összes lakója!
A nyúl befejezte mondandóját. Szegény Filkó azt se tudta, mit szóljon erre. Ez aztán tényleg különös egy helyzet! Nem csoda hát, ha különcnek nézik a kollégiumban! No de nem szabad csodálkozni, ilyen hely ez a falu. Illaberekben már nem egyszer történtek furcsaságok. A szomszéd fia például pár éve azzal dicsekedett, sárkányt győzött, s így szerezte a vagyonát, meg azt a csuda csinos feleségét. Az öreg Jóska meg esküdözött, hogy ő egész legénykorát béka képiben töltötte, míg felesége csókja meg nem törte az átkot. Gyakran mondogatja is, inkább lenne megint béka, csak az asszonytól szabadulna végre! Most meg itt ez a tündér história. Filkónak más sem hiányzott. Mintha nem lenne így is elég gondja a küszöbön álló vizsgák miatt! Hazajön, hogy kicsit szabaduljon az egyetemtől, erre a nyúllá vált szülei fogadják itthon. Ráadásul ebéd sincs, pedig majd kilyukad a gyomra. No de nincs mit tenni.
- Egyet se féljen drága édesanyám! Majd én tisztázom magukat ezelőtt a Tündér őméltósága előtt, és teszek róla, hogy mind visszanyerjék emberi alakjukat!
- Jajj fiacskám! Tán csak nem ment el néked is az eszed, mint apádnak? Miket beszélsz? Hát hogy tudnál te tisztázni minket a tündér előtt? Hisz azt se tudod, mihez kezdj, merre indulj?
- Ugyan édesanyám, elmúltak már azok az idők!
Filkó előkapta zsebéből a telefonját, majd beütötte a számot. Pár csengetés után egy női hang szólt a vonal túlsó végéről.
- Halló, itt a tudakozó. Miben segíthetek?
- Azt szeretném tudni kérem, hol találom Manóerdő Tündérkirálynőjét?
- A pontos címet kívánja tudni?
- Igen, ha lehet.
- Rendben. Kis türelmét kérem. – billentyűk kattogása a háttérben – Meg is van. A Tündérkirálynő túl a Feneketlen tavon, a Sárkányhegységtől északra, a Manóerdő mellett lakik, Angyalfürt utca kettes szám alatt. Kíván még tudni valamit?
- Nem. Köszönöm. A viszont hallásra.
Filkó elégedetten csúsztatta vissza zsebébe a készüléket.
- Nos, ezzel meg is volnánk. Azonnal indulok is, csak előbb had harapjak valamit, mert már igencsak gyötör az éhség.
Nem sokkal ezután Filkó ismét vonatra szállt és meg sem állt a Feneketlen tó partjáig. Ott aztán hatalmas víztömeg állta az útját. A túlpart a messzeségben kéklett, mögötte a Sárkány hegység hófödte ormai. Egy napjába is beletelhet, ha körbe kerüli a tavat. Márpedig neki igencsak sietős a dolga. Mi lesz, ha Illaberek melletti erőből előjönnek a rókák és elkezdik megtizedelni a falu nyúllá vált népét? Nincs hát idő kerülőre, át kell vágnia a tavon. Elkezdett sétálni a part mentén, míg egy szerény kis kikötőhöz nem ért. A kikötőben rozoga kis hajó ringott, fedélzetén nem látszott ember. A kikötővel szemben álló házikóból viszont hangos gyerekzsivaj szűrődött ki. Filkó, annak reményében, hogy megtalálja a hajó tulajdonosát, bekopogott az ajtón. A kopogtatásra pár pillanatra elült a zsivaj, majd egy jól meg termett férfi került elő odabentről. Legalább három fejjel magasabb volt Filkónál – pedig ő is szép szál legény volt – s olyan széles karjai voltak, mint másnak a combja.
- Mi tetszik fiacskám? – kérdezte az alak, külsejéhez képest barátságosan.
- Öné az a hajó itt a kikötőben? – kérdezett vissza Filkó kissé megszeppenve.
- Az bizony az enyém. Tán csak nem fuvart keresel?
- De igen uram.
- És hová szeretnél eljutni?
- A Sárkány hegység lábához, ha lehet.
- Mi keresni valód van neked arra?
Filkó kissé habozott, de arra jutott, nem titkolózhat, ha célba szeretne érni.
- Manóerdő Tündérkirálynőjével van dolgom. Őt keresem.
Nagyot nézett erre a hatalmas ember.
- Ó, ha a Tündérkirálynőről van szó, az más tészta!
- Segít hát nekem átkelni, vagy sem? – kérdezte Filkó, mert már igen csak türelmetlenkedett.
- Egye fene, átviszlek! Amúgy sincsen jobb dolgom. Mi a neved fiam?
- Filkónak hívnak.
- Engem szólíts csak Csongor kapitánynak. Kerülj beljebb, míg össze szedelődzködöm.
Filkó követte a férfit a házikóba. Odabent aztán a szava is elakadt. A nappaliban tévé szólt, előtte, a szőnyegen hét gyerek kuporgott. Mint az orgonasíp. Mindegyik leány volt, kivéve a legkisebbet, egy szőke kisfiút. Rá se hederítettek Filkóra, csak meredten bámulták a képernyőt.
- Míg be van kapcsolva, addig is nyugtom van tőlük. – magyarázta Csongor kapitány, miközben batyuba pakolt pár holmit. Mikor elkészült, így szólt: - No, fiúk lányok, indulhatunk! – Azzal hóna alá kapta a tévét és megindult vele a hajóra. A gyereksereg nyomban felpattant és követték őt a rozoga kis kikötőbe.
Filkó nagyon csodálkozott. Így szólt az emberhez:
- Hát a gyerekek is jönnek?
Kérdésére a kapitány nagyot sóhajtott.
- Nekem se jó ez így Filkó fiam, elhiheted, de nincs kire hagyjam a csemetéimet. Mióta szegény jó feleségem meghalt, egymagam viselem gondjukat. Ha vízre szállok, viszem őket magammal. Ezért is van kevés fuvarom. Ha nem lenne a segély, már rég felkopott volna az állunk.
Mindannyian felszálltak a kis hajóra, Csongor kapitány pedig betette a tévét a gyerekeknek az egyik kabinba. Ezután a hajó orrába ment, ott nagy lapátkezébe vett egy igen vastag drótkötelet, hurkot kötött rá, majd egyik végét vízbe dobta a másikat pedig jól a hajóhoz rögzítette. Filkó értetlenül nézte az embert, de nem szólt semmit. Miután Csongor kapitány elkészült, a hatalmas tó felé fordult, majd ujjait szájához emelve éktelen nagyot füttyentett. Egy ideig nem történt semmi. Aztán egyszerre fodrozódni kezdett a víztükör s a következő pillanatban egy sárkánykígyó hatalmas, rusnya feje emelkedett ki alóla. Szájában ott tartotta a kötél hurkolt végét. A sárkánykígyó ezután a túlpart felé fordult, és maga mögött vontatta a kis hajót, utasaival együtt.
- Nincs pénz üzemanyagra. – vonta meg a vállát a kapitány, majd beült a gyerekekhez a kabinba.
A hajó gyorsan szelte a habokat. Filkó örömmel látta, hogy a Sárkányhegység körvonalai egyre kivehetőbbek. A nap viszont lassan kezdett a látóhatár alá bukni. Fénye narancsszínűre festette az eget. A kabinban Csongor kapitány és gyermekei vidáman nevettek a bugyuta műsoron.
Mire a hajó a túlpart kavicsos fövenyéhez ért, már jócskán besötétedett. A gyerekek mind nyugovóra tértek. A kapitány ott állt Filkóval a parton.
- Igazán hálás vagyok, hogy segített! – Mondta Filkó – Nem is tudom, hogy háláljam meg! Nincs egy garas se nálam…
- Ugyan fiam, hagyd el! Örömmel segítettem, mert láttam, hogy a szíveden viseled a falud sorsát. De biztos nem akarod a hajón tölteni az éjszakát? Kockázatos ilyenkor nekivágni a hegyeknek!
- Köszönöm, de nem vesztegethetem az időm. Minél előbb meg kell találnom a Tündérkirálynét, hogy visszaváltoztassa szüleimet és a többi lakót.
- Rendben fiam, akkor menj hát és járj szerencsével. Én azért itt megvárlak, míg visszatérsz, mert nincs ki innen elvinne a túlpartra.
Filkó megköszönte a férfi jóságát és ígérte, még meghálálja neki. Ezután útnak eredt. A holdfényben ragyogó csúcsok, mint az óriások meredtek rá. Próbált keresni egy utat, hogy majd esetleg lestoppoljon egy arra járó autót, de útnak még a nyomát sem lelte. Közben igencsak el is fáradt, szeme majd le ragadt a kimerültségtől. De nem adta fel, ment tovább kitartóan, követve a hegy lábának vonalát. Közben a telefonja is lemerült, zenét sem tudott már hallgatni. De talán ez volt nagy szerencséje is, mivel idővel halk nótaszót vélt hallani valahonnan. Ahogy hallgatózott, hallgatózott rájött, hogy az ének a föld alól jön. Abban a pillanatban hasadék nyílt a sziklafalban s egy fiatalember perdült ki belőle, miközben önfeledten dalolt. Tüdejét teleszívta a kellemes éjjeli levegővel, torkából pedig szakadatlan szállt a gyönyörű énekszó. Mikor aztán nagy sokára észrevette Filkót, meglepetésében elakadt a hangja.
- Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. – szólalt meg Filkó.
- Jajj, ugyan, semmi baj! Én kérek elnézést, hogy észre sem vettelek. Van hogy éneklés közben kissé, hogy úgy mondja, elragadtatom magam. Egyébként Bendegúz vagyok.
- Örvendek, én pedig Filkó.
- Na és mond csak, mit keresel itt, e kihalt helyen, éjnek évadján?
- Manóerdő Tündérkirálynőjével van dolgom. Őt keresem. Illetve egy utat, ami elvisz hozzá.
- Ó, a Tündérkirálynőhöz? Ha gondolod, én segíthetek ebben.
- Igazán?
- Hát persze! Gyere utánam! – azzal Bendegúz a sziklafalban nyílt hasadékhoz sétált. A fiú követte. Mikor átlépte a nyílás küszöbét, az halk morajjal bezárult mögötte.
Egy hosszú lépcsőn mentek lefelé. A sziklába vájt nedves fokokat a falon csüngő lámpák fénye világította meg. A lépcső alján egy hintó állt, mely elé két fekete paripa volt bekötve.
- Tudod, az én munkám, hogy figyeljek a törpökre itt a bányában. – magyarázta Bendegúz – Munkavédelmi szabályok betartása, túlóra jegyzése, termelési adatok, meg ilyesmik. Csak néha feljövök a felszínre, hogy kiszellőztessem a fejem. Fránya népek ezek a törpök!
Mindketten a hintóra szálltak, Filkó a hátsó ülésre, Bendegúz a bakra. A befogott lovak szeme parázsként izzott, orrukból tüzet fújva kaparták a földet.
- Ezek az alagutak keresztül-kasul behálózzák az egész Sárkány hegység gyomrát. Bárhová el lehet jutni általuk. Ne is tétovázzunk tovább!
Bendegúz csettintett egyet az ostorral, mire a két fekete paripa iszonyú sebességgel száguldani kezdett. Patájuk dobogását visszaverték az alagút falai. Így haladtak egy ideig, majd Bendegúz ismét dalra fakadt. A patadobogás szolgálta az ütemet. Igazán csodás volt hallgatni. Filkó azonban annyira kimerült volt, hogy szeme lecsukódott és a hintó kellemes ringása közepette álomba szenderült.
Mikor ismét kinyitotta a szemét, feje fölött a Manóerdő ágai kapaszkodtak egymásba, az égen pedig a hajnal pírja ragyogott. Bendegúz éneklés helyett most halkan fütyörészett magában. Mikor hallotta, hogy Filkó mocorog, hátranézett.
- Jól aludtál pajtás? – kérdezte vidáman.
- Igen, remekül. Tudod, nagyon fáradt voltam.
- Meghiszem azt. Ennyi izgalom után! No de készülj, mert nemsoká célba érünk. Már látszik az erő vége, én azon túl nem mehetek.
- Rendben. Köszönöm a segítséget. Egyébként csudaszépen énekelsz.
- Igen, jó anyám is ezt mondta mindig. De minek a szép hang, ha nincs aki hallgassa? Ezeknek a törpöknek mind botfülük van!
- Ez bizony szomorú. De hát, miért nem hagyod ott ezt a munkát?
- Mert jó a barlang akusztikája! – kacsintott Bendegúz, majd hajtatott tovább.
Az erdő széléhez érve Filkó megköszönte a fiú jóságát és ígérte, még meghálálja neki. Bendegúz pedig sok sikert kívánt, és mondta, itt megvárja, míg végez a dolgával. Ma úgy is szabadnapja van. Filkó indult tehát tovább. A fákat elhagyva előbb egy réten vágott át, majd hamarosan egy apró faluba érkezett. Őszintén szólva, a lakónegyed kifejezés jobban illett volna rá. Az aranyból készült utca szélén mindenféle épületek sorakoztak. Mindjárt jobbra egy mézeskalács házikó, melynek oldalfalát épp egy vénasszony díszítette nagy műgonddal. A kertkapun ott állt: Angyalfürt utca 1. A Tündérkirálynő a kettes szám alatt lakott, Filkó így hamar célba ért. Az ezüstsövénnyel kerített hatalmas kert közepén egy csuda formatervezett ház állott, természetesen kacsalábon. Filkó a ház felé tartva vette észre, hogy az egyik aranyalmafa alatt három lány üldögél. A barna hajú a fának dőlve bóbiskolt, a vörös a körmét festette, a szőke pedig olvasott. Mikor filkó megszólította őket, meglepetten néztek rá.
- Elnézést a zavarásért, szép kisasszonyok! Én Manóerdő Tündérkirálynőjét keresem. Meg tudnák mondani hol van?
A lányok mind felkeltek, és köré sereglettek.
- Anyánk épp nincs itthon – szólt a barna, aki egyben a legidősebb is lehetett – de kerülj beljebb, várd meg míg hazatér. – Azzal szó nélkül bevezették a házba és leültették a ragyogó nappaliba.
- És mond csak, mi a neved fiatalember? – kérdezte a vörös leány.
- Filkónak hívnak. – válaszolta kissé feszengve.
- Örvendek Filkó! Én Boglárka vagyok. – mondta a barna.
- Én Bíborka. – kontrázott rá a vörös.
- Én pedig Hajnalka. – szólt szerényen a szőke hajú.
- Igazán nem akarok zavarni – szabadkozott Filkó, akit lenyűgözött a lányok szépsége – csak édesanyjukkal szerettem volna beszélni. – Miközben ezt mondta, látta, hogy az egyik nyitott ablakon belibben egy aprócska pillangó és megpihen a selyemből font függönyön.
- Ó, egyáltalán nem zavarsz! – szólt Boglárka - Örülünk, mert ritkán jön erre vendég, így naphosszat csak unatkozunk.
- De mond csak Filkó, mi az, amiről anyánkkal szeretnél beszélni? – kérdezte Bíborka oly mézes-mázosan, hogy Filkónak nem volt szíve titkolódzni. Elmesélte hát az esetet a gyűrűvel, és a nyúllá vált illabereki lakókkal. Mikor mondandója végére ért, a leányok riadtan néztek össze.
- Jajj szegény fejünknek! – kiáltott fel Hajnalka.
- Mi lesz, ha mindezt édesanyánk megtudja?
- Nem gondoltuk volna, hogy ekkora bonyodalmat okozunk!
Filkó nem tudta, mi lelte őket, így hát kérdezősködésbe kezdett, míg nem a lányok elkezdték bevallani az esetet.
- A gyűrűt mi csentük el anyánk ékszeres ládikájából.
- Egy ékszerkészítő mesterhez akartuk vinni, készítsen belőle mindannyiunknak egyet, hogy legyen mit viselnünk a tavaszi bálban.
- Anyánk ugyanis nem engedi, hogy ilyesmivel ékesítsük magunkat. Azt mondja, nekünk ott a természetes szépségünk.
- Ám a gyűrűt út közben elvesztettük, és hiába kerestük, nem lett meg sehol.
- És aztán, mikor anyánk haza jött, félve a haragjától azt hazudtuk, ellopták a gyűrűjét.
- Gyáva dolog volt tudjuk, de ismerve anyánk haragját nem tehettünk mást.
- Ha viszont te elmondod a dolgot, fény derül a titkunkra, és akkor aztán jajj nekünk!
Mindannyian egy emberként néztek Filkóra szomorú zöld szemeikkel.
- Kérünk téged, bármit megteszünk, csak tartsd titokba a dolgot!
Filkó nem tudta, mit mondhatna erre. De nem is gondolkozhatott sokáig. A teremben hirtelen iszonyú szél támadt, a pillangó pedig, ami eddig a függönyön pihent alakot váltott. Mire észbe kaptak, már ott állt előttük a Tündérkirálynő, csillogó ruhában, éjfekete hajjal és szikrázó szemekkel. A három lány ijedtében mind Filkó mögé bújt. A fiú persze köpni-nyelni nem tudott meglepetésében.
- Hát így állunk? A saját lányaim csinálnak bolondot belőlem? – mennydörögte iszonyú haraggal a tündér. – És mindennek a fejében hagynák, hogy egy egész falu szenvedjen, hogy a saját bőrüket mentsék? No megálljatok, ezért megkapjátok méltó büntetéseteket! De előbb! – s azzal Filkóhoz lépett, kinek még a csontjai is beleremegtek a tündér haragjába – Gyere velem fiú! – Finoman megragadta a kezét, és vitte magával egész addig, míg a kertbe nem értek. Ott aztán egy bokorhoz ment, letépett egy nagy csomó levelet, erszénybe rakta és Filkó kezébe nyomta.
- Kérlek fiú, mond meg a faludbélieknek, elsősorban pedig szegény szüleidnek, hogy sajnálom, amiért hirtelen haragomban ilyen gonosz dolgot műveltem velük. Elhamarkodott és igazságtalan cselekedet volt. Sajnos igen hirtelen haragú vagyok. És a kedélyjavító pirulák, amiket a pszichológusom felírt, nem igazán hatnak. Ha a falu lakói esznek ebből a levélből, amit adtam, mind visszanyerik eredeti külsejüket. Ráadásul vitaminokban is igen gazdag. És még valami! – nevükön szólította lányait, mire azok mind ott teremtek előtte. – Mivel ezek itt szégyent hoztak rám, s mint hallottam, nem tetszik nekik, amit elvárok tőlük, ezennel rád bízom őket. Azt kezdesz velük, amit csak akarsz. – majd Filkótól a lányai felé fordult – Ti pedig, ettől a pillanattól kezdve be ne merjétek tenni a lábatokat énhozzám! Többé nem tekintelek benneteket gyermekeimnek!
A Tündérkirálynő tántoríthatatlan volt. Hiába sírtak, hiába könyörögtek a lányok, végül Filkóval együtt ők is elhagyták a kertet, s a Manóerdő felé vették az irányt. Filkó nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg őket. Kisvártatva elérték a fekete lovas hintót, ahol Bendegúz várakozott.
- Ejha Filkó pajtás! – füttyentett, mikor meglátta a kis csapatot – Mond, sikerrel jártál? – Miután Filkó elmesélte, mi történt, és hogy határozott a Tündérkirálynő, végül így szólt: - Hát, szép hölgyeim, sajnálom a dolgot. Ezen biz én segíteni nem tudok, de ha megengedik, éneklek önöknek valamit, hátha kissé jobbkedvre derülnek.
Azzal Bendegúz bele is kezdett egy gyönyörű dalba és hintón ülő utasaival együtt a Sárkány hegység felé hajtatott. Keresztülvágtak az erdőn, majd egy barlangnyíláson át betértek a föld alá. Filkó most vette csak észre – hisz idefelé aludt – hogy mennyi kincset rejt a hegy gyomra. A piros sipkás törpök pedig serényen munkálkodtak, hogy mindet kibányásszák. Bendegúz egészen addig énekelt, míg el nem érték a lépcsőt, ahol este Filkóval leereszkedtek. Eljött az ideje, hogy elbúcsúzzanak. Ám ekkor Bíborka így szólt:
- Drága Filkó, tudom, hogy anyánk rád bízott téged, de azt is tudom, hogy neked jó szíved van. Mindig is olyan férfiról álmodtam, aki csodás dalokat zeng nekem, s úgy érzem, most megtaláltam! Kérlek téged, hagyd, hogy itt maradhassak.
- Rajtam ne múljék! – tárta szét a kezét Filkó – Ha Bendegúz is beleegyezik.
Bendegúz, akinek igencsak megtetszett Bíborka, örömmel ment bele a dologba. Így hát miután búcsút vettek, hárman folytatták tovább útjukat a Feneketlen tó felé. Ott már várt rájuk Csongor kapitány a 7 gyermekével. Filkó neki is elmesélte, hogy járt, majd elindultak, hogy átkeljenek a tavon. Már jócskán benne voltak a napban, mire elérték a túlpartot. Ott megint csak búcsúztak volna, de akkor Boglárka szólalt meg.
- Drága Filkó, láttam, hogy neked milyen jó szíved van. Én mindig is sok gyerekre vágytam, és Csongor kapitány roppant rokonszenves férfiú. Kérlek, had maradhassak velük!
Filkó persze egy percig sem akadékoskodott. Nagy volt hát az öröm, a gyerekek is örvendezte, mert nagyon megszerették Boglárkát, aki egész úton mesét mondott nekik, s a tévére nem is volt semmi szükségük. No meg persze Csongor kapitánynak is tetszett a tündér leánya. Így hát, búcsúzás után csak Filkó és Hajnalka kettesben indultak tovább.
A vonat nagy sokára érkezett meg Illaberek kicsiny állomására. Mielőtt azonban leszálltak volna, Filkó így szólt a lányhoz:
- Hajnalka, nem szeretném, ha akaratod ellenére kellene velem maradnod. Ha úgy gondolod, menj utadra, én nem gátollak benne. Szabad vagy.
Hajnalka azonban a fiú nyakába borult.
- Filkó, az én szívem csak egy valamit szeretne, az pedig nem más, mint hogy melletted maradjak, míg világ a világ!
Filkó nem is álmodott arról, hogy egy ilyen szép leány belészeressen. Nagyon megörült hát Hajnalka válaszának, mert az ő szíve is erre vágyott. Megcsókolták hát egymást és indultak, hogy a falu lakóit végre visszavarázsolják.
Egy hónap múlva egész Illaberek Filkó és Hajnalka esküvőjét ünnepelte. Meghívták Filkó két jótevőjét, Bendegúzt és Csongort is, Bíborkával és Boglárkával együtt. Továbbá hivatalos volt Manóerdő Tündérkirálynője is, aki mikor megérkezett, sírva ölelte keblére leányait, mivel már réges-rég megbánta, hogy kitagadta őket. Mint mondotta, gyermekei nélkül a tündér élete is céltalan és keserű. Így hát mindannyian megbékéltek, fergeteges mulatságot csaptak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Bár Filkóra ezután még furcsábban néztek a kollégiumban...