A tündérlánytól kapott dal

Évszám
2015
Beküldő
Kuksi

Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek.
Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá,
vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte.
Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg,
saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Rendes életem volt. Ugyan írott szöveggel egy jó ideje jóformán csak akkor találkoztam, ha a gőzölgő paradicsomleves kevergetése közben a betűtészta egy-egy rövidebb értelmes szót véletlen kiadott, de a zord előjelekre rácáfolva így sem álltam rosszul. Messze tovább jutottam annál, mint amit a szüleim, a rokonok és az orvosok egész gyermekkoromban aggodalmasan jósoltak nekem. Megvolt itt minden: szép és jószívű, temperamentumos asszony; bájos gyermek; kocsi és ház. Az anyagi javak eléréséért sokat dolgoztunk, a teljesítőképességünk határáig hajtottunk, így aztán kijutott bőven a súlyos és ólmos fáradtságból is. Nem volt ritka, hogy már ébredéskor égett a szemem a kialvatlanságtól, megesett, hogy hallucinált indiánok ugráltak a szélvédő előtt, sőt egyszer egy másfél évnyi folyamatos robot utáni szünnap teljesen kiesett, egyszerűen átaludtuk.

Kiégtünk. Egy napon rossz döntést hoztunk, aztán még egyet. A hibák halmozódtak és összeadódtak. Volt egy „zseniális” ötletünk, ami annyira jól sikerült, hogy a végén a munkánkat is elvesztettük. A munkanélküli központ kínált egy lehetőséget, a tanulásért cserébe pénzt ajánlottak. Nem túl sokat, még a megélhetéshez is keveset, de mégiscsak dupláját az alapjáradéknak, így hát másfél évtizednyi kihagyás után visszakerültem az iskolapadba.

Az első napon egy lány ült mellém. Még ha személyesen ismernéd is, akkor sem biztos, hogy ráismernél, amennyiben sorolni kezdeném a jó tulajdonságait, hiszen, – bár akkor ezt én nem tudtam – számomra amolyan első látásra szerelem volt. Számos addigra már kimunkált erénye láttán a többit megelőlegeztem neki, az én szememben szinte tökéletesnek tűnt. Látni véltem egy a bensőjében lakozó eszenciát, egy tündöklő lényt, ami se nem fiú, se nem lány, ami olykor már a felszínen is meg-megnyilvánul. Csodás volt minden másodperc amit vele tölthettem, és az is amit nem, hiszen olyankor meg reá vártam. A mondatot én kezdtem és Ő fejezte be, vagy éppen fordítva, de nem feltétlen kellettek a szavak sem, nélkülük is tökéletesen tudtunk „beszélgetni”. Azonos hullámhosszon rezegtünk. Nézett valamerre, de mire megszólalhatott volna, már mozdultam is. Nem kitaláltam mit gondol, hanem tudtam. Szentül hittem, nem most találkoztunk először, ősidők óta ismerjük egymást. A tündérlánnyal rengeteget mókáztunk, felszabadultan nevetgéltünk, az időnk egy részét olykor az iskolán kívül is együtt töltöttük, egymást korábban nem tapasztalt bizalmi mélységekbe engedtük be.

Eleinte nagyon nehezen ment a tanulás, de még maga az írás, a jegyzetelés is. Csikorogtak a berozsdásodott agykerekeim, alig engedelmeskedett, hamar elfáradt a betűk kanyarításában az ilyen tevékenységtől elszokott kezem. Az új információ befogadása által megváltozott a nézőpontom, kinyíltam, egész másképp tekintettem ugyanarra a világra. Mintha csak átestem volna egy méregdrága csodabalzsam kúrán, néhány hét alatt egyszeriben visszafiatalodtam.

Egy tündér tökéletességéhez természetesen jelentéktelen személyem nem érhetett fel. Ráadásul ezt a szakmát is nagyon leegyszerűsítve próbálták velünk elsajátíttatni. Ahhoz, hogy minden idevágót alaposan megtanuljunk, még a legóvatosabb becslésem szerint is, legalább száztizenkét évig kellett volna minket oktatni, azonban alig néhány hónapot szántak erre. Nem volt ez így rendben, nagyon nem. Életemben először iszonyúan sajnáltam minden pillanatot, amikor elnéző voltam magammal, amikor nem magamat fejlesztettem, tökéletesítettem. Rengeteg időt elvesztegettem, és most kaptam egy nagy ajándékot, amit nem fogok tudni megtartani. Néhány hónap alatt képtelen leszek annyit fejlődni, hogy a tündérlány társaságát az iskola végeztével is élvezhessem. Nem kérem én, hogy minden nap órákat tölthessek vele, de ha nem láthatom legalább néha, ha nem hallhatom soha többé a hangját, ha nem fogom tudni, legalább azt, hogy jól van, abba belehalok.

Ostoba döntésekből kijutott nekem már az utóbbi időben, és mivel ebben mostanában gyakorlatom volt, könnyedén meghoztam egy újabbat: ami hiányzott elvégzett munkában, időben, azt megpróbáltam praktikákkal pótolni. Ez oda vezetett, hogy a számomra legkedvesebb teremtményt, azt, akiért bármikor gondolkodás nélkül az életemet adtam volna, rettenetes veszélybe sodortam.

A tündérlányt ekkoriban én nem láttam reálisan, szerintem azt se vettem volna észre, ha áthajt rajtam egy kamionnal, amennyiben pedig valaki ezt szóvá tette volna, nyilván csak annyit válaszoltam volna: – Jó-jó, talán tényleg áthajtott rajtam, de láttad, milyen szépen vezetett?!

Szívem csücske tagja volt egy kisegyháznak, ez sugárzott róla, még a tárgyaiban is tükröződött. Lassacskán mindent megmutogattunk egymásnak világainkból. Az Ő választott otthonát, a kisegyházat is elmentem megnézni, lássam miről van szó. Kedves, jóravaló emberekkel találkoztam. Bekerültem egy kezdő csoportba, amúgy is tanulási fázisban voltam, az itteni tananyagot is játszva felfaltam.

Mindegyik vallás alapvetően a szeretetre próbál nevelni. Sok igazságot, fejlődési lehetőséget hordozhatnak magukban a tanok, kellemes élményt nyújthat az ilyen helyeken eltöltött idő. Vannak olyanok, akiknek ezek és az, hogy az emberek egy viszonylag kicsiny vagy éppen nagyobb csoportját, a létezők egy részét, magukhoz tudják ölelni, igenis komoly előrelépést, szép életszakaszt vagy akár életutat jelent. Valahogy a „Teljes mértékben mindent egyformán szeretni” végül azonban igen ritkán sikerül, mert a vallások követői a saját vallásuk tagjait valamiért mégis kicsit jobban szeretik, mint a többieket.

Nem is kell ehhez feltétlen vallásnak lennie egy adott csoportosulásnak. A „Többiek fölé nőni!” a természet ősi parancsa, teljesültségének hamis érzetével manipulálni igen régi és hatásos trükk. Elhitetik veled, vagy te csapod be magad azzal, hogy magával egy közösséghez való csatlakozással, az előírásainak betartásával egy csapásra nem csak különböző, de különb is lettél embertársaidnál.

Neked kutyád van.

„A kutyások jobbak, mint a macskások!”

Máris létrehoztad a saját különb csoportodat, ám természetesen a fenti állítás nem igaz, valójában csak arról van szó, hogy hozzád az eb jobban passzol.

Váratlanul valami olyat tapasztaltam, amit eddig még soha. A kisegyházzal kapcsolatban nem volt velem teljesen őszinte, titkolódzott. Ha kényszerűségből egész életemben nem kellett volna gyakorolnom azt, hogy az embereket és a helyeket villámgyorsan felmérjem, folyton figyeljem az apró, ám de árulkodó jeleket, akkor ezt a kis elhallgatást, és az elvek és a tettek közötti diszharmóniát észre sem veszem, a különlegesség érzetére én is bizton befizetek.

Az ígéretemet letudtam, a kisegyházat megnéztem, tisztességgel átmentem az első itteni vizsgán. Tulajdonképp szépen elköszönve mennem kellett volna. Vészesen fogyott a számunkra kimért iskolaidő, és úgy sejlett, talán ha ide járnék, akkor itt majd az iskola végeztével – ha csak percekre is, de láthatnám –, akadna valami közös érdeklődési terület, nem veszteném el teljesen.
Miatta maradtam.

Véget ért az iskola, bezsebelhettük a jól megérdemelt bizonyítványainkat.

Jött a második kisegyházas vizsga. Közös akármibe kellett volna beletenni egyéni bármit. Nem került sor egy egyetemes, mindenkire érvényes küszöbszint meghatározására, vagy előzetes egyéni felmérést követően személyre szabott konkrét feladat kitűzésére. Így hát léc nélküli megmérettetést neszeltem, amin, csak az bukik meg, aki nincs ott. Ha megjelenik valaki, akkor függetlenül attól, hogy milyen minőségű és mennyiségű produkciót nyújt, mennyit dolgozott rajta, átengedik. Vizsga néven futó szimpla avatóünnepség. Mindössze el kellett volna tagadnom, hogy én így látom ezt az egészet, és a semmiért cserébe kaptam volna tagságot, talán még perceket Vele...

És ha évek múltán mégis szeme lesz arra, amire most még vak, és kérdőre von: – Te ezt végig láttad, tudtad? Egy szót sem szóltál, semmit sem tettél? Miért?!

Érzékelte, hogy valamin komolyan őrlődöm, és ebben a már korántsem felhőtlen időszakunkban, a csendesedő város egyik kertes övezetében – talán éppen azon az éjszakán amikor a sünkutyák vándorlását néztük a legmodernebb 3D-ben, szóval élőben –, szíve minden szeretetével, egy régi kedves bábfilmből egy dalocskát énekelt nekem, melyben szerinte benne volt, hogy mihez is kellene kezdenem magammal. Nem teljesen értettem, hogy mit akar üzenni, de a szöveget és a dallamot megjegyeztem.

Butaságból már követtem el ellene olyat, amit kegyetlenül megbántam, de az legalább nem volt tudatos. A bizalmát élveztem, nem tehettem meg Vele, hogy mindössze azért, hogy még valamennyi ideig a közelében maradhassak eláruljam, én is azt erősítsem benne: főként azért különleges, mert ide tartozik. Különleges és értékes lény így is, és úgy is az volna, ha bárhol máshol munkálkodna magán. Erre figyelmeztetem, aztán tegyen belátása szerint.*

Azt gondoltam, hogy talán jó ötlet, ha némi zajt csapva magam körül mondom le ezt az egész kisegyházasdit, talán így tudok neki jelezni. Az üvegcsörömpölést választottam. Más otthonát háborgatni, papírba csomagolt követ az ablakon bedobni, azonban nem túl bölcs gondolat, a durván fogalmazott és ilyen módon is érkező üzenetet az azt hordozó anyaggal együtt a kandallóba hajítják.

Koppantott kettőt a telefonom, tudtam itt a vége.

A Sors Könyvét nem lehetett átírni. A minőségben együtt töltött időt nem meghosszabbítanom, hanem megrövidítenem sikerült azzal, hogy folyton aggódtam:– Mi lesz, ha nem tart örökké?! –, és én sem lettem ott taggá, ahol nincs helyem.

Este lefeküdtem aludni, és vártam, hogy reggelre meghalok. A kínomról tudomást sem véve a nagy narancssárga korong felkúszott az égre. Én felébredtem, éltem, és Ő fájóan hiányzott.

Aztán teltek a napok, a hetek, a hónapok, az évek, és isteni tulajdonságból egy-egy rám köszönt különböző emberekben. Valaki épp OLYAN szeretettel nézett a kis pókocskára, más pedig az agyagos földre, megint más meg pont ÚGY elolvadt egy virág láttán. Egyszer a szokásosnál lassabban emeltem csak fel a tekintetem, mert ANNAK a parfümnek az illatát éreztem, de nem Ő állt előttem...

Szép lassan ráébredtem, ti is mind tündérlányok és tündérfiúk vagytok, legfeljebb még nincs annyi jó tulajdonságotok kidolgozva, mint Neki. Legalább eggyel azonban már mind bírtok, és egyszer nektek is, és nekem is sikerülni fog az összeset begyűjteni, és akkor majd mind együtt leszünk, úgy ahogyan a legszebb időszakunkban én voltam Vele.

Az életünket végül rendezni csak úgy tudtuk, hogy újra bevállaltuk azt amihez értünk, ami tengernyi munkával és fáradsággal jár együtt, én mégis próbálok amennyit csak lehet olvasni és írni, minden nap tanulni valamit, magamat csiszolgatni és közben azoknak, akiknek már tudok, segíteni. A gyermekorom óta lelkemen nehéz kőként cipelt hatalmas kisebbségi érzés ugyan még el nem tűnt, de mára egy darabja már elkopott. A korábbi idoljaimat immár másképp csodálom, tehetséges és szorgalmas embereket látok, nem elérhetetlen magasságot, a hivatalos személyektől sem rettegek. Nemcsak aktív, de meghatározó, ha kell vezető pozíciót betöltő tagja lettem több közösségnek is.

Azt hiszem, már értem, miről szól a dal. Olykor fütyörészgetem magamnak, azonban mivel különbözőek vagyunk, valószínűleg hozzátok nem pont ez illene. Remélem ti is rátaláltok a saját nótátokra!

 

* Nincs benne érdekem, nem várok érte semmit, tőlem vélhetően el sem fogadná, de ma is úgy tartom: Ő rendben van, nincs oka kételkednie magában, törekszik, így a választott úttól függetlenül hamarosan ODA fog érni.