- Gyerekek! Késő van! Ideje ágyba bújni!
- Nagymami! Mami! Kérlek, mesélj nekünk!
- A tündéreset meséld! Az a kedvencem!
- Igen! Én is azt szeretem! Szelída, a tündér, ó hogy hiányzik nekem!
A nagymama mosolyog, nem tud ellenállni a kedves kérlelésnek.
- Jól van gyerekek, nem bánom. Szelída nekem is nagyon hiányzik. – s gondolatban még hozzátette: el sem tudjátok képzelni mennyire.
- Na jó! Akkor kezdem az elején.
- Jaj de jó, Mamikám! A kezdet az gyönyörű!
- Gyertek közelebb! A titkokat csak egészen halkan lehet kimondani. Figyeljetek csak!
Messze-messze, valahol a valóság és a képzelet határán, évszázadokon keresztül dolgoztak manók és tündérek, hogy megalkossanak valamit. Valamit, ami az emberi érzékek számára felfoghatatlan, valamit, ami segít helyreállítani a harmóniát a világban. Nehéz feladat volt ez, hiszen mit kezdhetnének az emberek egy olyan dologgal, amit nem érzékelnek. Időtlen-idők óta kísérleteztek, gyűjtögettek, főzögettek, szűrögettek, míg végül ráleltek a megoldásra. Megalkottak egy bűvös port, mely a levegőben széthintve az emberek számára is érzékelhetővé tette a láthatatlan valóságot. A manók küldönccel üzenték meg a jó hírt az öreg bölcseknek, akik rögvest látni akarták a mágikus szert, így hát összegyűltek a kristálytemplomban, hogy titkos tanácskozást folytassanak a világrengető nagy tervről.
A manók és a tündérek izgatottan várták, hogy bemutathassák munkájuk gyümölcsét.
- Halljuk kedves barátaim, hogy sikerült életre hívni az emberi érzékelést? Mi a titok nyitja?
A tündérek egymás szavába vágva kezdték el sorolni a hatóanyagokat:
- Szivárvány ragyogása, gyermekek kacagása!
- Száz éves fenyő kérgének bölcsessége!
- Ezer féle virág szirmának lenyomata!
- Pókháló selyme!
- Oh! A pókfonál nagyszerű ötlet volt! - szólt az egyik bölcs. - Segít majd felismerni az embereknek a szerteágazó lehetőségeket.
A tündérek lebegtek a dicséret mámorában, amit a manók rögtön ki is használtak és máris hadarták:
- Patak vizének csobogása, tavaszi szellő simogatása, tündérek haja szála, manók szakálla, jég rianása, madarak dalolása, angyalok lábnyoma, hárfák zengése, tücskök ciripelése….
- Édes ízek! – kiáltott közbe lelkesen egy tündér.
- Elég! Elég! Halljuk inkább azt, hogyan is használható a csodaszer!
- A port a tenyerünkbe szórjuk és ráfújjuk az emberekre.
- Ennyi az egész? Ettől máris megoldódnak a problémák? Mindent látnak és hallanak? Nagyszerű, akkor mehetünk is vissza, aludni! - mondta az egyik vén manó és már kászálódott is lefelé a trónusról.
- Hát izé…höm….van egy kis problémácska…. – bökte ki az egyik manó.
Az öreg bölcsek egyszerre rántották ívbe szemöldöküket és kérdőn várták a folytatást.
- Sajnos a szer egyszerre csak egyetlen egy érzékelést kelthet életre, így lesz olyan ember, aki hallani, lesz olyan, aki látni és lesz, aki csak érezni fogja a valóságot, attól függően, kinek melyik érzékszerve a legkifinomultabb.
- Nem jó hír!
- Nem lesz ez így jó! – mormogtak az öregek. Összedugták a fejüket és száz szemközt vitatták meg mitévők legyenek.
- Sürget az idő! Az emberek közt eluralkodott a káosz. Mihamarább cselekednünk kell!
- Ahhoz, hogy minden a maga útján haladjon, szükségünk lesz a koboldok segítségére is.
- Segítségre??? A koboldoktól??? Hiszen a segítés és a jó szándék ellentmond a természetüknek! Hogy várhatnánk tőlük segítséget???
- Hát éppen ez az! Ha megneszelik, hogy valami jót szeretnénk cselekdni, tűzzel-vassal küzdeni fognak, hogy megakadályozzák a tervünket, és nekünk pont erre van szükségünk.
Az öregecskék értetlenül ingatták a fejüket, de a legvénebbek már pedzegették miről is van szó.
- Az ember furcsa szerzet. Ha minden rendben van körülötte, nem keres, nem újít, csak akkor tanul, ha rá van kényszerülve. A kobold népség pedig elég kapzsi és kotnyeles ahhoz, hogy elhiggye, a csillogó por mindössze csak egy drága kincs, amit szeretet és jóindulat híján nem tud magának megkaparintani. Ám ha nem lehet az övé, hát másé se legyen! Így aztán a koboldok mindent elkövetnek majd, hogy kerékbe törjék a küldetésünket. Akadályokat gördítenek az emberek elé, akik a megoldás kulcsát keresve fogják elsajátítani a tudást.
- Most már mindannyian helyeslően bólogattak.
A legidősebb bölcs így szólt az egybegyűltekhez:
- Nincs már időnk a csorba kiköszörülésére. 7 nap múlva, mikor megjelenik az égbolton a telihold, a csillagok jelet küldenek. Most menjetek és gyűjtsetek erőt! Szükségetek van a pihenésre.
A szorgos kis lények elégedetten tértek nyugovóra és hét napon hét éjen át tartó mély álomba merültek. Amikor aztán hetedszerre is bealkonyodott, a tündérek, nyomukban a manókkal elindultak a Nagy Sziklákhoz, hogy alázattal fogadják a csillagok döntését. Az öreg bölcsek már várták őket. A koboldok, jóval napnyugta előtt elrejtőztek a hatalmas kőtömbök repedéseiben, a fák odvaiban, a gombák redőiben, s beleolvadva színeikkel a természetbe láthatatlanul figyelték az eseményeket. Évszázadok óta jól bevált módszerük volt ez a tünde titkok kifürkészésére.
A tündérek a tisztáson térdre ereszkedtek, leborultak a földre és az ég felé emelték szárnyaikat. Hosszú percek teltek el így, mozdulatlanul, néma csendben, mintha megállt volna az idő. A manók ámulattal figyelték az eseményeket. Aztán az égen felragyogott a telihold és ezüstös fénnyel vonta be a tájat. A látvány varázslatos volt! A tisztáson megannyi színben játszó fénytáncot jártak a csillagok, ahogy a tündérek kis szárnyaikat rezegtették, mintha tüzijáték csillámló fényeit kavarták volna fel a levegőben. Az öreg bölcsek hangtalanul, a tiszta gondolatukkal beszélgettek egymás közt, és elégedetten nyugtázták, hogy minden a jóslat szerint halad. A koboldok nem láthatóak ugyan, mégis jól érzékelhető a jelenlétük.
Mindannyian áhítattal figyelték az eseményeket. Az égbolt bíbor színben játszott, az Esthajnal csillag vakítóan szikrázott. Aztán ragyogó fénynyaláb pásztázta végig a tündéreket, hogy kiválassza közülük azt, akinek a szárnyáról a legtündöklőbben verődik vissza a szeretet fénye.
- Szelída! Állj fel gyermekem! - szólt a jól ismert hang. – Te vagy a kiválasztott. Menj és váltsd valóra a jóslatot!
Szelída lassan felemelkedett és könnyes arccal rebegett köszönetet.
A tündérek örültek, hogy egy egészen fiatal tündérlányka viszi majd a Csillagport az embereknek. Lehet talán ezerhat- ezerhétszáz éves. Jól van ez így! A fiatalság üdeség! Biztosan beteljesíti majd a sors akaratát.
Szelída másnap pitymallatkor útnak indult. Derekára fűzte a Csillagport rejtő zsákocskát, majd szélsebesen forogni kezdett, hogy átlépjen az emberek birodalmába. Bátran, kitárt karokkal fogadta az eseményeket, nem félemlítette meg semmi, még a spirál ijesztő árnyai sem. Amikor aztán megérkezett, a nagy lendülettől majdnem egy virágágyásba pottyant, de néhány gyors szárnycsapással sikerült a bajt megelőznie. A koboldok azonban – akik pimaszul kihasználták, hogy a tündér megnyitotta a két világ közti átjárót – rémült tekintettel penderültek ki a légörvényből, és nyögve értek földet a közeli bozótosban. Szelída alig tudta elfojtani a kuncogását.
- Nézd Buksi! Forgószél! Hát nem csodálatos, ahogy a virágszirmokat röpteti? – kiáltott fel egy kislány.
Szelída összerezzent. Nem hitte volna, hogy ilyen szédítő sebességgel indulnak meg az események. Még az út porát sem volt ideje letörölni bájos arcáról, még egy korty vizet sem ivott a virágok kelyhéből és máris szemben találta magát a feladatával. A málnabokor levelei alól apró pilláit sűrűn rezegtetve figyelte a kislányt, aki vidáman táncolt az aláhulló szirmokkal.
- Virágeső! Virágeső! – kiáltozta kacagva és újra meg újra a magasba szórta a szirmokat. Szelída vidáman majszolgatta az édes málnaszemeket, majd hirtelen ő is táncra perdült A tünde tánctól lebegni kezdtek a rózsaszirmok, a napfény meg-megcsillant a tündér szárnyakon és varázslatos illatfelhő ölelte körül őket.
Este a kislány az ágyába kucorodva merengett.
- Olyan más ma minden. Valami megváltozott. Különös fény van idebent, mintha szentjánosbogarak világítanának. És ez az illat! Mintha a kert idebent lenne a szobában.
- A fényeket én is gyanakodva figyelem. Valami nincs rendben! – gondolta a kutya.
- Mondtál valamit Buksi? Mintha hallanám a hangodat. Bár az is lehet, hogy már elaludtam és álmodom. Jó éjt kiskutyám! Nagyon álmos vagyok!
Szelída korán ébredt. A játékos polc szélére telepedve, unottan várakozott. Lábait lóbálgatva dudorászott és azzal szórakoztatta magát, hogy szárnyai verdesésével egy mesekönyv lapjait zizegtette. Sosem hitte volna, hogy egy ember ilyen sokat alszik.
- Ki van ott! – hasított bele hirtelen a csendbe a kislány kiáltása.
A tündér ijedtében még a könyvet is leverte és rémülten meredt a lánykára.
- Te látsz engem?
- Igen! Vagyis nem! De hallak! Jól vigyázz! És….kutyával vagyok!!!
A kutya azonban egyáltalán nem akart félelmetesnek látszani és kis gazdája legnagyobb meglepetésére lelkesen csaholta körbe a fénytüneményt.
- Ne félj tőlem Eliza, nem bántalak!
- Honnan tudod a nevem? – kérdezte elkerekedett szemmel.
- Én mindent tudok.
- Én mindent tudok! – utánozta Szelídát elmélyített hangján a kislány. - Mert én vagyok az öreg MINDENT TUDÓ! (Bár a hangom nem elég mély, azért csak elhihetitek.) Hahahaha….
- Eliza! Elég a tréfából! Komoly szándékkal jöttem!
- Már hogy jöhetne komoly szándékkal egy olyan szerzet, aki nem is látható? – hitetlenkedett Eliza.
A tündér ekkor a tenyerébe szórt egy maroknyi Csillagport és a levegőbe hintette. Hirtelen szivárványszínűen vibráló fények vonták be a szobát, mint amikor a szökőkútnál a vízpermeten szikrát szór a napsugár.
A kislány elámult a csodálattól. A tündér, aki előtte állt, pont egy magas volt vele. Csillagfényes ruhája körüllengte törékeny testét, zöldesen játszó szitakötőszárnyait zavartan rezegtette, mezítlábas bokáját lábujjaival vakargatta, göndör fürtjeit hat ujja közt babrálta.
- Elképesztő! Neked hat ujjad van!
- Hát… a tündérek már csak ilyenek. Ezért csendül olyan csodásan a hárfa húrja, ha játszunk rajta.
- Mi a neved kedves hárfaizén zenélő hatujjú leányka?
- Szelída. Szelída a nevem.
- Érdekes! Az előbb meg voltam győződve róla, hogy nem vagy nagyobb egy gyűszűnél, és tessék. Kiderül, hogy egyidősek vagyunk!
- Hellyel-közzel.
- Hogy mivel?
- Pont olyan vagyok, amilyennek elképzelsz. Ha akarod, olyan nagy vagyok, hogy átölelhetem az egész világot, ha akarod, kicsi vagyok és pókfonálon hintázok, és ha akarod, te is velem jöhetsz!
- Mííííííí??? A pókhálóba??? Ki van zárva! Utálom a pókokat!
- Ne alkoss ítéletet olyan dologról, amit nem ismersz! Gyere, mutatok valamit!
Azzal megragadta Eliza kezét és egy szempillantás alatt egy varázslatos helyen termettek.
- Oh! Hiszen ez csodálatos! Olyan, mint a kaleidoszkóp! Szelída! Bent vagyunk a kaleidoszkópban! – kiáltott elragadtatva Eliza.
- Hát nem egészen…
De Eliza meg sem halotta.
- Ahogy mozdulok, úgy változnak a színek és a minták! – ingatta ámulva a fejét a kislány.
- Zöld fények, kék pettyek, hegyes fülek, ravasz szemek…… ááááááááááááá! Szelída! Valaki kukucskál! Ott! Vagy nem is ott, hanem amott! Jaj nekem, hiszen már azt sem tudom én hol vagyok!
- Semmi baj Eliza! Azok csak koboldok. Nem kell félned tőlük, nem tudnak neked ártani, csak ijesztgetnek. Az ő dolguk, hogy feldúlják a rendet, a lelket, a gondolatot. Ha érzed, hogy valami nincs körülötted rendben, biztos lehetsz benne, hogy a közelben koboldok ólálkodnak. Látod? Alighogy észrevettük a jelenlétüket, máris eliszkoltak!
- Odanézz! Milyen hatalmas pók sütkérezik ott a napon! Különös. Egy cseppet sem félek tőle!
- Látod, milyen sokszínű a világ? Minden olyanná válik, amilyennek látni véled. A pókot eddig kicsinek ismerted, mégis elkerülted, mert tartottál tőle, most viszont ő a hatalmas hozzád képest, mégsem találod ijesztőnek.
- El sem hiszem, hogy itt vagyok!
- Megsúgok neked egy titkot. A te titkodat. Azért vagy itt, hogy higgy. Higgy önmagadban és másokban még akkor is, ha rajtad kívül nem hisz benne senki! Te csak menj mindig előre és vidd véghez a szándékodat! Meglátod, sikerrel jársz majd a legreménytelenebb helyzetekben is, és emlékezz, én mindig ott leszek körülötted, még akkor is, ha nem leszek számodra érzékelhető.
- Látod? A pók azért készíti az élet hálóját ilyen szövevényesre, hogy szabadon kószálhassunk a lehetőségek közt. Nem egyenes az út, hanem szerteágazó. Bármerre mehetünk és a kiválasztott ösvényről bármikor letérhetünk.
- És honnan tudjam, hogy melyik úton induljak el? Honnan fogom tudni, hogy mikor melyik ösvényt válasszam? – kérdezte Eliza, miközben a selyemszálon óvatosan lépkedve egyensúlyozott.
- Menj csak bátran! Nem eshetsz le. Bármelyik utat is választod, mindegyik helyes. Mindegyiken tanulhatsz valamit, amitől bölcsebb leszel.
- Tanulhatok?
- Igen. Tanulhatsz, ha felismered a benne rejlő lehetőségeket.
- Nézd csak! Megint ott vannak azok az oktondi kis koboldok!
- Eliza!
- Jaj! Zuhanok!
- Semmi baj!
- Azt mondtad nem eshetek le! – pityergett sértődötten Eliza.
- Nem estél le. Nézz csak körül! Rajta csücsülsz egy másik szálon. Lehet, hogy most kicsit szomorú vagy, de valójában meg sem ütötted magad.
- De igenis hogy megütöttem magam! Fáj a térdem. Nézd, majdnem vérzik!
- Jól van na! Hadd lássam csak! Hintek rá egy kis Csillagport.
A szétszóródott csillámban láthatóvá váltak a láthatatlannak tűnő dolgok: Eliza fájdalma, csalódottsága - és mintha visszamentek volna az időben - a koboldok, ahogy a pókháló elszakításában mesterkedtek.
- Pedig láttad őket! Emlékszel? Légy körültekintőbb! Vedd észre és kerüld el a rád leselkedő veszélyeket!
- Meg a koboldokat! – morgott dühösen Eliza.
- Igen, mondhatjuk úgy is, hogy a koboldokat.
- Nagyon éhes vagyok! – mondta Eliza könnytől maszatosan.
- Hm… és mond csak, mit ennél szívesen?
- Van nálad valami finomság? – ragyogott fel a kislány arca.
- Nem, nincsen, de tudod, a szavakba öntött kívánságok varázserővel bírnak.
- Varázserővel??? – álmélkodott Eliza.
- Bizony, ahogy mondom! Rajta! Kívánj valamit!
- Mazsolás kalács!
- Mi az, hogy mazsolás kalács???
- Jólesne egy szelet mazsolás kalács, finom meleg tejjel!
- Hallod?
- Mit?
- Eliza-liza-liza-lizaa! - visszhangzott messziről.
- Jé, mintha a mamám hangját hallanám! De miért olyan, mintha barlangból beszélne?
- Gyerünk! Siessünk!
- Kislányom, merre vagy?
- Egy pillanattal később, amikor Eliza mamája benyitott a szobába kezében a reggelivel, a kislánynak tátva
maradt a szája a meglepetéstől.
- Mi az? Talán nem vagy éhes? – adott cuppanós puszit Eliza kócos fejére.
- Deee… Pont erre vágytam. Mazsolás kalácsra és meleg tejre!
Eliza jóízűen ette a süteményt és elégedetten nyugtázta, hogy lám-lám már varázsolni is tud. De az öröme nem tartott soká, mert a tányér hirtelen hangos csörömpöléssel tört darabokra a padlón.
- A pimasz koboldja! Hát nem kirúgja a tányért a kezemből?! – kiáltott fel Eliza dühösen.
Szelída már szórta is a Csillagport és közben csilingelve énekelte:
- Eliza! Eliza! Lásd meg a rossz dolgok mögött megbúvó örömöket!
- Kislányom, hogy lehetsz ilyen ügyetlen! Még hogy koboldok…. A végén majd kiderül, hogy a rendetlenséget meg tündérek csinálták a szobádban…
- Nézd mami! Buksi már hozzá is fogott a maradékhoz! Ízlik neki! – nevetett vidáman.
- Eliza mamájának minden mérge elszállt, ahogy az ágyon ugrándozó kislányát elnézte.
- Igaz is. Hiszen csak egy tányér…. Még szerencse, hogy nem vágta meg Eliza kezét!
- Megyek, hozom a seprűt.
- Szelída! Szelídke! Szelídike! Lidike! Ide nézz, milyen magasra tudok ugrani!
A tündér mosolyán azonban már bánat árnya suhant át.
- Milyen szép! Milyen sugárzóan tiszta! Akár tündérnek is látszana, ha meglenne mind a hat ujja! – gondolta Szelída.
- Eliza! Nekem most már ideje visszamennem.
- Hová? A pókhálóba?
- Tündér országba. Teljesítettem a feladatom. Nem maradhatok tovább!
- Jaj ne! Olyan jól éreztem veled magam! Nem maradhatnál még egy kicsit?
- Ne aggódj, mindig veled leszek, épp csak nem leszek látható. Neked adom a Csillagporos zsákocskát. Ennek még hasznát veszed.
- Jaj Szelída! Hiányozni fogsz nekem! – ugrott a tündér nyakába.
A tünde ölelés magasba emelte Elizát és pörögve körberöptette a szobán.
- Szelída! Repülök! De hisz ez csodálatos! Én is repülök, mint egy igazi tündér!
Eliza mamája mindebből csak azt látta, hogy a kislány hatalmasat ugrott az ágyról.
- Jaj, kislányom! Össze ne törd magad!
- Mami! Mami! Én olyan nagyon boldog vagyok! – potyogtak Eliza könnyei.
Szelída mindeközben már Tündér föld határán járt, ahol izgatottan várták őt a manók és a tündérek.
- Isten hozott Szelída! – rajongták körül a ligetlakók.
- Sikerrel jártál?
- Valóra váltottad a jóslatot? – zsongták egyszerre mindannyian.
- Menjünk egyenest a kristálytemplomba! Az öreg bölcsek már megjósolták az jöveteledet!
- Szelída, gyermekem! Örömmel hallom, hogy diadalt arattál! – szólt a legidősebb bölcs.
- Most már téged is megillet a beavatottaknak járó holdköves diadém!
A tündér meghatódva ereszkedett térdre, hogy az öreg bölcs a fejére helyezhesse az ékszert. A templomban megcsendültek a hárfák a tündérek ujjai alatt, áhítatos ének zengett, az indákról alácsüngő manók pedig illatos virágszirmokat szórtak a tömegre.
A szertartás után mindenki hangos üdvrivalgásban tört ki. Még a koboldok is előbújtak rejtekhelyükről és lelkesen tapsoltak. Nagyon tetszett nekik a fényes mulatság.
Szelída pedig ettől a pillanattól kezdve büszkén viselte koronáját.
- Jaj de kár hogy vége nagymami!
- Olyan gyönyörűség volt hallani!
- Eliza mama! Te voltál az a kislány, akit a tündér meglátogatott?
- Oh nem drága kincsem! Hiszen ez csak egy mese! Jó éjszakát! Álmodjatok szépeket!
- Tündéreset… – motyogták álmosan a gyerekek.
Eliza mama megpuszilta őket, megigazgatta a takarójukat és halkan kitipegett a szobából. Nagypapa édesdeden hortyogott a fotelban.
- Megint elaludta a mesét. – mosolygott magában a nagymama. Csendesen neszelt, villanyt sem kapcsolt. Finom ujjaival akasztotta ki nyaklánca zárját, amin egy parányi, csillogó kövekkel díszített kulcsocska függött. A kulcs egy titkos ládika fedelét nyitotta, benne a Csillagport rejtő zsákocskával. Eliza meghatódva vette kezébe a tündér ajándékát. Már csak egy egészen kevéske varázspor volt az alján. Tenyerébe szórta a mágikus szert és elfúló hangon rebegte:
- Szelída! Annyira hiányzol! Azt kívánom, hogy válj láthatóvá még egyszer utoljára!
A széthintett por megcsillant Szelída szárnyain és a sötétben egy pillanatra felsejlett a tündér áttetsző alakja. Csak egyetlen pillanat volt, de átható mosolya örökre felejthetetlen maradt.