Tűz és láz

Börzsöny, 2015, május 11 - 20:48

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."

 

Írásunk a változást irányára figyelve vizsgálja, így beszél fejlődésről és romlásról, majd kísérletet tesz e szavak hétköznapi és magasabb értelmének kifejtésére. Kitér a társadalmi változásokra, forradalmakra és ellenforradalmakra, elemzi a magyar történelem kapcsolódó eseményeit. Megállapítja a forradalmi befolyást az egyén életében, végül minden szinten az ellenforradalom mellett dönt.

  Hérakleitosz lobogó tüze óta az ellentétek között változó világ fogalma közismert. Legalábbis azok előtt, akik képesek hérakleitoszi szemmel nézni a világot.

 Bár Hérakleitosz azt tanítja, hogy Isten előtt minden jó, minden ellentét benne oldódik fel, jó és rossz egyaránt hozzá vezet, az emberek mégis megkülönböztetik a jót és a rosszat. Emberként én magam is így fogok most tenni, miközben a változásról gondolkodom.

Örvendünk, hogy van változás (búsulhatunk is, de a megváltoztathatatlan dolgok miatti folyamatos búsulás árt az egészségünknek, inkább örvendjünk), de nem mindegy, hogy milyen irányú. Ha egyre jobban elhülyülök, akkor változom ugyan, de az nem nagyon válik a javamra, főleg, ha tehetek is róla. De fejlődhetek is! Nem árt azonban konkretizálni a romlást és a fejlődést, mert meglepően hangzik, de könnyen összekeverhető a kettő (és ennek megfelelően sokan össze is keverik).

Ahogyan születésünktől halálunkig testünk a törvénynek alávetve számos változáson megy át, úgy adott a lehetőség, hogy minél jobban megismerjük, megszeressük, életünkbe építsük a törvényt. Míg előbbi (a látható változás) szinte önmagától megy végbe, utóbbi (a láthatatlan) küzdést igényel. A kvarc, a leánykökörcsin, a zebra önazonossága adott, még ha nem is tud róla, így nem is kell erőlködnie, hogy az legyen, ami. Ám az ember többre hivatott, megerősítheti létét öntudatával, amivel egyre jobban felfedezheti, hogy kicsoda, mi végre van a világon, hol a helye a világban. Ha sikerül helyes, illetve az igazsághoz egyre közelebb álló válaszokat adnia és azokat életre is váltja (másképp nem is válasz a válasz), akkor mondhatjuk, hogy az illető jó irányba változik. Viszont, ha nem tesz semmit ez ügyben és csak a teste változik, esetleg tapasztalatai és felszínes tudása bővül, de emberi hivatását elhanyagolja, akkor máris a romlás útjára tér, hiszen fejlődés helyett megelégszik alsóbb létszintek életével. Mert éppen ez a küzdés tesz emberré.

A közbeszédben különben az anyagi változást fejlődésnek, növekedésnek nevezik, a példákkal Dunát lehetne rekeszteni. Nőtt az egy főre jutó GDP, bővült a fogyasztás, emelkedtek a reálkeresetek, a külkereskedelem, a turizmus, az építőipar is fejlődik, ha egyre több pénz forog benne. Pedig meg is fordíthatjuk a dolgot. Ha az emberek egyre több anyagi javat és szolgáltatást igényelnek, egyre nő szükségletük, akkor egyre nagyobb az életükben az a hiány, amit be kell tölteni. Ezt már nem mondanám egyértelműen fejlődésnek. Főleg úgy nem, hogy anyagi javakkal és szolgáltatásokkal töltjük be, ami inkább kényelmet szolgál, ami nem ösztönöz emberi hivatásunk kibontakoztatására, ami függőséget okoz. Ez éppen az ellenkezője annak, amit fentebb fejlődésnek, jó irányú változásnak neveztünk. Nem vetem el a technikai újításokat, mert ezek csak eszközök, és a használatuktól függ, hogy jó vagy rossz hatással vannak használóikra. A szabadság félreértelmezése miatt általában az utóbbi nagyobb mértékben érvényesül.

A fejlődésnek ez a félreértelmezése leginkább a felvilágosodásnak nevezett szellemi eltompulásra vezethető vissza. Ennek a korában az embert más kérdések kezdték érdekelni, nem akart tovább küzdeni a ki vagyok én, miért vagyok én, hol a helyem a világban problémáival, helyette az érzékszervekkel felfogható jelenségek, azok megmérése, és felhasználhatósága foglalkoztatja. Pont a küzdésről mond le, de olyan szinten, hogy a metafizikai kérdéseket száműzi a gondolkodásból! Hogy aztán Istent is száműzze a mindennapi életből.

A felvilágosodás győzelme a forradalmakban teljesedett ki. És mi hoz nagyobb változást egy forradalomnál? Batsányi nemhiába írt éppen A franciaországi változásokra verset. Az előbbiek fényében a forradalom értékelése inkább negatív. Szabadságot ígér, pedig az igazság tesz szabaddá (nemest, jobbágyot egyaránt) és megszünteti a tekintélyt. (Nem akkor lesz szabad az ember, amikor nem parancsolnak neki, hanem, amikor felfedezi a törvényt és betartja.) Bevezeti a mennyiség uralmát a minőség felett és fenekestül felforgatja a társadalom berendezkedését. Sokszor hivatkoznak szabadságra, népre, emberi és polgári jogokra, miközben új (silányabb, hazugabb) hatalmi elit szerveződik (alulról nem is jöhet más). Ha nem is kifejezetten ateista és materialista, de a vallásügy forradalmi kezelése ebbe az irányba mutat. Minden forradalmi változtatás száz új kérdést vet fel, amit a forradalmárok képtelenek előrelátni, kezelni. A polgári és a kommunista forradalom közt csak fokozati különbség van, de a gyökere közös a kettőnek. Utóbbi csak a forradalom igazi arcát fedi fel.

Magyarországon is szeretik a forradalmárokat, még mindig nagy kultusza van Kossuthnak, Petőfinek (a fentebbiek alapján ez indokolatlan és káros), Károlyi Mihály csak szűk körben népszerű, de az '56-os hősökre is büszkén emlékezünk (pártszimpátiától függetlenül). Utóbbi kapcsán érdemes tennünk egy kis kitérőt, hogy rámutassunk a terminológia bizonytalanságaira. A kommunista rendszer ellenforradalomnak bélyegezte az „októberi sajnálatos eseményeket", és ezt az értékelést fasiszta, horthysta felhanggal látták el. Ezért a rendszerváltáskor 1956-ot forradalomnak minősítették, hogy megbélyegzés helyett felmagasztalják. Azonban ebben az értékelésben küzd egymással 1848 emléke, amikor a forradalom pozitív tartalmat kapott és 1918/19 emléke, amikor a forradalmak (polgári és kommunista fokozatok) lejáratódtak és a Horthy-rendszer nyíltan vállalta az ellenforradalmi jelzőt. Melyiknek az örököse inkább 1956? Antikommunista jellege az ellenforradalom irányába mutat, polgári jellege miatt viszont forradalomnak mondhatnánk. Ugye, nehéz ugyanazt forradalomnak és ellenforradalomnak is nevezni? Ha elfogadjuk a kommunista hatalom forradalmi jellegét (ahogy 1919-ben forradalomnak tartották, még ha puccsal is került hatalomra, igaz is, a forradalom legtöbbször törvénytelen), akkor viszonyítva inkább ellenforradalom, tartalmát tekintve inkább forradalom. Ugyan szavakon való lovaglásnak tűnik ez az egész, és az is, mert mind a forradalom, mind az ellenforradalom ugyanolyan mértékű változásokat hoz egy társadalom életében, csak az irányuk ellenkező. Ha ezt a megközelítést elfogadjuk, akkor 1956-ot nyugodtan nevezhetjük ellenforradalomnak, még inkább szabadságharcnak. Ha eljutnánk idáig, akkor az talán segítene a helyesebb értékelésben is, hiszen az ellenforradalom értékei mellett rá lehetne mutatni a forradalmak hibáira is. Bár jobban belegondolva itt sincs semmi másról szó, mint egyéb alapfogalmaink (szabadság, jog, jó, igazság, szeretet, ember, fejlődés...) ferde használatáról. Nem ártana ezen is változtatni.

A forradalom és az ellenforradalom a változás radikális formája. Amíg a forradalom a felgyülemlő feszültségeket egyszerre próbálja kezelni figyelmen kívül hagyva a korábbi működőképes eljárásokat, addig az ellenforradalom kísérletet tesz a korábbi rend helyreállítására (még ha nem lesz semmi sem olyan, mint azelőtt volt). Azonban két forradalom között is folyamatos a változás. Ráadásul a forradalmak gyorsuló pályára állították a társadalmakat, vagyis már nincs szükség tételes forradalomra ahhoz, hogy forradalmi átalakulás valósuljon meg. Manapság ez a forradalmi láz határozza meg az egyén változását is. Pedig nincs másról szó, mint az árral való sodródásról, a világhoz való alkalmazkodásról, ráadásul mindezt egymással versenyezve teszik az emberek. Hitekről van szó, hogy majd jobb lesz, de a jó fogalma is elanyagiasodott. Ahogy változott a jó (ami nem változhatott volna), a jóról alkotott kép, úgy romlott hozzá az ember. Érdekes, hogy a romlásban is van küzdés, csak éppen nem nemesít.

Nem titok, hogy ki lehet szállni. Meg kell állni hozzá, meg kell hallani a csend hangját, meg kell látni a láthatatlant, meg kell érinteni a testetlent. Ez is ölthet radikális formát, valójában csak ez működik. Amíg csak gondolati szinten reagálunk a világra, és a rövid természet- és művészetélvezet erejéig kapcsolódunk ki, de mindennapi életünk nem különbözik másokétól, az árral úszókétól, addig nem is szálltunk ki. Addig csak elképzeltük, hogy kiszállunk. A felgyülemlő feszültségek aztán robbanást okozhatnak. Az ellenforradalmi válasz a világra nem más, mint az ember eredeti hivatására való rátalálása után annak mindennapi megélése. Remete Szent Antalnak elég volt egy evangéliumi jó tanács elolvasása és szerzetesek, aszkéták atyja lett. Ezt csak azok tudják megtenni, akik megküzdenek - elsősorban - magukkal, de harcukat nem magányosan vívják, hanem isteni alkotójukkal, akivel a szeretet lobogó tüze kapcsolja őket össze.

Az írás hossza kb. 7 ezer karakter