Némi változatosságot csak a bolond mulatozásai, kacér dalai, furfangos versei valamint a tudós Huba mester félresikerült találmányai hoztak a szirupos hétköznapokba. A tudós bölcs legfőbb tanítványa, segítője hovatovább jó barátja és társalkodója egyben maga Furfangos Bazska a bolond volt. Huba mester tudományát épp úgy, mint Bazska dalait, tisztelték ugyan a királyi udvarban, mint mindent, amit nem ért egyszerű halandó, de ugyanígy tartottak is tőle, s mint mindentől, mit meg nem ismerhetünk, óva intették is a királyt tanácsadói. Legfőképp a jövendőmondó.
Huba minden kudarca arra sarkallta Bazskát, hogy azonnal egy dallal vonja el figyelmét a szájtátó, viháncoló bámészkodóknak, amihez persze méltó társat is talált, Kobzos Kolozst, ki rá pendített hangszerére s a bolond már zengte is dalát az első jöttmentnek, ki még nevetéstől piros arcáról törölgette a verejtéket, mikor meghallotta a dalt:
- „Hármat tojott a fekete kánya
engem szeret a kend barna lánya.
Kikityembe kukutyomba,
gyere rózsám a kocsimba!"
Kobzos Kolozsnak se kellett ám több, azon nyomban folytatta Bazska furmányos énekét a mostanra már inkább a dühtől piruló arcú ember leányaként, amihez olykor Kolozs félig meddig háborodott húga, Hanka is csatlakozott, aki messze földön a legügyesebb kezű festő-rajzoló volt, de hóbortos fantáziáját nem igen díjazta ezen prűd udvari népség, így hát ő is csak furulyált, s dalolt:
- „Nem ölük én a kend kocsijába,
nem vagyok én a kend barna lánya,
kikityembe kukutyomba
Nem ülök én a kocsidba"
Az ilyenkor eluralkodó tánc és dalolászás, cukkolódás végeredménye többnyire újra meg újra veszekedés, olykor egy kis verekedés, sivalkodás, visítás, nevetés, szaladás lett.
Egy nap a király, egy a jövendőmondónál töltött baljós szeánsz után, magához hívatta a bolondot a királyi sövénylabirintusba, s már jól a sűrűjében járva megkérdte:
- Te bolond, válaszolj a legjobb képességed szerint az én kérdésemre, ki tudsz-e jutni a segítségem nélkül ezen útvesztőből?
Bazska csupán ennyit felelt:
- Legjobb képességem szerint, mi nem más, mint a bolondozás, azt kell mondjam eltévednék én már az első kanyarulatnál, bár jól tudja felséged magam is ültettem e sövényt Huba mester tervei alapján az udvari kertészekkel, így kérdése, hogy kijutok-e, felesleges. Hacsak nem az volt kérdése felségednek, kikísérem-e az útvesztőből vacsoráig?
- Jól tudom e labirintusban, e kastélyban s az egész udvarban soha el nem tévednél, hovatovább jobban ismered azt a királyi térképésznél, de tudod-e bolond, mitől nehéz a te királyod szíve?
- Na ezt bolondozás nélkül is merem állítani, hogy udvarod mézes mázos udvaroncaitól. Na meg a kuruzslótól, ki jövőbe lát, s mégsem látja Huba tudományát.
- Most az egyszer tévedsz Bazska, de mekkorát. Csak téged bosszantnak ők, s a bölcs Hubát. Hanem engem sokkal inkább aggaszt, mit a jós jövendölt a minap. Nagy veszély fenyegeti az udvart, s királyságomat. S ez elgondolkodtatott engem. Ki védi meg a határt, ha jön az ellen?
- Nahát, felséged nem bízik saját seregében, s a bolond minden vicce célba talált, nem úgy, mint a hős vitézek nyilai?
- Megint talált a mesterlövész, hiszen hát hol van itt egy hős vagy akár csak egy vitéz? Segíts bolond!
- Bolond lennék! - kiáltott fel Bazska - Nem vagyok én hős, se vitéz, csak egy bolond, annak is csak épphogy elég.
- Dehogy kívánom, hogy harcolj furfang, csak találj egy hőst, aki segít a bajban. Találd meg s hozd elibém, győzze le harcban királyod ellenét.
- Királyom ellenségi, kik rávették Vadonyt, hogy dorbézoljon, majd, hogy féljen a dorbézolóktól.
- Elég volt bolond! - förmedt reá Vadony - Indulj mihamarabb, s hős nélkül vissza ne térj az udvarba!
Útnak indulván, a kis társaság, sose látott vidékeken koptatta bocskora talpát. Sose látott hegyeken, ismerős völgyeken, sűrű sötét erdőkön át, napfényes tavak pázsit borította partján vezetett útjuk, hogy megtalálják hőseiket, kik majdan megmentik a királyságot az ismeretlen veszedelemtől.
Egy este, sötét erdő közepén, egy kis tisztáson megpihentek, a rakott tüzet körülülve falatoztak, beszélgettek, s persze csakhamar egy dalt zengtek. Először csak a bolond éneke hallatszott, de Kolozs is hamarosan a húrokba csapott, végül Hanka is megfújta furulyáját a rá jellemző érzékiséggel, hogy Huba mester könnyekig érzékenyült tőle.
- „Csillagos éjen csupatalpra ültünk,
elindultunk hősöket keresni..."
Pirkadatkor mind kapták a batyujukat, s a hajnali felkelő nap első sugarára fűzve bandukoltak sorban, mint aranycérnaszálon színes gyöngyök, s naphosszat baktatva poros utakon. Mikor már oly rég nem láttak várost, falut, s ami teremtménnyel találkoztak mind szembe jött velük, hogy már-már azt hitték a világnak túlsó felére értek, egyszer csak egy leány haladt el mellettük lóháton a semmiből előbukkanva a hátuk mögött, díszes lószerszámokkal borított fekete paripáján. A vándorok egyszerre kiáltottak utána:
- Kisasszony!
- Szépleány! - ki-ki a maga módján.
- Merre tartasz?
- Hol vagyunk most?
- Segíts útba igazodnunk! - Halmozták el kérdéseikkel s kéréseikkel.
A leány megállt s visszafordult, majd üdvözölte a vándorokat.
- Szép jó napot! Kik vagytok? S mit kerestek olyan tájon, hol nem tudjátok merre jártok?
- Hősöket keresünk szerte a nagyvilágban. A felkelő nap első sugara vont magával minket ide, hol már azt hittük a világnak vége.
A leányzó felkacagott:
- Még, hogy a világnak vége? Éppen itt, a királyok földjén?
- Királyok földjén? - értetlenkedett a bolond.
- Úgy bizony válaszolt a leány. Ariéla vagyok, Adelmár király legidősebb leánya.
Mind bemutatkoztak, szépen, sorra. Na persze Bazska is megörült nyomban, hol ennyi a király ott hős akad, száz számra, bizonnyal. De a királylány nem kecsegtette: - Nincsen itt már hős, nem hogy száz, egy se. - majd búcsút vett, s elvágtatott messze.
S mielőtt még Kolozs a húrjába csaphatott volna, egy másik leány ügetett el éppen balról jobbra. Pej lova ékes volt akár csak Ariéláé. Hanka kiáltott fel meglepetten: - Csak nem te is királynak lánya vagy? Díszes lovad, s ruhád, mint amannak, ki az előbb porzott el itt fekete lován.
- Az vagyok bizony Dévald király középső lánya, a nevem Kirilla. Hát ti kik vagytok, merre tartotok?
- Hanka vagyok Vadony király udvarának becses lakója.
- Becses vagy becstelen, ki tudja azt róla, háborodott az biztos. - vágta oda Huba. Majd ekképpen mind-mind sorra bemutatkoztak, érdeklődtek szintén, hogy hőst merre találnak. De Kirilla épp úgy, akár csak Ariéla, nem kecsegtethetett semmi jóval. Hiszen hőst a királyok királyságában már nem láttak régóta.
- Mind meghaltak, azt mondják a bölcsek, s ha mégsem, hát elmentek oda, hol szükség lehet még hősre. - köszönt és tovább hajtotta lovát, miután kikívánkozott belőle is minden jókívánság.
Na, ekkor Hanka énekelt volna ordítva, de nyomban befogta száját Bazska, s fülelt, mintha valami éneket hallana az út mellől a bozótban. Halk, vékonyka hang dalolt. Még olyan gyerekforma kislány itatta szamarát a bozót mögötti patakban.
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte, amint a társaság a bokorból előbukkant.
- Vándorok vagyunk - mondotta Bazska. - Hát benned kit tisztelhetünk leányka?
- Akkor vagy te vándor, ha én tündér! Bolond vagy. Tán tévednék?
- Bolondnak bolond, vándornak meg vándor, s te lehetsz akár tündér is, bár angyalnak látszol. Mondd mégis ki vagy? Tudsz-e segíteni néhány bolond vándornak?
- A vándor bolondokat kedvelem nagyon, mindig szórakoztat, ha néhány a királyságba látogat. Szeretem a mutatványukat, s hogy lóvá tesznek másokat. Mutassátok, mit tudtok, tán segíthetek rajtatok. Ha tetszésem elnyeri mutatványotok, vagy jól megkacagtattok, elmondok mindent, mit kérdéseitekre tudok.
- Nem mutatványosok vagyunk, de kétségtelen bolondok, ha gyermektől vártunk tanácsot. Odébb állunk, de ne felejtsd üdvözölni apád nevünkben. Na, útra fel bolondok serege!
- Honnan ismered apámat Pamfil királyt? Sosem láttalak még a környéken sem.
- Tudod, apád, régi jó cimborám, ilyen névvel nincs, ki ne kedvelné. Hiszen olyan közkedvelt, mint leánya, kinek felvágott nyelve kora ellenére is veszélyesebb fegyver, mint hősök kardjának éles pengéje.
- Hát jó, ha már ilyen jól ismered családom, s úgy hallom engem is hírből, segítek nektek. Kik vagytok, hát s merre vezet utatok?
- Én, ahogy mondottad, bolond vagyok, Vadony király udvarából. Nevem Bazska a furfangos, ők pedig itt Hanka, s a fivére Kolozs. Segítségképp pedig a bölcs Huba mester is velünk tart. De mondd leány, hőst merre találunk? Végveszélyben van öreg királyunk.
- Szóval mégis csak bolond vagy? - kérdezte a lány - nem tévedhettem nagyobbat. S fogadom, nem is ismered apám.
- Nem bizony, bevallom, de muszáj volt szóra bírnom kegyelmed. Mondd hát mi a neved, s segíts utunkon tovább minket.
- Oriána a nevem, a közkedvelt Pamfil király egyetlen leánya, és habár nem kacagtam, mutatványodnak hála segítek, amiben csak tudok, de sajnos hőssel nem szolgálhatok. Hanem kérdezd meg Fata Morganát, a boszorkányt.
- Boszorkányt? - Hüledezett a szkeptikus Huba.
- Kérdezd meg a Déli erdők, hegyek s a tündérvilág boszorkányát, ő segít, ha tud. Ha jó cél vezérel, ha nem hát el se indulj, mert utad feléig sem érsz el.
- Köszönöm, a tanácsod aranyos leány, ahogy neved is mutatja, habár karcosan fogalmazol, mert eszed az van, szíveddel nincs semmi hiba. Járj mindig szerencsével és vigyázz a csacsira, különb lehet az a te jószágodként, mint bármely paripa.
- Ég veled Bazska, s ha erre jársz, térj be hozzánk, s ne feledd, egyszer még jól becsaplak. Jó szerencsét Hanka, Kolozs s hitetlen Huba! Ég veletek!
Így hát folytatták útjukat dalolva:
„Csillagos éjen, csupatalpra ültünk,
s elindultunk hősöket keresni.
Három királylányt is megkérdeztünk,
ám azt mondták meghaltak rég nem él senki."
A sötét erdőben, hullámzó ingovány nehezítette kiszabott sorsuk, csendben ballagtak mind csak figyelt, hanem Hanka a kis háborodott egy madárka jajveszékelése hallatán kitárta szívét, segítségére sietett bután, s elkergette a rókát, ki az avarban kutatott a törött szárnyú táplálék után. A sértett fenevad rohant gazdájához nyomban.
A madárka remegett Hanka kezében, s elmesélte ki is ő voltaképpen. Filoméla a démon, ki fülemüle testben dalolván vigyáz az erdő lakóira, s bár dalával életeket menthet, e testben épp oly veszélyeztetett, s most a róka, Fulvius pártfogoltja, végre nyakon csípte. Illetve csípte volna, ha nem zavarja meg a kis Háborodott. Jutalmul a segítségért egy dalt tanított a fülemüle a vándoroknak, ami segíthet a bajban annak, ki reményét vesztette, hiszen e dalban varázslat van.
- Ott rejtezik minden szóban, s a dallamban, jól jegyezzétek hát meg, de lejegyezni nem szabad, s csak akkor daloljátok, ha igazán szükséges, másképp rátok nézve lehet veszélyes.
Fejük felett körözve irányt szabott lépteiknek.
S úgy tűnt el Filoméla a lombok között, mint aki ott sem volt. A délutáni nap hirtelen estbe futott. Az ösvényen, melyen lépdeltek, hirtelen tűz gyúlt, némi fényességet csak ez adott, de mögötte Fulvius kuporodott. Összetéveszthetetlen volt, vörhenyes arca árulkodott. Megrémültek mind a peregrinek, mikor a varázsló a tűzön át föléjük magasodott, két kezét a magasba emelve, valamit motyogott. A bölcs Huba nyomban a földre rogyott, szíve szorított, aztán a feje hasogatott, ilyesmikre panaszkodott, mikor is Fulvius felkacagott.
- Hát akartok e még több fájdalmat okozni öreg barátotoknak? - kérdezte, s folytatta - vagy beálltok netán hozzám szolgálónak?
Elképedtek a történtek láttán, megdermedt minden izmuk, már remegni is féltek, hát még, hogy Hubát látván ellenkeznének? Na de mégsem állhattak a varázsló szolgálatába, még ha oly félelmetes is volt, hogy éjszaka lett délutánra. Csak Fulvius gonosz mosolya látszott a tűz fényében, s egyszer csak a bolond ajkai közül halkan kiszűrődött valami ének. Alig érthető kis szófoszlányok, a dallam is kiforratlan, hanem egyik lába megmozdult a dalra, s egyre erősödött a hangja. Egyre erősödött, egyre érthetőbbé lett, s egyre több erőt adott, mit tanított a fülemüle.
- „Démoni erőt érzek magamban,
van is hatalma meg nincs is hatalma.
Magamtól élek, magamtól félek..."
Mindeközben, a varázsló egyre sápadt, s újra fölemelte kezét s most már hangosabban kezdett a mondókába, mit ez előbb még mormogott, most fenyegetőn kiáltott. A földön fekvő öregről levette tekintetét, a kis Hankát célozta meg most, fitogtatva erejét, míg a kislányt a mágia lassan a földre húzta, már nem volt ereje hogy ott is tartsa, s lassan Huba is lábra állhatott, a bolond meg egyre veszettebb táncot ropott. Ily vad robogás még tőle is szokatlan volt, de meg nem nyugodhatott, egyre csak dalolt. Felbátorodva Kolozs is a kobzába csapott, és remegő lábbal lépdelt a tűz körül, s mi még érdekes volt, hogy szöveg mit addig senki sem hallott, Bazska száján csak úgy zuhogott, s épp oly hatásos volt, mint, mit Filoméla tanított. A kis Hanka egyszer csak azt vette észre, hogy ismeri a dalt, mit a bolond épp csak most rímel, s hogy vele együtt, hangja kíséri, míg tekintete mereven a varázslót figyeli.
Fulvius, parancsolt a fáknak, az állatoknak, a szélnek, a folyónak, az erdőnek, de most elgyengült, s nem hatott a mágia. A fák elvesztették komor külsejüket, a szél lecsillapodott, s bársonyos szellővé változott, mi kellemesen hűti a felhevült bolondot. Mert Bazska egyre csak pörgött-forgott Fulvius tüze körül, majd elgázolta ki útjába került. Olyan erő lett most rajta úrrá majd szétvetette mellén a gúnyát. Már kacagva dalolt a tébolyult, pedig az elébb még remegő izmai felett sem volt úr.
A varázsló lassan, mintha kissé össze is ment volna, a rókának szitkozódva, odébb állt az avarban. A tűz, mi jöttével gyúlt, most kihunyt, de a délutáni napsütés valódi éjszakába fordult. A hold odafönt figyelte, amint Bazska, lassan megnyugszik pihegve. S egy kövön ülve elszunyókál, míg társai őrt állnak, s melegednek tüzet gyújtván.
Csüggedten, erőtlenül kutyagoltak az erdőben tovább, hogy végre felkutassák Fata Morganát a déli erdők, hegyek boszorkányát, aki segíthet talán, hogy hősre leljenek s a királyságuk újra övék lehessen. Már mind a négyen elgyötörten ténferegtek az erdő szűk ösvényein sötétzöld levelek közt hol a fény éppen csak, hogy átszűrődik, egy alak tűnt fel a lombok közt itt-ott, majd gyorsan eltűnt. Egyszerre sosem látták, mindannyian külön-külön az erdő más-más részén. A bolond még az út elején, Hanka a kis forrásnál ahol megmosakodtak, Kolozs éppen danolászva a fák közt, Huba pedig egy tisztásra érvén, ahol aztán felzárkózván meghökkent a négy kalandor, mert nem is sejtvén, hogy merre járnak, s haza miként találnak, a vadászt látták, amint épp sütöget a rét közepén. Hiába a félelmetes külső, a hátborzongató megjelenés, közelebb merészkedtek, hátha a vadász közelebb juttathatja őket a hősök megtalálásához, talán meg is pihenhetnek kicsit.
- Adjon Isten!
- Adjon Isten! - ismételték egymás után.
- Adjon Isten nektek is. Mi járatban? - szólalt meg a vadász szokatlanul magas hangon.
- Ejha egy nő, aki vadász, akár ha Hankát látnám. Rajta kívül mást nem ismerek, ki hajlandó egy kis kalandra lány létére. Vándorok vagyunk és Fáta Morganát keressük a déli erdők, hegyek boszorkányát, hogy segítsen nekünk hősöket találni, aki majd megmenti királyi udvarunkat a gonosz ellentől, ki urunk, királyunk Vadony szerint hamarosan felüti fejét a királyságban. Magam Kobzos Kolozs vagyok, s ő a húgom Hanka a hóbortos, ő pedig Huba Mester emitt meg Furfangos Bazska a bolond.
- Láttalak már benneteket korábban is az erdőben odébb a tónál. Való igaz, hőst találni nem könnyű manapság. Na de miért keresitek Fáta Morganát? Hős volna tán, ki nyakat vág át, hogy megmentsen egy idegen királyt?
- Igen mi is láttuk magát vadász! - hallatszott az ingerültség a bolond hangján. - Egyszer itten egyszer amottan tűnt föl, akár a vakond az odúban. De Fáta Morganát nem kaszabolásért keressük, csak, hogy segítsen végre hősre lelnünk. Hősre, mint azt a kobzos mondotta, hogy királyunk akaratának eleget téve, megmentsük otthonunkat.
- No és kitől kéne megvédeni? Sárkányok földjén éltek tán, s bástyáitok naphosszat ostorozzák?
- Mikor útnak indultunk legfőbb ellenség maga az udvar volt. De tudod-e merre leljük a boszorkányt? Mert attól tartok, ha sokáig kell még kutatnom, minden jó szándék kivész belőlem, se fölöslegessé válik keresgélésem.
- Talán tudom. De mondd meg kérlek, udvarodban kit vélsz ellenségnek?
- Hiszen mondottam. Az úri népet. S a jóst ki vezényli őket, de királyom más ellentől tart. Jobban fél, hogy e semmirekellő népséget lemészárolja valami haramia.
- És, ha így véled miért itt ténferegsz hőst keresve, miért nem királyod udvarában sepregetsz bőszen, ahelyett, hogy az erdőt járod, s egy olyan vidéket ahonnan meglehet haza sem térhetsz?
- Királyom kért meg, én teljesítem.
- Hűséges bolond. S talán a hűség maga is bolondság.
- Meglehet. Mit lehet tenni? Az emberi lényegen változtatni nem lehet, tudom jól. Megtanultam, ki dorbézol henyélve, hiába kéred nem lesz szorgos segítséged, hát egy bolond sem lesz rest királyát segíteni, ha lakomákon együtt tudtak nevetni. De mondd végre, tudod-e hol találjuk a boszorkányt. Istenemre mondom szándékunk nemes, de ha soká tartasz szóval bolond létemre is elveszítem fejem!
- Tudom és segítek nektek, látom szándékotok valóban nemes, de előre is leszögezem, sosem tudhatod mit látsz, s mit vársz. Így hát felkészítelek, nem biztos, hogy mit hallasz majd elnyeri tetszésed.
- Azzal te ne is törődj! - vetette oda a bolond- Csak halljuk végre, hol találjuk Fáta Morganát?
- Ha megfelelsz még egy kérdésre. Hol láttál engem, s hogyan? S ti, többiek, te merrefelé vettetek észre?
- Láttalak a tónál.
- Én meg az erdőben.
- A hatalmas tölgy alatt.
- A kis puha fűben a kis szigetről jövet. - sorolták egyre
- S az aprónép erdejében hol épp csak, mint a káprázat...- hallgatott el Furfang hirtelen s kis gondolkodás után újra rákezdett. - ...mint a káprázat, vagy délibáb. Te vagy Fáta Morgána a boszorkány.
- Úgy van. S tudom, jól miért jöttetek, de ti még csak nem is sejtitek. Hőst kerestek? Vitéz lovagot? S mifélét?
- Ki bátor. - kiáltotta Kolozs.
- Ejha ilyen kalandok után magadat gyávának tartod?
- Ki ügyes kardforgató. - így Hanka.
- És ha egy hadsereg támadna királyodra? Vagy talán a sziget varázserdejében segített volna egy kard?
- Ki gyors és erős. - dörmögte Huba.
- Ha-ha-ha - nevetett Morgana - gyors és erős, hát az aprónépek éppen tőled félnek. Te vagy nekik gyors és erős, még ha gyorsaságod az elmédben hordod is.
- Ki mindez együtt s eszével megérti, hogy hűsége mindezt erősíti. - mondta szomorkásan a bolond, s hangján hallatszott, elszontyolodott. - Ilyen hős nem létezik. Ábránd után futunk. Akárcsak Te, Morgana, csupán tündöklő remény, melyet nem más, mint alig-alig pallérozott elménk sziklaként gördített elénk, s királyunk nagyobb veszélyben, mint valaha, mert hűséges volt a balga.
- Na most aztán nagyot tévedsz Bazska! Én valódi vagyok. Valódi Fata Morgana, bármit jelentsen is. S hűséged nem balgaság, de igazad van. Sziklát gördített elétek a vakság, hogy nem látjátok magatok hősi mivoltát. Higgyétek el nekem, ha mondom, sok hőst láttam elbukni ezeken a dombokon. S ti, ha kellene még tovább baktatnátok.
Morgana szavai egyszerre varázslattal teltek meg. A négy peregrin hirtelen megértette, semmi keresnivalójuk ily távol királyuktól, s a fáradtság sem számít, mihamarabb indulniuk kell újból. De Fáta Morgána kegyes volt velük, s négy lovat ajándékozott nekik, na meg tartott egy kis eligazítást, merre menjenek tovább, ha a fél világot újból megkerülni nem akarnák. Lóra ültek hát, s vágtattak napokon, heteken át, hogy megmentsék Vadony udvarát.
Megérkezvén látták, ha lehet még nagyobb a dorbézolás. Mintha minden udvaronc s úrfi kétszerte nagyobb lett volna. Úgy meghíztak az udvari dámák is, mint a vágósúlyba tévedt baromfik. Szaladt a bolond, a kobzos, Hanka, s a bölcs is mind a királyi lakosztályba, látják, hogy az uruk nagy kövéren nyomja az ágyat. Mellette a jövendőmondó, tanácsadó, ki, míg királya mozdulni képtelen, örömmel segíti az államügyekben. A bolond ekkor dalolni kezdett, mint még soha. Mosolyogva, hogy a szemfényvesztő számára rémisztőbb volt mosolya, mint bármiféle sárkány foga. A jövendőmondót a fülénél fogva penderítette Bazska a piactérre, hol még várták hívei a szemfényvesztőnek. Na de ekkor már nem volt mit tenni, a pofozkodást úgy sem lehet elkerülni, tudta jól ezt furfang sokszor csapott már így össze az udvar. Füttyentett hát egy nagyot s Kolozs és Huba máris ott volt. De jött ám Hanka is, a kis háborodott, nem is akárhogy, egy boroshordón. Boroshordó tetején szaladott a leány és mögötte pedig még vagy száz hordó elszabadulva robogott sebesen egyenesen a nemes társaságba.
- Most aztán megkapjátok mindazt, mit csak álmodtatok! - Kiabálta a kis háborodott - Nesztek a jó bor, ha sosem elég a jóból!
S futott a jó nép s a jövendőmondó, nyakát ne szegje a sok hordó. Huba meg csak kacagott, mint azelőtt a rajta mulatók.
- Furfang! - hallatszott a kiabálás Vadony lakosztályából.
- Jövök uram! - s szaladt a bolond.
- Mi történik odalenn? Csak nem jön az ellen?
- De nem ám, jó király. Épp most ment el, csak azt nem értem miért nem magad küldted el?
- Jó kérdés bolond, te mit gondolsz?
- Hogy mit gondolok, azóta tudod, hogy elküldtél hőst keresni, de nem várhatod, hogy helyetted az igazat mindig egy bolond mondja ki.
- Igazad van Furfang, mint egykoron a kertben, s hogy mi történ magam sem értem, talán a jólét mi elvette az eszem.
- No igen gyakran megesik az ilyen.
- Gúnyolódj csak bolond, most igazán megérdemlem, aztán ha kiröhögted magad, mesélj el mindent. Merre jártatok kivel találkoztatok, s milyen kalandokon vezetett utatok?
- Ígérem, mindent elmesélek királyom, de van még valami, ami nem tűr haladékot. - S otthagyta Vadonyt ahol volt, s üvöltött, hogy: - Kolozs!
- Miért üvöltesz bolond?
- Emlékszel még Nefelejcsre?
- Ne bolondozz, hogy feledhetném azt a gyönyörűséget, ki virágból kel csak, hogy segítsen? Csak épp arra nem emlékszem merre is keressem. De talán nem is baj, ha nem emlékszem, hiszen azt ígértem eltévedek, ha visszatértem. - azzal a kobzos elindult, hogy eltévedjen, mögötte hű barátja a bölccsel, s Hanka mellette.
Mikor az erdő sűrűjében oly mélyen jártak, hogy már csak kifele tarthattak volna belőle, s tisztássá alakult a legzordabb erdő koboldok, tündérek jöttek elő. Egyszer csak egy gomba kalapján kis tündér kancellár jelent meg és szólott az egybegyűltekhez eget rengető hangján.
- A tündérkirály kezében varázspálcává lészen a jogar s embert farag a létezőkből. Mikor az istennő virága megnyílik értünk az új teremtés kezdetét veszi...
Ekkor a tisztás közepén megjelent maga a tündérkirály és a királynő, kíséretével, valamint, a rét közepén egy nefelejcsből maga a kis Nefelejecs bújt elő. Felröppent, egy két kört leírt a mező felett megfogta a kobzos kezét és a rét közepére vezette, ahol Nefelejcs ezt dalolta:
- Csillagok a tóba zárva
tükre lesz az éjszakának,
szirmok közül előmásszon
a szelencébe bújt mámor.
Ízlelvén a harmat ízét,
mezőnek illatával
s elmerüljön a tünemény
a huncut bujaságban.
Kolozs pedig eképp felelt:
- Virágporban lubickolva
ugrom a puha pázsitra,
hol a tó lágy hullámai
simogatnak fűszálain.