Évszám
2011
Beküldő
Honore
Kinyílt a láda fedele. Ily sok idő után, szinte elvakított a fény.
Felemeltek, és közben meghallottam Öcsikém hangját, miközben magához
ölelt.
- Drága öregem, régen láttalak. Azért vettelek elő, hogy kimossalak, és odaadjalak Hunyorkának.
Ugyanis Öcsikém régen mindig megbeszélte velem, hogy mi a terve, mit csinálunk aznap.
-Én már nem használlak, és nagyon sajnálom, hogy itt kuksolsz a sötétben. Persze tudom, hogy nem voltál egyedül. – mondta, miközben becsukta a láda fedelét. – Ez a Hunyorka csinál egy Brummoglakot. Neki szeretnélek odaadni, hogy megmutathasson téged országnak-világnak. Várhatóan mindenféle mackók érkeznek majd hozzá, akiknek Brummoglak lesz azontúl az otthonuk, és itt várják a látogatókat.
-Ha ezt tudtam volna, biztos elbúcsúztam volna a többiektől: a piros nyúltól, – akinek Gyuszkó Nyuszkó a becsületes neve – a Bertalan nevezetű masinisztától, aki majd kiesik a gőzmozdony ajtaján, úgy integet a táblával a kezében. Az utóbbi időben ez a tábla egy kissé nyomta is az oldalamat, mióta a ládát , amiben voltunk, felvitték a padlásra, és összerázódtunk benne. De visszatérve, ott volt még Süsü, a sárkány, egy viszonylag új szerzeményű víziló, meg zsiráf, akiknek mindig összekevertem a nevüket. Bár így visszagondolva, teljes bizonyossággal mondhatom, hogy Hugó, volt a víziló neve, és Zuzu a zsiráfé. Legalul pedig ott voltak az autók. Rengetegen voltak, különböző színben, méretben, és fajtában. Ezek között már egy sem volt akkora, amibe néhanapján belepréselt Öcsikém, és játszásiból beutaztuk a világot. Egyiküktől sem sikerült elköszönnöm. Viszont úgy néz ki, hogy lesz egy csomó új ismerősöm, vagy az is lehet, hogy barátom.
A mosást régebben sem szerettem, ez azóta sem változott. Alig vártam már, hogy utoljára jól megpörgessen a mosógép, és a füleimnél fogva odacsíptessenek a zoknik mellé. Arra mindenesetre jó volt, hogy felébredjek teljesen.
Öcsikém ahányszor csak kézbe vett, mindig nagy szeretettel tette. Még akkor is, mikor felcsíptetett a kötélre száradni.
Aztán eljött a nagy nap. Öcsikém felkapott, és egy szatyorba gyömöszölt. Ez a nagy közös utazásokra, nyaralásokra emlékeztetett. Vagy Gyuszkó Nyuszkót fogta Öcsikém kézbe, és én kerültem szatyorba, vagy fordítva. Mindig igazságos volt velünk. Anya ugyanis sosem engedett kettőnket egyszerre elöl lenni utazás közben. „Nagyobb az esélye annak, hogy elvesződhetünk.” Legalábbis Öcsikém így mesélte.
Autóba ültünk. Én is, mivel Enikő ölében az első ülésen utaztam, nem a csomagtartóba tettek. Szép napsütés volt. Kikukucskáltam a szatyorból, így láthattam, merre megyünk. Mikor megérkeztünk, egy nagy földdarabot láttam, fákat, füvet, meg egy házat, és sok-sok vidám, hangos embert. Mindenkit üdvözöltünk, kit köszöntéssel, kit öleléssel. Aztán Enikő Öcsikém kezébe nyomott. Ő rám nézett, kicsit magához szorított, majd egy hölgyhöz fordult, akinek átadott, és megkérte, hogy ezentúl ő viselje gondomat, vigyázzon rám. Hát ez kicsit fejbe vágott. Még Öcsikémtől sem tudtam rendesen elköszönni, mert nem szólt! De nem értem rá nagyon zsörtölődni, mert a hölgy – biztos ő Hunyorka – felemelt, jól megölelt, majd újból megnézett. Szimpatikus volt. Vidám nevetős a szeme. A szája, haja, és a ruhája pedig igen feltűnő színekben pompázott. Szerintem elnyertük egymás tetszését, bátran kijelenthetem. Öcsikémet is megölelte, majd így szólt hozzám: - Nézd csak, a társaid már itt vannak. Nem leszel egyedül. Nálam jó dolgod lesz, meglásd.
Azzal felemelt egy fonott fedelet, amiről kiderült, hogy egy hatalmas gyékény kosár teteje, aminek a belsejében már rengeteg mackó kuksolt. Odakerültem melléjük. Szerencsére arccal lefelé, így az üdvözlő dörmögés után szemrevételezhettem a társaságot, mikor már megszoktam a félhomályt. A fonások résein beszivárgott fénynél rövid idő múlva már egészen jól láttam . Itt aztán volt mindenféle medve, mackó! Tényleg úgy volt, ahogy Öcsikém mondta. Voltak vadonatújak is, akiken még ott volt a cédula, meg öregecskék is, mint én. Kicsik, nagyok, óriásiak. Feketék, fehérek, tarkák…. Régebben Öcsikém hangosan szavalta ezt a versikét, ami szintén egy állatról szól, de má r meg nem mondom, miféléről.
Ahogy telt múlt az idő, egyre csak jöttek a mackók. Már vissza sem került a fedele a kosárnak, annyian lettünk.
Elröpült az idő, eltelt a nap, este lett. Hunyorka felkapta a kosarat, és nagy nyögések közepette betuszkolta egy autóba. Vele is utaztunk egy keveset. Miután megérkeztünk, becipelte a kosarat egy szobába, és kiszedegetett egyenként minket. Megnézegetett elölről – hátulról, újból megölelgetett. Igazán jól esett, mert érezhettük, hogy nagyon örül nekünk. Az újakat, meg még néhány öregebbet – köztük engem is – bevitt egy másik szobába.
- A másik társaságot kimosom. – árulta el, mit csinál a többi mackóval - De ti már mehettek a helyetekre.
- Úgy szeretem, mikor az emberek beszélgetnek velem!
Abban a másik szobában annyira sok mackó volt, hogy azt el sem tudom mondani. Öcsikém megtanított számolni tízig még annak idején, mikor oviba járt. Már a kosárban többen voltunk, mint tíz, az biztos. Öcsikém néha emlegetett egy olyan számot, amivel a rengeteget akarta kifejezni. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy: „ezermillió”. Na, hát itt, szerintem ezermillióan voltunk. Hunyorka helyet keresett nekünk. Elég nehezen ment, de azért csak sikerült. Mindegyikünket szerette volna látni, ezért is rendezett el minket olyan gondosan. Mikor végzett, elégedetten nézett körül, és így szólt:
- Ennél sokkal jobb szállásotok lesz, ezt megígérhetem. Ha kész lesz a Brummoglak, és beköltözhettek végre, az lesz ám csak a jó világ! Messzi földről is érkeznek majd , hogy megnézzenek benneteket, kicsik, nagyok, egyaránt.
Szavai, és a belőle áradó szeretet hulláma elandalított teljesen. Láttam magam előtt emberek sokaságát, hallottam a rengeteg gyermek csilingelő kacagását. Öcsikém, ha ez így lesz valóban, köszönöm, hogy elajándékoztál! Pedig már-már hatalmába kerített a csalódottság érzése, amiért megváltál tőlem, de most már örülök.
Ahogy teltek-múltak a napok, néha érkezett egy-egy új jövevény. Közben halkan ismerkedtünk a szomszédainkkal. Nem vagyunk híresek arról, hogy szószátyárok lennénk, nem is ment valami könnyedén. Aztán egyszer csak Hunyorka, mikor belépett, nem egy mackót hozott, hanem egy papírost.
– Nézzétek csak! Valaki írt nektek- rólatok egy verset. Felolvasom. A címe:
Ezer medve
- Drága öregem, régen láttalak. Azért vettelek elő, hogy kimossalak, és odaadjalak Hunyorkának.
Ugyanis Öcsikém régen mindig megbeszélte velem, hogy mi a terve, mit csinálunk aznap.
-Én már nem használlak, és nagyon sajnálom, hogy itt kuksolsz a sötétben. Persze tudom, hogy nem voltál egyedül. – mondta, miközben becsukta a láda fedelét. – Ez a Hunyorka csinál egy Brummoglakot. Neki szeretnélek odaadni, hogy megmutathasson téged országnak-világnak. Várhatóan mindenféle mackók érkeznek majd hozzá, akiknek Brummoglak lesz azontúl az otthonuk, és itt várják a látogatókat.
-Ha ezt tudtam volna, biztos elbúcsúztam volna a többiektől: a piros nyúltól, – akinek Gyuszkó Nyuszkó a becsületes neve – a Bertalan nevezetű masinisztától, aki majd kiesik a gőzmozdony ajtaján, úgy integet a táblával a kezében. Az utóbbi időben ez a tábla egy kissé nyomta is az oldalamat, mióta a ládát , amiben voltunk, felvitték a padlásra, és összerázódtunk benne. De visszatérve, ott volt még Süsü, a sárkány, egy viszonylag új szerzeményű víziló, meg zsiráf, akiknek mindig összekevertem a nevüket. Bár így visszagondolva, teljes bizonyossággal mondhatom, hogy Hugó, volt a víziló neve, és Zuzu a zsiráfé. Legalul pedig ott voltak az autók. Rengetegen voltak, különböző színben, méretben, és fajtában. Ezek között már egy sem volt akkora, amibe néhanapján belepréselt Öcsikém, és játszásiból beutaztuk a világot. Egyiküktől sem sikerült elköszönnöm. Viszont úgy néz ki, hogy lesz egy csomó új ismerősöm, vagy az is lehet, hogy barátom.
A mosást régebben sem szerettem, ez azóta sem változott. Alig vártam már, hogy utoljára jól megpörgessen a mosógép, és a füleimnél fogva odacsíptessenek a zoknik mellé. Arra mindenesetre jó volt, hogy felébredjek teljesen.
Öcsikém ahányszor csak kézbe vett, mindig nagy szeretettel tette. Még akkor is, mikor felcsíptetett a kötélre száradni.
Aztán eljött a nagy nap. Öcsikém felkapott, és egy szatyorba gyömöszölt. Ez a nagy közös utazásokra, nyaralásokra emlékeztetett. Vagy Gyuszkó Nyuszkót fogta Öcsikém kézbe, és én kerültem szatyorba, vagy fordítva. Mindig igazságos volt velünk. Anya ugyanis sosem engedett kettőnket egyszerre elöl lenni utazás közben. „Nagyobb az esélye annak, hogy elvesződhetünk.” Legalábbis Öcsikém így mesélte.
Autóba ültünk. Én is, mivel Enikő ölében az első ülésen utaztam, nem a csomagtartóba tettek. Szép napsütés volt. Kikukucskáltam a szatyorból, így láthattam, merre megyünk. Mikor megérkeztünk, egy nagy földdarabot láttam, fákat, füvet, meg egy házat, és sok-sok vidám, hangos embert. Mindenkit üdvözöltünk, kit köszöntéssel, kit öleléssel. Aztán Enikő Öcsikém kezébe nyomott. Ő rám nézett, kicsit magához szorított, majd egy hölgyhöz fordult, akinek átadott, és megkérte, hogy ezentúl ő viselje gondomat, vigyázzon rám. Hát ez kicsit fejbe vágott. Még Öcsikémtől sem tudtam rendesen elköszönni, mert nem szólt! De nem értem rá nagyon zsörtölődni, mert a hölgy – biztos ő Hunyorka – felemelt, jól megölelt, majd újból megnézett. Szimpatikus volt. Vidám nevetős a szeme. A szája, haja, és a ruhája pedig igen feltűnő színekben pompázott. Szerintem elnyertük egymás tetszését, bátran kijelenthetem. Öcsikémet is megölelte, majd így szólt hozzám: - Nézd csak, a társaid már itt vannak. Nem leszel egyedül. Nálam jó dolgod lesz, meglásd.
Azzal felemelt egy fonott fedelet, amiről kiderült, hogy egy hatalmas gyékény kosár teteje, aminek a belsejében már rengeteg mackó kuksolt. Odakerültem melléjük. Szerencsére arccal lefelé, így az üdvözlő dörmögés után szemrevételezhettem a társaságot, mikor már megszoktam a félhomályt. A fonások résein beszivárgott fénynél rövid idő múlva már egészen jól láttam . Itt aztán volt mindenféle medve, mackó! Tényleg úgy volt, ahogy Öcsikém mondta. Voltak vadonatújak is, akiken még ott volt a cédula, meg öregecskék is, mint én. Kicsik, nagyok, óriásiak. Feketék, fehérek, tarkák…. Régebben Öcsikém hangosan szavalta ezt a versikét, ami szintén egy állatról szól, de má r meg nem mondom, miféléről.
Ahogy telt múlt az idő, egyre csak jöttek a mackók. Már vissza sem került a fedele a kosárnak, annyian lettünk.
Elröpült az idő, eltelt a nap, este lett. Hunyorka felkapta a kosarat, és nagy nyögések közepette betuszkolta egy autóba. Vele is utaztunk egy keveset. Miután megérkeztünk, becipelte a kosarat egy szobába, és kiszedegetett egyenként minket. Megnézegetett elölről – hátulról, újból megölelgetett. Igazán jól esett, mert érezhettük, hogy nagyon örül nekünk. Az újakat, meg még néhány öregebbet – köztük engem is – bevitt egy másik szobába.
- A másik társaságot kimosom. – árulta el, mit csinál a többi mackóval - De ti már mehettek a helyetekre.
- Úgy szeretem, mikor az emberek beszélgetnek velem!
Abban a másik szobában annyira sok mackó volt, hogy azt el sem tudom mondani. Öcsikém megtanított számolni tízig még annak idején, mikor oviba járt. Már a kosárban többen voltunk, mint tíz, az biztos. Öcsikém néha emlegetett egy olyan számot, amivel a rengeteget akarta kifejezni. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy: „ezermillió”. Na, hát itt, szerintem ezermillióan voltunk. Hunyorka helyet keresett nekünk. Elég nehezen ment, de azért csak sikerült. Mindegyikünket szerette volna látni, ezért is rendezett el minket olyan gondosan. Mikor végzett, elégedetten nézett körül, és így szólt:
- Ennél sokkal jobb szállásotok lesz, ezt megígérhetem. Ha kész lesz a Brummoglak, és beköltözhettek végre, az lesz ám csak a jó világ! Messzi földről is érkeznek majd , hogy megnézzenek benneteket, kicsik, nagyok, egyaránt.
Szavai, és a belőle áradó szeretet hulláma elandalított teljesen. Láttam magam előtt emberek sokaságát, hallottam a rengeteg gyermek csilingelő kacagását. Öcsikém, ha ez így lesz valóban, köszönöm, hogy elajándékoztál! Pedig már-már hatalmába kerített a csalódottság érzése, amiért megváltál tőlem, de most már örülök.
Ahogy teltek-múltak a napok, néha érkezett egy-egy új jövevény. Közben halkan ismerkedtünk a szomszédainkkal. Nem vagyunk híresek arról, hogy szószátyárok lennénk, nem is ment valami könnyedén. Aztán egyszer csak Hunyorka, mikor belépett, nem egy mackót hozott, hanem egy papírost.
– Nézzétek csak! Valaki írt nektek- rólatok egy verset. Felolvasom. A címe:
Ezer medve
Egy medve, két medve,
Jó a kedvetek?
Két medve, tíz medve,
Örvendjetek!
Tíz medve, száz medve.
Összegyülekezzetek!
Száz medve, ezer medve,
Egymást nagyon szeressétek!
Gyűjtsetek meséket,
Mik veletek megestek.
Hány szívbe hoztatok boldogságot,
Amin gazdátokkal osztoztatok?
Csillagfényes éjszakákon
Odabújva hozzátok,
Biztonságot érezhetett
Aki titeket ölelhetett.
Osszátok meg hát ezeket
Bárkivel, ki idetéved.
Gyermekszívnek, s felnőtt észnek
Egyaránt megkapó lesz mesétek.
Egy medve, két medve,
Jó a kedvetek?
Két medve, tíz medve,
Örvendjetek!
Tíz medve, száz medve.
Összegyülekezzetek!
Száz medve, ezer medve,
Egymást nagyon szeressétek!
Mikor befejezte, azt mondta: - Ezt itt hagyom nektek.
Azzal kiment.
Mintha a vers szavai valamit csináltak volna velünk. Vagy Hunyorka hangja? Vagy a kettő együtt? Nem tudom, de nem sokra rá, egy nagyon réginek tűnő medve megszólalt hangosan. Nem csak a szomszédja hallotta, de mind az ezermillió mackó ott a szobában.
- Ez tényleg jó ötlet, hogy meséljünk. Kedvcsinálásképpen elkezdem én. Már csak azért is, mert jól megnéztem mindőtöket, és úgy látom, én vagyok itt a legidősebb.
Ezzel egyet kellett értenünk. Mindenhonnan helyeslő brummogások, dörmögések hallatszottak.
- Először is bemutatkozom. Kis barátom, akinek én voltam a születésnapi ajándéka három éves korában, Dömének nevezett el. – nagyot sóhajtott. – Ez bizony már jó régen volt. Az én kis barátomnak volt egy Messzi Papája, és egy Messzi Mamája. Jó sokat utaztunk mire odaértünk hozzájuk.
Itt sokan hallatták újra a hangjukat, hiszen majd mindenhol voltak ilyen nevű családtagok.
Mikor csend lett, Döme folytatta: - Na, ez a Messzi Papa nagyon szeretett mesélni az én kis barátomnak, aki szívesen is hallgatta. Szerencsére mindig én voltam az a kiválasztott, akit magához szorított, miközben hallgatta a meséket. Volt jó néhány, amit újra, és újra kért, hogy a Messzi Papa meséljen el. Az egyik ilyen történetet mondom el nektek.
Kicsit megköszörülte a torkát, majd belekezdett:
- Fenn az égen temérdek csillag szikrázik. Ezek igazából bolygók. Egyik kisebb, a másik nagyobb, mint a Föld. Fényüket látva az emberek ősidők óta a segítségükkel tájékozódtak éjszaka, hogy el ne tévedjenek. Néhol sűrűbben vannak ezek a csillagok, némelyik pedig fényesebb a többieknél. Azért, hogy megkülönböztessék őket egymástól, ezeket a csillagcsoportosulásokat, csillagképeket el is nevezték. Sok érdekes van közöttük. Én most az Orionról mesélek.
Ezt a csillagképet innen Magyarországról csak télen lehet látni. Nyárra elvándorol, és a Föld másik oldaláról lehet csodálni. Minden népcsoportnak fűződik hozzá valami legendája. A magyarok szerint ő maga Nimród, aki nagy vadász, és uralkodó volt. Ő Hunor, és Magor, azaz a hunok, és magyarok apja. A csillagképben valóban felismerhető egy vállas, daliás alak, akinek a vállánál ott a Tejút, ami egy sok-sok csillagból álló ösvény. Ezen a Tejúton szökell a csodaszarvas, akit Nimród el szeretne érni. Ha sikerül felemelkednie hozzá, ráteheti egyben a lábát a csillagösvényre, és elindulhat rajta az égi hazába. A csodaszarvas gyönyörű lánnyá változik, akit feleségül vesz, és a szép új világban a Tejúton, gyarapszik a magyar nép.
Az övét erős fényű hármas csillag alkotja. Ezek szinte vonzzák a tekintetet. Erről lehet a legkönnyebben felismerni. Ennek az övnek a mintájára készült a három nagy egyiptomi piramis. De itt Magyarországon is megtalálható ez a hármas jelölés ugyanolyan elhelyezkedésben, méghozzá a Pilisben, ami három fő hegyre épült: Árpádvár, Rám-hegy, Magas(Mágus) hegy.
Régen a magyarok Kaszáscsillagnak is nevezték az Oriont. Az öv három csillagát nevezték a három Kaszásnak.
Ehhez a csillagképhez nagyon szoros szálak fűzik a magyarságot, ez majd mindig jusson eszedbe, ha meglátod.
- Bocsánat. Úgy meséltem, ahogy mindig hallottam. Szóval, ha meglátjátok. Én láttam egyszer. A mese végén Messzi Papa, és a kis barátom általában felöltöztek jó melegen, még sapkát is húztak, és ha nem esett a hó, vagy az eső, kimentek megnézni. Rólam meg is feledkeztek legtöbbször. Egyszer mégis eszükbe jutottam, és akkor láthattam. Egyébként ti már láttatok csillagokat?
Jó párunk helyeslően brummogott.
A vadonatúj mackók közül egy sem látott még egy icurka-picurka csillagot sem. Nem is csoda. Éppen hogy csak elkészültek a gyárban, utána az üzletbe kerültek, megvették őket, és máris Hunyorkánál kötöttek ki. Én is csak véletlenül láttam, amikor kinn felejtettek a teraszon a nagyinál vacsora után. Egész éjszaka azt a sok apró, fénylő pöttyöt bámultam. Így visszagondolva, valóban néhol mintha sűrűbben lettek volna, némelyikük pedig jóval fényesebb volt a többieknél. Azok a bizonyos csillagképek. Csak hát én egyiket sem ismertem.
Az egyik mackó felkiáltott: - Te Döme, ha vadász is, szarvas is van a csillagok között, tán medve is van?
- Van bizony! Nem is egy! A Kismedve, és a Nagymedve.
Húúú! Ez aztán az izgalmas hír! Még a csillagok között is ott vagyunk!
- De ezt majd a következő alkalommal mesélem el. Elfáradtam. Holnap valaki más mesél valami érdekeset, aztán ha újra rám kerül a sor, ígérem, elmesélem a medvéket az égen.
Azzal Döme elhallgatott, és aznap már egy brummogásnyit sem szólt.
De hiszen nem is kellett, hiszen láttam, mindegyikünk elgondolkodott ezen a szép történeten.
Én például szinte magam előtt láttam a daliás Égi Vadászt, a híres Nimródot, és a menekülő kecses Szarvast. Úgy képzeltem, hogy utoléri a Szarvast. Sokáig űzte már. Közben a Szarvas e hosszú üldözés alatt megkedvelte a Vadászt. A kitartása is megtetszett neki. Így aztán hirtelen megtorpan, a Vadász meg szinte beleütközik. Nimród emiatt a váratlan helyzet miatt még a fegyverét sem tudja előkapni, csak átöleli a Szarvas nyakát, aki az érintésétől azon nyomban gyönyörű lánnyá változik. Az átváltozás ereje nagyot dob rajtuk, és hirtelen a Tejút kellős közepén találják magukat. Szorosan fogják egymás kezét, így mennek tovább egymás mosolygós, szerelmes arcában elmerülve a boldogságuk felé.
Nagyon szép történet volt. Remélem én is valami jó kis mesével örvendeztetem meg a társaimat, ha rám kerül a sor. Sok kalandot, és kalamajkát értünk meg közösen a piros nyúllal, majd felidézem, melyik volt a legjobb, vagy a legvidámabb. Igazán érdekes volt ez a mai nap. De mostanra már én is elfáradtam. Azt hiszem szunyókálni fogok.