Évszám
2011
Beküldő
Honore
Mióta Döme elmesélte az egyik csillagképet, azóta minden nap valamelyikünk elmondott egy történetet, addigi életéből, vagy a hallott mesékből. Kivétel nélkül mindegyik érdekes volt. Még az újak is meséltek. Bennük még elevenen élt a gyári keletkezésük, és a bolti tartózkodásuk emléke. Nekünk régebbieknek ezek már elhalványultak. Sokkal erőteljesebbek voltak a „családi" élményeink, hiszen érzelmileg kötődhettünk valakihez kölcsönösen.
Egy nap - egy mese. Ezt mindig betartottuk. A mese végeztével előfordult gyakran, hogy voltak kérdések a mesélőhöz. Aztán ezeket jól megrágva, átgondolva készültünk egy újabb érdekes történetre.
Az egyik nap egy szürke kismackó következett.
A bemutatkozással kezdte, mint mindegyik mesélő:
- Kázmér vagyok. De ez már a második nevem. Az első nevem: Cami. Ajándék voltam Napsugaramnak. Így hívták a szülei a kislányt, aki nagyon örült nekem, mikor először meglátott, és magához szorított. Maci helyett Camit mondott, ami a nagy nevetések után rajtam ragadt. Sajnos nem sokáig. Ez az időszak a legszebb az életemben. Napsugaram mindig velem volt, mióta megkapott. Együtt mentünk mindenhová, együtt aludtunk.
Ó, azok az együtt alvások! Előtte Anya mindig énekelt kicsit, de még azelőtt meg Apa dörmögött örökké: - Miért nem tud ez a gyerek önállóan elaludni, mint mindenki más?!
Napsugaram egyik ujjacskáját cumizta, miközben Anya énekelt, a másikkal pedig a fülemet cirógatta. Kívánni sem lehetett volna szebbet! Aztán egyik nap, miután bevásároltunk, és Napsugaramat beültették abba a kis ülésbe az autóban, én leestem a földre. El voltak foglalva a szíjak becsatolásával, Napsugaram pedig eközben majszolgatott valamit, így fel sem tűnt senkinek, hogy leestem. Anya míg ott téblábolt, berúgott véletlenül az autó alá. Nem vettek észre, és elmentek nélkülem. Elvesződtem.
Huhh! Itt ennél a résznél mindannyian felhördültünk., felszisszentünk, mert ettől féltünk a legjobban: az elveszéstől.
Cami/Kázmér sem mesélte tovább rögtön. Még ennyi idő múltán is mélyen érintették a történtek.
Aztán csak folytatta:
- Nem sokáig hevertem ott. Többen belém rúgtak, néhányan felvettek, de addigra már olyan piszkos voltam, hogy rögtön vissza is dobtak a földre. Eshetett az eső, mert rengeteg pocsolya is volt. Nem csak egyszerűen piszkos voltam, hanem sáros. Aztán jött két fiú. Ők focilabdának használva egymásnak rugdostak, míg végül egyikük elrúgott a kerítésig, ahol is beakadtam valamibe. Még egy darabig rugdostak, hogy leakadjak arról, ami megakasztott. Hirtelen nagy reccsenéssel kiszakadt a hátam. Megszabadultam, de kiáltottak a fiúknak a szüleik, így ők is otthagytak.
Ott, a kerítés mellett töltöttem sok-sok napot. Ember felém sem nézett. Rám hullott valami papírféleség is, emiatt észre sem vett senki.
Még aznap este társaságom akadt.
Pár bogár keresett alattam menedéket. Mint mondták, hűvösödnek már az esték, lassan vége a nyárnak. Néhány nap múlva, estére egerek jelentek meg. Körbeszimatoltak. Én a kezdeti öröm után, hogy nem leszek egyedül, csalódottan éreztem, hogy a hátamon lévő repedésből cincálták ki a tömítésemet. Közben a repedés egyre nagyobb lett. Lassan olyan üresnek éreztem magam.
Esett az eső, fújt a szél, és csak néha sütött ki a nap. Egyik reggel akkora szél kerekedett, hogy lefújta rólam a már-már rám tapadt papírt, és engem is arrébb lökdösött a kerítés tövéből. Addig-addig mozgatott a szél, míg emberi lábak elé nem kerültem. Volt ott még négy aprócska szőrös láb is, meg egy nedves orr. Aztán megjelent egy kéz. Felemeltek. Egy öreg nénike volt. Hilda néni, és az ő kutyája, Fifi, mint később megtudtam.
- Látod, Fifikém? - mutatott meg a kutyusnak. Fifi vakkantott egyet, erős farkcsóválásba kezdett, jelezve: hogyne látnám.
- Hazavisszük, mit szólsz? - társalogtak tovább. Fifi beleegyezően vakkantott, így Hilda néni kinyitotta gurulós szatyrát, és beletett.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem a kerítés tövében, de nekem nagyon hosszúnak tűnt.
Mikor megérkeztünk, Hilda néni természetesen kimosott. Aztán megbeszélte Fifivel a további sorsomat. Először is a helyrehozásomat. Kitömött valami pihe-puha anyaggal, és összevarrt. Hogy ne lehessen látni az öltéseket, készített nekem egy csinos kis mellényt. Mikor kész lettem, újra csak Fifivel megbeszélve adott nekem nevet. Mivel - mint mondta - a bundám teljesen olyan szürke árnyalatú, mint megboldogult férjének a haja színe, így az ő nevét kaptam meg. Azóta hívnak Kázmérnak.
A legszebb az egészben, hogy én eredetileg egy vakítóan fehér bundájú jegesmedve voltam. Nem csak belül, de külsőleg is maradandó nyomot hagyott a hányattatásom.
Itt nagyot sóhajtott Kázmér, majd kis szünet után folytatta:
- Fifivel nagyon jó barátok lettünk. Sokszor aludt el mellettem. Mióta elkereszteltek, Hilda néni nem csak Fifivel beszélgetett, hanem velem is. Békésen éldegéltünk, minden nagyon jó volt. Aztán egyszer csak Fifi betegeskedni kezdett. Sokszor jártak az orvosnál, Hilda néni gyakran sírdogált, és sóhajtozott. Fifi egy idő múlva ugyan már jobban lett, de nagyon kedvetlen volt. Nemsokára a szomszédban lakó Ágika - akivel igen jóban voltak, és velem is szokott néha játszani, ha átjött, nem csak Fifivel - hozott egy pindurka kutyát Hilda néninek. Mint mondta, ha valaki nem fogadja be a kis ártatlant, szörnyű sors vár rá. Sajnos az ő anyukája nem engedi meg, hogy megtartsák a kutyust.
A kiskutya rögtön befészkelte magát Hilda néni ölébe, édesen szuszogott, néha megnyalintotta a kezét. Szóval teljesen bevetette magát, így Hilda néni kis idő múlva teljesen megadta magát. Bár kikötötte, hogy amint Ágika talál egy másik gazdát a kutyusnak, elviszi innen. Ágika megkönnyebbülve megígérte. Nekünk pedig ott maradt a „kis ártatlan". Nem tudom, miért nevezték így, mert igen megtévesztő volt a bája. Mióta nálunk lakott, felpezsdült az élet. Legtöbbször igen mozgékony volt, és amit csak ért, azt azon nyomban megharapdálta, legtöbbször egészen addig, míg teljesen apró cafatokra szét nem szedte. Sajnos egyszer engem is megkaparintott. Fifi ezt észrevette, ez volt a szerencsém. Először ugatni kezdett - ez volt a szerencse, ezután ki akart venni a kutyus szájából. Majd kétfelé szakítottak. Na, ez volt a kevésbé szerencsés része a dolognak, de mire szétszaggattak volna, odaért Hilda néni, és megmenekített.
Ezért aztán többet nem alhattam Fifivel, egy magasabb helyre ültetett Hilda néni, ahol nem ért el a „kis ártatlan".
Egyik nap, amikor épp nálunk volt Ágika, és jött érte az anyukája, észrevett engem a szekrény tetején.
- Mit vétett ez a szegény kis mackó, hogy ilyen magaslati levegőt kell szívnia?
- Óh, Kázmér? Ő semmit. Ez a kis gézengúz viszont annál többet. - mutatott a kutyusra Hilda néni. - Mindent megrág, és Kázmért különösen szeretné a fogai közé kaparintani. Eddig nem is a szekrény tetején volt, hanem a polcon, de addig ugrált, amíg majdnem lekapta onnan.
- Hát, ha úgysem tudja máshová tenni, csak ide, én tudnék neki egy jobb helyet. Elvinném az egyik barátnőmnek. - mondta Ágika anyukája, miközben levett a szekrény tetejéről. Abban a pillanatban már ott tömörültek a lábainál a kutyák. A „kis ártatlan", hogy a fogai közé kaphasson, Fifi pedig, hogy védelmezzen.
Hilda néni a kutyákról rám nézett, majd vissza. Mióta beköltözött hozzánk ez a „kis ártatlan", rám már nem maradt ideje senkinek. Ágika persze nem talált másik gazdát neki. Hilda néni végül is beleegyezett, hogy elvigyenek.
Először Ágikáékhoz kerültem. Ott azzal kezdték, hogy kimostak. Ágika néha odaültetett az asztalához, miközben írta a leckéjét, mondván: talán szerencsét hozok neki a tanulásban. Volt neki sok-sok füzete, amikbe tollal, vagy ceruzával mindenféléket írogatott. A könyveiből pedig olvasott. Jó párszor hangosan, és volt olyan is, mikor becsukta a könyvet, ami a kezében volt, és többször is elmondta ugyanazt fennhangon, egészen addig, míg meg nem volt elégedve saját magával. Egyszer annyira jól sikerült ez a hangos ismételgetés, hogy felkapott, és jól megpuszilgatott. Jól esett, nem mondom, de az még jobban tetszett volna, ha elviszi Hilda nénitől azt a kis vadállatot egy új gazdához.
Aztán pár nap múlva elhoztak Hunyorkához.
Kis szünet után így folytatta: - Hát röviden ennyi történt velem. A legszívesebben Napsugarammal éltem volna jó sokáig. Mellette biztosan elkoptam volna, de az ő szeretete kárpótolt volna ezért. Persze tudom, milyen szerencsés vagyok, hogy Hilda néni megtalált, és nem egy kukában, vagy a kerítés tövében szétmállva végeztem. Nem lehetett a kívánságom szerint, de úgy érzem, a szeretet túlnyomórészt ott volt az életemben. .
Itt elhallgatott. Vége volt a történetnek.
Mindegyikünk elgondolkodhatott saját sorsáról, kinek jobban, vagy kevésbé jól alakultak a dolgai.
Neki mindenesetre elég kalandos élete volt.
Mikor az elveszést mesélte, én is rosszul éreztem magam, egészen addig, míg Hilda néni meg nem találta.
Belegondolva, én igen-igen szerencsésnek mondhatom magam Öcsikémmel, még akkor is, ha a szeretetén osztoznom kellett a piros nyúllal.
Egy nap - egy mese. Ezt mindig betartottuk. A mese végeztével előfordult gyakran, hogy voltak kérdések a mesélőhöz. Aztán ezeket jól megrágva, átgondolva készültünk egy újabb érdekes történetre.
Az egyik nap egy szürke kismackó következett.
A bemutatkozással kezdte, mint mindegyik mesélő:
- Kázmér vagyok. De ez már a második nevem. Az első nevem: Cami. Ajándék voltam Napsugaramnak. Így hívták a szülei a kislányt, aki nagyon örült nekem, mikor először meglátott, és magához szorított. Maci helyett Camit mondott, ami a nagy nevetések után rajtam ragadt. Sajnos nem sokáig. Ez az időszak a legszebb az életemben. Napsugaram mindig velem volt, mióta megkapott. Együtt mentünk mindenhová, együtt aludtunk.
Ó, azok az együtt alvások! Előtte Anya mindig énekelt kicsit, de még azelőtt meg Apa dörmögött örökké: - Miért nem tud ez a gyerek önállóan elaludni, mint mindenki más?!
Napsugaram egyik ujjacskáját cumizta, miközben Anya énekelt, a másikkal pedig a fülemet cirógatta. Kívánni sem lehetett volna szebbet! Aztán egyik nap, miután bevásároltunk, és Napsugaramat beültették abba a kis ülésbe az autóban, én leestem a földre. El voltak foglalva a szíjak becsatolásával, Napsugaram pedig eközben majszolgatott valamit, így fel sem tűnt senkinek, hogy leestem. Anya míg ott téblábolt, berúgott véletlenül az autó alá. Nem vettek észre, és elmentek nélkülem. Elvesződtem.
Huhh! Itt ennél a résznél mindannyian felhördültünk., felszisszentünk, mert ettől féltünk a legjobban: az elveszéstől.
Cami/Kázmér sem mesélte tovább rögtön. Még ennyi idő múltán is mélyen érintették a történtek.
Aztán csak folytatta:
- Nem sokáig hevertem ott. Többen belém rúgtak, néhányan felvettek, de addigra már olyan piszkos voltam, hogy rögtön vissza is dobtak a földre. Eshetett az eső, mert rengeteg pocsolya is volt. Nem csak egyszerűen piszkos voltam, hanem sáros. Aztán jött két fiú. Ők focilabdának használva egymásnak rugdostak, míg végül egyikük elrúgott a kerítésig, ahol is beakadtam valamibe. Még egy darabig rugdostak, hogy leakadjak arról, ami megakasztott. Hirtelen nagy reccsenéssel kiszakadt a hátam. Megszabadultam, de kiáltottak a fiúknak a szüleik, így ők is otthagytak.
Ott, a kerítés mellett töltöttem sok-sok napot. Ember felém sem nézett. Rám hullott valami papírféleség is, emiatt észre sem vett senki.
Még aznap este társaságom akadt.
Pár bogár keresett alattam menedéket. Mint mondták, hűvösödnek már az esték, lassan vége a nyárnak. Néhány nap múlva, estére egerek jelentek meg. Körbeszimatoltak. Én a kezdeti öröm után, hogy nem leszek egyedül, csalódottan éreztem, hogy a hátamon lévő repedésből cincálták ki a tömítésemet. Közben a repedés egyre nagyobb lett. Lassan olyan üresnek éreztem magam.
Esett az eső, fújt a szél, és csak néha sütött ki a nap. Egyik reggel akkora szél kerekedett, hogy lefújta rólam a már-már rám tapadt papírt, és engem is arrébb lökdösött a kerítés tövéből. Addig-addig mozgatott a szél, míg emberi lábak elé nem kerültem. Volt ott még négy aprócska szőrös láb is, meg egy nedves orr. Aztán megjelent egy kéz. Felemeltek. Egy öreg nénike volt. Hilda néni, és az ő kutyája, Fifi, mint később megtudtam.
- Látod, Fifikém? - mutatott meg a kutyusnak. Fifi vakkantott egyet, erős farkcsóválásba kezdett, jelezve: hogyne látnám.
- Hazavisszük, mit szólsz? - társalogtak tovább. Fifi beleegyezően vakkantott, így Hilda néni kinyitotta gurulós szatyrát, és beletett.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem a kerítés tövében, de nekem nagyon hosszúnak tűnt.
Mikor megérkeztünk, Hilda néni természetesen kimosott. Aztán megbeszélte Fifivel a további sorsomat. Először is a helyrehozásomat. Kitömött valami pihe-puha anyaggal, és összevarrt. Hogy ne lehessen látni az öltéseket, készített nekem egy csinos kis mellényt. Mikor kész lettem, újra csak Fifivel megbeszélve adott nekem nevet. Mivel - mint mondta - a bundám teljesen olyan szürke árnyalatú, mint megboldogult férjének a haja színe, így az ő nevét kaptam meg. Azóta hívnak Kázmérnak.
A legszebb az egészben, hogy én eredetileg egy vakítóan fehér bundájú jegesmedve voltam. Nem csak belül, de külsőleg is maradandó nyomot hagyott a hányattatásom.
Itt nagyot sóhajtott Kázmér, majd kis szünet után folytatta:
- Fifivel nagyon jó barátok lettünk. Sokszor aludt el mellettem. Mióta elkereszteltek, Hilda néni nem csak Fifivel beszélgetett, hanem velem is. Békésen éldegéltünk, minden nagyon jó volt. Aztán egyszer csak Fifi betegeskedni kezdett. Sokszor jártak az orvosnál, Hilda néni gyakran sírdogált, és sóhajtozott. Fifi egy idő múlva ugyan már jobban lett, de nagyon kedvetlen volt. Nemsokára a szomszédban lakó Ágika - akivel igen jóban voltak, és velem is szokott néha játszani, ha átjött, nem csak Fifivel - hozott egy pindurka kutyát Hilda néninek. Mint mondta, ha valaki nem fogadja be a kis ártatlant, szörnyű sors vár rá. Sajnos az ő anyukája nem engedi meg, hogy megtartsák a kutyust.
A kiskutya rögtön befészkelte magát Hilda néni ölébe, édesen szuszogott, néha megnyalintotta a kezét. Szóval teljesen bevetette magát, így Hilda néni kis idő múlva teljesen megadta magát. Bár kikötötte, hogy amint Ágika talál egy másik gazdát a kutyusnak, elviszi innen. Ágika megkönnyebbülve megígérte. Nekünk pedig ott maradt a „kis ártatlan". Nem tudom, miért nevezték így, mert igen megtévesztő volt a bája. Mióta nálunk lakott, felpezsdült az élet. Legtöbbször igen mozgékony volt, és amit csak ért, azt azon nyomban megharapdálta, legtöbbször egészen addig, míg teljesen apró cafatokra szét nem szedte. Sajnos egyszer engem is megkaparintott. Fifi ezt észrevette, ez volt a szerencsém. Először ugatni kezdett - ez volt a szerencse, ezután ki akart venni a kutyus szájából. Majd kétfelé szakítottak. Na, ez volt a kevésbé szerencsés része a dolognak, de mire szétszaggattak volna, odaért Hilda néni, és megmenekített.
Ezért aztán többet nem alhattam Fifivel, egy magasabb helyre ültetett Hilda néni, ahol nem ért el a „kis ártatlan".
Egyik nap, amikor épp nálunk volt Ágika, és jött érte az anyukája, észrevett engem a szekrény tetején.
- Mit vétett ez a szegény kis mackó, hogy ilyen magaslati levegőt kell szívnia?
- Óh, Kázmér? Ő semmit. Ez a kis gézengúz viszont annál többet. - mutatott a kutyusra Hilda néni. - Mindent megrág, és Kázmért különösen szeretné a fogai közé kaparintani. Eddig nem is a szekrény tetején volt, hanem a polcon, de addig ugrált, amíg majdnem lekapta onnan.
- Hát, ha úgysem tudja máshová tenni, csak ide, én tudnék neki egy jobb helyet. Elvinném az egyik barátnőmnek. - mondta Ágika anyukája, miközben levett a szekrény tetejéről. Abban a pillanatban már ott tömörültek a lábainál a kutyák. A „kis ártatlan", hogy a fogai közé kaphasson, Fifi pedig, hogy védelmezzen.
Hilda néni a kutyákról rám nézett, majd vissza. Mióta beköltözött hozzánk ez a „kis ártatlan", rám már nem maradt ideje senkinek. Ágika persze nem talált másik gazdát neki. Hilda néni végül is beleegyezett, hogy elvigyenek.
Először Ágikáékhoz kerültem. Ott azzal kezdték, hogy kimostak. Ágika néha odaültetett az asztalához, miközben írta a leckéjét, mondván: talán szerencsét hozok neki a tanulásban. Volt neki sok-sok füzete, amikbe tollal, vagy ceruzával mindenféléket írogatott. A könyveiből pedig olvasott. Jó párszor hangosan, és volt olyan is, mikor becsukta a könyvet, ami a kezében volt, és többször is elmondta ugyanazt fennhangon, egészen addig, míg meg nem volt elégedve saját magával. Egyszer annyira jól sikerült ez a hangos ismételgetés, hogy felkapott, és jól megpuszilgatott. Jól esett, nem mondom, de az még jobban tetszett volna, ha elviszi Hilda nénitől azt a kis vadállatot egy új gazdához.
Aztán pár nap múlva elhoztak Hunyorkához.
Kis szünet után így folytatta: - Hát röviden ennyi történt velem. A legszívesebben Napsugarammal éltem volna jó sokáig. Mellette biztosan elkoptam volna, de az ő szeretete kárpótolt volna ezért. Persze tudom, milyen szerencsés vagyok, hogy Hilda néni megtalált, és nem egy kukában, vagy a kerítés tövében szétmállva végeztem. Nem lehetett a kívánságom szerint, de úgy érzem, a szeretet túlnyomórészt ott volt az életemben. .
Itt elhallgatott. Vége volt a történetnek.
Mindegyikünk elgondolkodhatott saját sorsáról, kinek jobban, vagy kevésbé jól alakultak a dolgai.
Neki mindenesetre elég kalandos élete volt.
Mikor az elveszést mesélte, én is rosszul éreztem magam, egészen addig, míg Hilda néni meg nem találta.
Belegondolva, én igen-igen szerencsésnek mondhatom magam Öcsikémmel, még akkor is, ha a szeretetén osztoznom kellett a piros nyúllal.